Ufókat emleget a lemez fülszövege. Mi köze az ufóknak a csángókhoz?
Rácsodálkoztam, az elmúlt másfél évben milyen sok hír jelent meg itt-ott látni vélt ufókról. Csíkszentmihályi Mihálynál olvastam, szintén az ufókkal kapcsolatban, hogy nem sokkal a második világháború után elment Carl Gustav Jung egyik előadására, ahol elhangzott egy gondolat: talán azért tekintenek az emberek az ég felé egy világégés után, mert kétségbeejtő helyzetekkel szembesülve valamiféle reményt várnak. Az újra népszerű ufós hírek, napjaink globális fásultsága, az ennek mélyén felderengő igény, a reményért a csillagos égre emelt tekintetek és az akkori valóságmegélés között érzek némi párhuzamot. Ha csak azt a tényt veszem, hogy az abortusz a vezető halálozási ok a világon, látszik, hogy a ma embere nem bízik a jövőben. Reményvesztett.
A remény „a szenvedély fellángoló szorgalma, amely egy jövőbeli, nehezen elérhető jó felé irányul”. Ezt is a fülszövegből idézem. Milyen remény fűti akkor a Zurgó tagjait harminc éve?
A Domonkos-rendi szerzetes, Inocent-Mária Vladimír Szaniszló meghatározása ez a reményről. A mi szenvedélyünk a zene, a nehezen elérhető jó pedig a belső harmónia, a közösségeken belüli egymásra hangolódás, a béke megteremtése. Mindez zenéléssel, a zene átélésével közelebb kerülhet. Abban hiszünk, hogy ha magunkban és a közvetlen környezetünkben békét teremtünk, ez kihat a nagy egészre. A béke szigetei pedig egyszer összeérnek.
Boldogságok kis körei?
Mondhatjuk így is. Igen. Ezeket érdemes építeni.
Nem illúzió különbékével matatni, miközben a klímaszorongástól a teleszemetelt világűrig, a brutális háborús konfliktusokig bőven van mitől tartani?
A mostani lemezhez újra el kellett merülnünk a csángók történelmében, különösen Pusztina örökségében. Annyi mindent éltek túl – közösségben. Ha egy mondatban kell megfognom, mi a csángók megmaradásának tanulsága, az talán ez: ha az előző generációk túlélték, mi is megmaradunk. A válaszom másik fele a jelenből merít. Járjuk az országot, táncházakat tartunk a határon túl is. Látom, ahogy a huszonegyedik századi gyerekek ezekre a több száz éves csángó dallamokra teljesen ráhangolódnak.
Látom a reményt, hogy bennük élhetnek tovább. Olykor a halottnak látszó, öreg fa is képes rügyet hajtani.
Fotó: Máth Kristóf
Miért pont Pusztina?
A covidjárvány idején a Zurgó is csak takaréklángon égett. Kaptunk egy raktárkoncert-lehetőséget, aztán ránk szakadt valami bénító fáradtság. Leültünk egy tisztázó beszélgetésre, és benne volt a pakliban, hogy ennyi volt, itt most abbahagyjuk. Aztán mégis azzal álltunk fel, hogy fussunk neki egy új lemeznek. Még soha nem merítettünk egyetlen csángó faluból. Húsz éve Navratil Andreával gyűjtöttünk pusztinai mestereinktől dalokat, muzsikát, meséket, imákat; csodálatos kincsekre találtunk. A táncházmozgalom új lendülete a feldolgozott dalokat kapta fel inkább, eredeti gyűjtést kevesebben hallgatnak. Ezeket a kincseket igyekeztünk hozzáférhetőbbé tenni. Adta magát egy tisztán pusztinai lemez.
Mi van Pusztinában, amit 2024-ben érdemes felmutatni?
Moldvában mindig megérint a történelmi korok egymásra rétegzettsége. Az egymásra torlódó idősíkok. A dalok egy része középkori, gregorián eredetű, miközben ma is éneklik, és beülhetsz Pusztinában a London bárba, igaz, hogy deszkapalánk veszi körbe, de mégiscsak egy – helyi szinten – kozmopolita zöngéjű kocsma. Ez egyszerre lenyűgöző és megejtő, azért mert kiszolgáltatottá teszi a moldvai embereket. Elkerülhetetlenül rájuk szakadnak a globális hatások, amelyek a még élő archaikus gyökereiknek nagy károkat okozhatnak.
Korniss Péter idézte fel nemrég egy beszélgetésben, hogy a hatvanas évek végén Széken Novák Tata rángatta be egy házba, ahol fiúk és lányok táncoltak. Abba szeretett bele, hogy amit lát, az a múlt. Pusztina jelenét még nem darálta le a globalizáció?
Olvastam, hogy az elmúlt tizenöt évben fejlődött annyit a tudomány, mint előtte száz év alatt, és a fejlődés üteme egyre gyorsul. A következő ilyen intenzív fejlődési ciklus már csak hét évet vesz igénybe. Ezt nem lehet megúszni. Moldvában sem. Ott van Bákóban az amerikai gyorsétterem, és a hatás bekúszik a falvakba, Pusztinába is. A csángóknál a szavaknak valódi erőt, gyógyító erőt is tulajdonítottak. Húsz éve az egyik asszony, Lackó György Katalin, akitől gyűjtöttünk, a falu javasasszonya is volt. Vitték hozzá a beteg gyerekeket, akiket ráolvasással, mágikus szövegekkel gyógyított. Ez a gyógyító részéről olyan mély kapcsolódást feltételez a saját lelkével, amit nekünk már nehéz elképzelni. 2018-ban jártam Moldvában a legutóbb, és még mindig tapasztaltam ennek a kapcsolódási képességnek a jelenlétét.
