Gróf Esterházy Lujza könyvének kézirata huszonhárom évig pihent egy bőröndben. Amikor a grófnő meghalt Franciaországban, az anyagot unokahúgára, Alice-ra hagyta, aki franciából magyarra fordíttatta. Csak a rendszerváltozás után jelenhetett meg magyarul. 

Miért? Mert Lulu grófnő a mártírhalált halt felvidéki politikus, Esterházy János húga volt, és részletesen foglalkozott a könyvben bátyja erőfeszítéseivel és mérhetetlen szenvedésével is. Arról is beszámolt, de sokkal kevesebb érzelemmel, hogy ő maga is ült börtönben, méghozzá a revíziós mozgalmakban és a királypuccsban való részvételéért.

Talán azért nem tért ki erre hosszasan, mert a IV. Károly visszatérését szervezők egyike, Ostenburg-Moravek Gyula megkérte a kezét. Lujza nemet mondott, pedig mások szerint szerette a férfit, de az elvált volt, a mélyen katolikus fiatal nő ezt a tényt nem tudta elfogadni. 

Amikor a három Esterházy gyerek megszületett, senki sem gondolta, hogy életük ilyen fordulatokat vesz majd.

Éltek a meseszép nyitraújlaki kastély vadszőlővel befuttatott fehér falai mögött, ahol fehér fajanszkályhák adták a meleget, és szebbnél szebb bútorok álltak a szobákban.

A tágas teraszról a parkra lehetett látni, azon túl a Zobor kéklett. Életükre csak az vetett árnyékot, hogy édesapjuk korán, negyvenkét évesen meghalt. Édesanyjuk harmincévesen maradt özvegyen, nevelte a gyerekeket, Lujzát, Jánost és Máriát, továbbá intézte a birtok ügyeit.

Aztán jött Trianon, és a családi birtok nagy része odalett. Oda, vagyis Magyarországra, mert a család maradt az új államban, a Csehszlovákiához csatolt kisebb részen. János és Lujza az édesapjuktól látott elkötelezettséggel mindig részt vettek a közügyekben. Kiálltak a magyarokért, a magyar érdekekért, szerveztek, írtak, dolgoztak.

Esterházy János egy ideig gazdálkodott a birtokon, megnősült, családot alapított, majd országgyűlési képviselő lett, a kisebbség vezetője, akit minden döntésében két meghatározó kötődés vezetett: a magyarsága és a kereszténysége.

Ezek miatt tartózkodott 1942-ben a zsidókat kitelepítő törvény elfogadásától a szlovák parlamentben. Még előtte, a bécsi döntés után kiállt a szlovák lakosság jogaiért is. Nem csoda, hiszen Nyitraújlakon szlovák közegben éltek, ellentétek nélkül. Esterházy a törvényhozásban autonómiát követelt Kárpátaljának és Szlovákiának.

A második világháború végén elfogták az oroszok, de szabadon engedték. Ám a későbbi csehszlovák pártvezető Gustáv Husák parancsot adott az elfogatására. Lujza grófnő részletesen beszámolt arról, mennyi erőfeszítést tett a család bátyja kiszabadítására. Hiába. Esterházy Jánost halálra, majd életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Megjárta a gulágot és Csehszlovákia szinte minden börtönét, míg 1957. március 8-án meghalt.

Esterházy Lujza 1946-ban emigrált Franciaországba, emlékezéseit ott írta meg. Minden kapcsolatát megmozgatta bátyja érdekében, otthon maradt húgával együtt küzdöttek testvérükért. Édesanyjuk és Esterházy János gyermekei is Nyugatra távoztak, a család kettészakadt.

„Nyaralás után lakásomban levél vár Mariskától, egy kis cédulával Jánostól, a mirovi börtönből: »Szívből örülök hírednek, hogy Lulkó a tengerparton tölti szabadságát. Kérem a jó Istent, hogy élvezze a napsütést, a tengert és a meleg homokot a strandon.« János üzenetét könnyek között olvasom el újra és újra. Tudom, hogy arra gondolt, milyen szép volt, amikor gyermekeivel töltötte a vakációt a tenger mellett. Annyira szerette a tengert. Szerette az otthoni tájakat is és a vadászatot. Most volna a fogolyvadászat ideje.

És ő 11 év óta, élve eltemetve börtönben sínylődik. Ott fog elpusztulni. Pedig egy közkórházban még meggyógyulhatna.

Boldogan mehetne barátaival a learatott földekre fogolyvadászatra, puskával a kezében, kigombolt inggel, tele élettel, mint régen.”