1975 nyara Budakalász. Szerb búcsú van, Vujicsics Tihamér, ahogy szokott, beáll a kólóba. Féktelen kedvvel járja a körtáncot, aztán átizzadva letelepszik egy padra. Fiatal zenészek játszanak, beáll közéjük. A muzsikusok környékbeli fiúk, tele vannak kérdéssel és tisztelettel. A dudahangzásról faggatják a mestert, ő meg az ott lévő összes hangszeren megmutatja, hogyan lehet mindegyikből kicsalni a duda hangját. Lelkes és közvetlen, elvégre zenéről van szó. „Most elmegyek Damaszkuszba – mondja a srácoknak –, a Rákóczi-induló gyökereit kutatom ott, de ha visszajövök, folytatjuk.” Nem jött vissza.

Azokból a fiúkból ma az ország megbecsült zenészei, a délszláv dallamok világhírű előadói lettek. És tiszteletük jeléül az ő nevét vették fel. Idén ötvenéves a Vujicsics Együttes.

Valahogy hasonlóan kezdődött annak a pomázi fiúnak a története is, aki egy szerb ortodox pap fiaként született, és magába szívta a délszlávval együtt a magyar kultúrát is. Bár először nagy elánnal tengerész kapitánynak készült, fiatalon megtanult zongorázni, hegedülni, tamburázni és harmonikázni. Felvették a Zeneakadémia zeneszerző és karmester szakára, ahol a nem engedékenységéről híres Kodály felmentette órái látogatása elől. Nincs már mit tanítani neki, tárta szét kezét a mester.

Vujicsics Tihamér élete olyan, mint egy gyorsított film, mozgalmas és sűrű. Egyik percben még népdalokat gyűjt a falvakat járva Martin Györgyékkel, aztán zenét szerez, tanulmányt ír, közben rengeteget olvas – mégis mikor? – megnősül, nyilatkozik, és gyakran hajnalba nyúlóan mulat a barátaival.

Novák Ferenccel akkor fut össze, amikor Tata éppen lánykérőbe igyekszik. „Beszéljük ezt meg” – mondja neki Tihamér, és mert a beszélgetés mellé isznak is jócskán, reggelre a nősülési szándékból éppúgy nem marad semmi, mint a lányos családnak vett virágcsokorból. Szinte mindenkinek van egy ilyen története róla, ahogy homlokába hulló hajával érkezik, inkább beviharzik, mesél, tervez, betölti a teret. Neki nem számított, hajnal van vagy éjszaka, ha feszítette valamit, elindult, és kész. Nagy szélsőségeket élt meg, gyorsan lobbanó haragokat és szelíd kedvességet. Sokat viccelt. Egy alkalommal lefordított a nevét és így mutatkozott be: Farkasfi Halkancsend. Imádta a szüleit; édesanyját, a kedves és fiát gyakran fékezni igyekvő Nevenka nénit az egész baráti társaság ismerte. 

Egyetlen komoly ellensége volt: a határidő. Mindent elvállalt, és sokszor megcsúszott a munkákkal. De tudja-e az olvasó, hogy ő írta A Tenkes kapitánya vagy a Bors tévésorozatok zenéjét is?

Hogy az ő muzsikája szólal meg több Jancsó Miklós-filmben, reklámban és még a Rádiókabaréban is nagy sikert aratott? Az árgyélus kismadár zenei paródiáját ma is játsszák, de néha felbukkan az Éjféli operabemutató is, azzal a szállóigévé lett kérdéssel: „Daloljunk vagy lőjek?” (És a másikkal: „Apu, fogjál nekem bééékááát!”) A hallgató már ott kidől a nevetéstől, amikor a színpadképet leírja Báthory Ödönke történetéhez: „Jobbra nyírfaerdő, balra tölgyfaerdő, amott fűzfaerdő, emitt fenyőerdő, hátul bükkfaerdő, elől makkfaerdő, srégen a topolyaerdő, középen rekettyés.”

Hogy ez a mű elkészült-e időre, nem tudni, de volt olyan pécsi balettbemutató, ami csak úgy jöhetett létre, hogy Vujicsicsot bezárták egy szobába, és addig nem engedték ki, amíg be nem fejezte a művet. Máskor mozdonyvezetővel küldött várva várt kéziratot, de a koromtól olvashatatlanná váltak a hangjegyek. Azt a bemutatót el is kellett halasztani.

Ugye, hogy nem volt unalmas ember? Ivott, udvarolt, énekelt és táncolt, semmit sem csinált fél szívvel. Dolgozott az Állami Népi Együttesnél és rövid ideig, a hatvanas években a Magyar Jégrevü zenei vezetője is volt. Akkor végre utazhatott! A jégrevü színeiben Grúziában egyházzenét rögzített, Isztambulban örmény miseéneket. Mert a színes egyéniség egy igai zenetudóst rejtett, aki az összehasonlító népzenekutatást a bartóki hagyomány szellemében folytatta, középpontjába állítva a balkáni népek dallamkincsét.

Amikor 1975-ben a magyar–iráni együttműködés keretében a két állam kulturális egyezményt is kötött, beadott egy kérvényt, hogy elutazhasson Damaszkuszba, a Rákóczi-induló gyökereit keresni. Megkapta a lehetőséget, és a repülőjegyeket. Előbb Prágába, majd onnan a csehszlovák légitársasággal Damaszkuszba – ez volt a terv. Megtudta, hogy egy NB II.-es magyar labdarúgócsapat közvetlen Malév-járattal utazik, érdeklődött, nem utazhatna-e ő is azzal a járattal. Azt mondták, nem. Még meg is jegyzete az ügyintézőknek, hogy ezek szerint a magyar államnak egy NB II.-es focicsapat fontosabb, mint egy NB I.-es zenetudós. 

1975. augusztus 19-én Szentendrén megkezdődött a szerb búcsú. Gyertyák ragyogtak a Preobrazsenszka-templom ikonja előtt, aztán a téren megszólalt a zene. „Hol van Tihamér?” – kérdezgették az emberek, hiszen ott szokott lenni, kiveszi a részét a zenéből, a táncból. De azon az estén Vujicsics Tihamér Prágában volt, felszállt a CSA 540-es Damaszkuszba tartó járatára. A gép nem sokkal az ősi városba érkezés előtt csapódott a földbe. A fedélzetén utazó 128 emberből mindössze ketten élték túl a szerencsétlenséget. 

Vujicsics Tihamérnak csak jelképes hamvait hozhatták haza az összeégett roncsból. Azokat Szentendrén, a Belgrád-székesegyház falába temették, halála tizedik évfordulóján pedig emlékoszlopot állítottak a templom kertjében. 

Fotók forrása: Fortepan.