„Kimenék én ajtóm elejébe, / Föltekinték nagy magos mennyekbe. / Nyitva látám mennyeknek kapuját.” Három sorban megvan a transzcendens kapcsolódás egy csángó dalban. Mi kell ma az ilyen minőségű kapcsolódáshoz?
A zene kiragad az itt és mostból. Egyértelmű. Nemcsak magamba horgonyoz, egymáshoz is kapcsol. Martin Buber gondolata, hogy az én és a te között, a miben már megjelenik a spiritualitás lehetősége, vagyis a szellem. Ezt körtáncok közben nagyon érzem. Gyerekotthonokban tapasztalom, Kárpátalján például: hihetetlen ereje van, ahogy megkeresik egymás kezét a gyerekek, aztán a közös ritmust, és összehangolódnak. Csak ezután van helye a szavaknak, akár egy mesének.
„A hagyomány a holtak élő hite” – mondja Jaroslav Pelikan. Szeretem ezt a gondolatot is.
Ezt élem át, amikor pusztinai dalokkal foglalkozom, és akkor is, amikor a saját családom múltbeli tapasztalatait igyekszem megérteni.
Hogy kerül a csángó körtánc kárpátaljai gyermekotthonokba?
Nagymaroson kezdődött a történet. Elmentünk egy gyerektáborba zenélni, sok kárpátaljai gyerek volt. Kapcsolatok szövődtek, és hívtak aztán, hogy menjünk mi is ki táncházat tartani, népzenét oktatni. Visszajárva egyre több barátság is kötött már oda, a külhoni magyarok helyzete pedig egyre romlott. Más értelmet is nyert, hogy havonta-kéthavonta ott legyünk velük és zenéljünk, meséljünk.
Az új lemezen szerepel egy mexikói mese. Mi a közös Pusztinában és Mexikóban?
Mesék mentén tágabb összefüggésben is felfedezhető, ami az egymástól több száz kilométerre élő csángók és a kárpátaljai magyarok közös nevezőiből is érezhető. A hagyományos kultúrák mintha ugyanazon értékeket fedeznék fel újra és újra önmaguk számára a világ különböző pontjain. Így eshet meg, hogy egy mexikói mese szépen illeszkedik egy pusztinai lemez szövetébe.
A táncházakban mesél is. Ez a szokás honnan ered?
Óvodáskoromtól vonzanak a mesék. Egy gyerektáborban találkoztam nyolcadikos koromban Berecz Andrással, erősen hatott rám. Már akkor próbálgattam magam mesemondóként is, amikor összeállt a Zurgó. Lassan valóban szokásommá vált mesét is mondani, mert a történetek is közösséget kovácsolnak.
Emlékszik, milyen élmény rántotta magával annyira, hogy elköteleződjön a csángó kultúra mellett?
Máig megérint az árvaság. Azt gondoltam, aki árva, amellé érdemes odaállni. Kamaszként nyaranta olvasótáborokba jártam, így jutottam el újra Erdélybe, ahol már kétévesen is jártam, és serdülőként Kányádi Sándorral is találkoztam. Ő vitt körbe a házsongárdi temetőben még Ceaușescu idején. Aztán jött egy lehetőség, kanadai magyarok küldtek keményvalutát, amiből akkor kevés volt Magyarországon. Cserébe a Magyar Nemzeti Bank adott kiviteli engedélyt gyógyszerre, tartós élelmiszerre, ezt vittük ki páran Erdélybe hátizsákkal. Aztán a rendszerváltás éveiben találtam rá a szüleim polcán egy könyvre a moldvai csángókról. Úgy tűnt, ők még árvábbak, mint az erdélyiek. 1991-ben felültem egy buszra, amit a Tatros együttes indított Csángóföldre, hogy lássam, kik is a csángó magyarok. Pusztinán tett ki a busz másfél nap zötykölődés után.
Mit talált ott akkor?
A helyi pap, aki csángó származású volt, de román nacionalistává nevelték, úgy feltüzelte a pusztinaiakat, hogy le sem szállhattunk. Megfenyegették azokat, akik befogadtak volna minket a házukba, hogy rájuk gyújtják. Jobbnak láttuk Gyimesbe menni megtartani a tervezett programot. Ide már átszökött néhány pusztinai zenész. Ők voltak az első csángó magyarok, akiket megismertem. És addig nem nyugodtam, amíg el nem jutottam a földjükre is.
Mikor sikerült?
Atzél Endre tanácsára Diószénbe mentem 1992-ben, ahol Petrás Mária szüleit kellett felkeresnem. Náluk vendégeskedhettem. Máig tartó barátság lett belőle.
A népdalgyűjtésből pedig a Zurgó, a táncházak mellett mesemondás – de nem állt meg itt. Mentálhigiénés segítői diplomát is szerzett. Erre miért volt szükség?
Több út futott ki erre. Benne volt a saját önismereti munkám és az a tapasztalat, amit gyermekotthonokban szereztem Kárpátalján. Súlyosan traumatizált – gyakran árva, félárva – gyerekek élnek ott. A nevelőkkel, a gyerekekkel beszélgetve azt éreztem, itt nem elég pusztán táncházakkal közösséget kovácsolni. Jól akartam segíteni, ez adta az utolsó lökést. Azóta is képzem magam többek között a pszichodráma módszertanában. 2017 óta rendszeresen tartunk csoportokat is kárpátaljai gyermekotthonokban felnőtteknek és serdülőknek. Mostanra magától értetődik ez is.
Hiszen örömben és gondban is egyek vagyunk. Összetartozunk.
Kiemelt fotó: Máth Kristóf
