Közönség elé állni majd harminc év kihagyás után? Amikor az ember már azt hiszi, többé nem áll színpadra, kamera elé, nem hall tapsot? Ujvári Csaba 1995-ben többek között Schell Judittal és Kamarás Ivánnal együtt végzett a Színművészeti Főiskolán, tagja lett a Radnóti Színháznak, majd mentális betegsége miatt évtizedekre felhagyott a színészettel. Most újra a nyilvánosság elé lépett, de nem szerepben, hanem saját történetével. Például azzal, milyen volt azt hallucinálni, hogy denevérek repülnek ki a virágcserépből, vagy a betegség másik fázisában mezítláb hirdetni a szeretetet a szembejövőknek az Oktogonon. 

Előadásának címe: A bipoláris. Vagyis bipoláris depresszió. Betegség, amit örökölni lehet, gyógyítani nem, ám megfelelő kezeléssel karbantartható. Ma már tudja, hogy a betegség mindkét ágon jelen volt a családban. 

„Angyalföldön nőttem fel, alapvetően jó tanuló gyerek voltam, központi figura. Szerettem szerepelni, a tanárok is kedveltek. Az ellenőrzőmben egymást váltották az olyan beírások, hogy »a szavalóversenyen való szereplésért megdicsérem« meg az olyanok, hogy »elhagyta az oroszórát, és nem jött vissza«. Egy dicséret, egy intő. Most jut eszembe, ez is bipoláris.”

Édesapja Amerikába ment, nevelését átvették a nagyszülők, akik hallani sem akartak gimnáziumról. Tanuljon szakmát, keressen minél előbb pénzt. Autó- és kamionszerelőnek tanult, sem kedve, sem köze nem volt egyikhez sem. 

„Tizenhat évesen behívtak egy válogatásra, a Családi körhöz kerestek kamasz szereplőt. Egy hétig forgattunk, én imádtam. Utána elmentem egy színjátszó körbe, mert éreztem, hogy ez az a hely, ahol jól érzem magam. Nyári színjátszó táborban is voltam, onnan jutottam el Rózsa János Félálom című filmje válogatására. Emlékszem, jöttem ki a filmgyárból, hónom alatt a forgatókönyv, és bennem a jó érzés: én kaptam a szerepet. Aztán a forgatás. Nem éreztem magam jónak, de nem csoda, amikor negyvenötször kellett felvenni a jelenetemet, míg végre sikerült, Hajdu Szabolcsnak meg, aki szintén játszott a filmben, már másodszorra összejött. Mégis többen mondták, hogy a színművészetire kellene mennem. Úgyhogy jelentkeztem.”

A harmadik rostán a felvételi bizottság már alig fért el az asztal mögött. Horvai, Kapás, Huszti, Sinkó, Tordy, Benedek. A névsorban utolsóként szereplő barna hajú srácnak csak intettek: bármit mondhat, amit szeretne. Ujvári Csaba belekezdett Janikovszky Évától a Kire ütött ez a gyerekbe. Helyeslő nevetések fogadták. Amúgy a második rostán is nevettek, csak akkor le volt sötétítve a nézőtér, nem lehetett tudni, kik ülnek odalent.

„Törőcsik Mari nevetését kihallottam. Törőcsik Mariét! Később egy másik osztálynak kurzust is tartott, amikor megláttuk kilépni a teremből megroggyant a lábunk. A harmadik rostára az esélytelenek nyugalmával mentem be, úgy számítgattam, kizárt, hogy maradt volna még egy hely a listán. De később, amikor vártunk az eredményre, Benedek Miklós elment mellettem, és sokatmondóan rám kacsintott. Csak néztem értetlenül, rám kacsintott még egyszer. Felvettek!” 

A Horvai–Kapás-színészosztályba többek között ők kerültek be: Schell Judit, Marozsán Erika, Gregor Bernadett, Kéri Kitty, Kamarás Iván, Fekete Ernő, Anger Zsolt, Széles Tamás, Hajdu Steve. És Ujvári Csaba. Az osztályról Csaba dokumentumfilmet forgatott 2018-ban Osztálytalálkozó címmel. A film tele van sztorival, például arról, hogy Sinkó László húsz másodperc alatt tudott megenni egy almát. Csaba kapkodta a fejét, amikor azt olvasta, hogy mesterségórát Vámos László tartja, először azt hitte, Vámos Miklós az. Mert őt ismerte a tévéből, a Madách Színház legendás rendezőjét nem.

Az első nagy rostavizsga után húsz emberből nyolcat elküldtek, Csabának azt mondták, ő fejlődött a legtöbbet. 

„Volt honnan – mondja nevetve –, addig a helyzetgyakorlat szót sem hallottam soha, olyankor a hangommal próbáltam csinálni ezt-azt. A színpadra felmenni sem volt magától értetődő, hiszen korábban hiába tanultam meg egy verset, még magamnak sem mondtam el, nemhogy másnak. És akkor ott ül velem szemben Horvai, Kapás, Sinkó, Gálffi, Vámos, Iglódi, Szarvas, addig a fogukat sem láttam, de most szélesen mosolyognak, és azt mondják, elégedettek velem.”

Ezután jelentkezett a betegség. Másodév végén. Először nagyon erős szorongás formájában, eljutva odáig, hogy három napig ki sem tudott mozdulni otthonról. Mintha az egész világ hirtelen egy veszélyes és irreális virtuális térré változott volna. Aztán jött a következő fázis, szivárványcsíkokkal, eufóriával. Amikor mezítláb az Oktogonon boldog boldogtalannak a szeretetről beszélt, a család bevitte a pszichiátriára.

„Nem volt szerencsém, mert egy idős orvoshoz kerültem, aki úgy gondolta, a háromhetente kapott lórúgásnyi nyugtató a megoldás. Elkérte a naplómat, és a benne szereplő »woow!« szót vudunak olvasva közölte a családdal, hogy sajnos Csaba egy vuduista szekta tagja lett.” 

Ilyen történeteket is elmesél az előadáson, meg azt, hogy egy színházi jelenés előtt tábornoki egyenruhába ment be a kórházba a nyugtatóért, mert nem sokkal hét óra előtt érzékelte, szüksége van rá.

A főiskolát be tudta fejezni, igaz, az első mélypont után először csak szorosan a fal mellett araszolva tudott bemenni a Vas utcába. De bement! Diplomát szerzett, a Radnóti Színház tagja lett, dolgozott videótékában és vágóként, csakhogy a betegség újra és újra felforgatta az életét, mindaddig, míg egy hozzáértő pszichiáternő át nem vette a kezelését. Ő lett a felesége.

Aztán megszületett Panna, aki édesapjával együtt fent ül a pódiumon A bipoláris előadásain, elindítja a filmbejátszásokat, és szorít az édesapjáért. Hajdu Steve is megjelenik egy ponton, ő nemcsak régi osztálytárs, de barát is, aki támogatta Csabát, hogy térjen vissza, álljon színpadra megint.

„Steve-vel az utóbbi időben kerültünk megint közel egymáshoz, a rádióműsorába is meghívott. Ő is segített, hogy elhiggyem, tudok az átéltekről érdekesen, sőt viccesen beszélni. Sorstársaknak és másoknak egyaránt. Szeretem, ha nevetnek, de szeretem a csendeket is. Most jutottam el odáig, hogy elmondhatom: eleget szenvedtem, de megérte. Annyira jó, hogy amikor kiállok, abban a pillanatban érzem a szeretetáradatot, egyszerűen nem tudom rosszul érezni magam. Minden előadás más, legalább hetven százalékban változtatok rajta. Rengeteg sztorim van még.”