Hajdu Szabolcs: Elsősorban egy másik ember az otthonunk

Mi ez az állapot?

A párkapcsolatnak az a fázisa, amikor már mindenki tudja, hogy valamin változtatni kellene, de még senki nem mer lépni. Az ember akár éveket is el tud tölteni ebben az átmeneti helyzetben, ami nemcsak rengeteg energiát felemészt, de az elfojtott érzelmek, kibeszéletlen konfliktusok egyre mélyebb árkokat vájnak a családtagok közé. Ennek az előszeléről szólt az Ernelláék Farkaséknál, a trilógia befejező része, a várhatóan ősszel szintén moziba kerülő Egy százalék indián pedig a következményekről beszél.

Mindhárom történet színdarabként indult, javarészt ugyanazok játszanak bennük, mint akiket a filmes verzióban látunk, és akikkel már sok éve dolgozik közösen. Pont, mint egy hosszú házasság; a sok jó mellett nem fáradnak bele időnként egymásba?

Ezek valóban régi, kipróbált kapcsolatok, mondhatni, barátságok. Szabó Domokossal egy gyerekszínpadon találkoztunk Debrecenben, Gelányi Imre, aki akkor már ott volt, tizenéves korunk óta a példaképünk. Egyszer Domával kiszámoltuk, hogy már a középiskolában körülbelül ezer előadásunk, fellépésünk volt, mindenhol és mindenféle stílusban, műfajban a musicaltől a szürrealista rémbohózaton és gyerekműsorokon át a szocialista forradalmi ünnepeken való részvételig. Mire Budapestre jöttünk, addigra gyakorlatilag kiégtünk.

Annyira mégsem, hogy ne legyen egyértelmű: a jövőben is együtt folytatják.

Igen, amikor bekerültem az egyetem filmrendező szakára, az első filmjeimet is velük készítettem, és korán csatlakozott hozzánk Török-Illyés Orsolya. És, visszatérve a barátságra meg az egymásba való belefáradásra, Imrével soha nem veszekedtem az eltelt évtizedekben, Domával is csak egyszer. Fel is dolgoztuk rögtön a Békeidő című filmben. Ezt csak azért gondolom érdekesnek, mert mi tényleg mindig intenzíven próbálunk, sokszor a végkimerülésig cizelláljuk a szavakat, mondatokat, intonációkat. És ennek ellenére nincsenek konfliktusaink. Csak más nézőpontok vannak, amiket valahogy szintetizálunk, és végül így jönnek létre az előadások vagy filmek. A történeteket én találom ki, a szövegeket én írom, én vagyok a rendező is, de a végeredményben mindannyiunk élményanyaga benne van.

A Kálmán-napban például mi?

Sok más mellett Ernő figurája. Az ő karaktere több melósból van összerakva. Az egyikkel akkor ismerkedtünk meg, amikor az Ernelláék Farkaséknál forgatása után Domával elmentünk egy építkezésre dolgozni. A másik inspirálónk meg egy hasonló fickó volt, aki Imrének végzett a háza körül ezt-azt.

Fikció és valóság másként is összeért, hiszen mire a trilógia harmadik része színházba került, véget ért a házassága.

Irgalmatlanul nehéz, könyörtelen szituáció volt, hogy amikor még javában írogattam a darabokat arról, hogyan sodródik egy párkapcsolat válságba, majd jut el lassan a végéhez, közben a feleségemmel elváltak az útjaink. Orsolyával ráadásul nemcsak húsz év és két gyerek kötött össze minket, szoros alkotótársi viszony is volt köztünk, sok más mellett a Kálmán-napot és az Egy százalék indiánt is együtt csináltuk. Ha akkor a személyes érzéseimre hallgatok, azt mondom, kész, ezt a dolgot lezárjuk, az előadásokat mással, máshogy nem játsszuk tovább, film meg pláne nem készül belőlük.

És miért nem így lett?

Mert erős művészi hivatástudat is van bennem. És úgy gondoltam, értéket teremtettünk, teremtünk azzal, hogy fontos, sokakat érintő problémákkal foglalkozunk: ha segítünk rálátni az embereknek a saját gondjainkra, akkor talán tudnak egyet lépni a megoldásuk felé. Amúgy meg nem lett volna tisztességes a többiekkel szemben sem, ha a magánéleti krízisem miatt az ő rengeteg munkájukat is hirtelen a kukába dobom; mi tényleg minden egyes szóért, mondatért addig küzdünk, amíg meg nem találják a pontos szerepüket és helyüket az építményben. Ezt az egészet tehát minden magánemberi küszködésem, fájdalmam, szenvedésem ellenére végig kellett csinálnom, különben emberileg-művészileg is lezáratlan maradt volna egy óriási ív. A jövőben más irányba szeretnék menni, de ehhez, illetve hogy a házasságomat is el tudjam gyászolni, le kellett forgatnom ezeket a filmeket. Ezért kifejezetten hálás vagyok Pető Katának és Tóth Orsinak, hogy egy ilyen nehéz helyzetben, még a válság kellős közepén vállalták, hogy a színházban, illetve a moziban átveszik Orsolya szerepét.

Ebben a trilógiában nemcsak hogy helyük és szerepük van a szavaknak, de éppen a beszélgetések banalitása üt akkorát. Semmi világmegváltás, csak az unalmas hétköznapi életünk?

Engem már régóta ez érdekel igazán. Ha belegondolunk, a beszélgetéseknek mindig kétfajta irányuk lehet. Az egyik az olyan dolgok, amelyek a médiában éppen hangsúlyosan jelen vannak, mostanában például a migránsok, a gender vagy a háború. Ezekről az absztrakt társadalmi témákról általában nincs személyes tapasztalatunk, csak véleményünk. Én pedig nem szeretném az ilyen típusú véleményemet filmben kommunikálni. Ami nem azt jelenti, hogy nincsen. Ha valakit érdekel, szívesen elmondom egy kocsmában.

De ebben az értelemben egyre kevésbé vagyok társadalomtudatos művész, sokkal jobban izgat, hogy a mindennapi kis hülyeségek hogyan erodálnak minket.

És ez a beszélgetések másik, szerintem érdekesebb, de mindenképpen valóságosabb iránya: a család, a kollégák, a szomszédok, hogy mi volt a szülői értekezleten meg a játszótéren. Itt lehet igazán hiteles dialógusokat írni, nem kliséket mindenféle, könnyen lehet, hogy hamis vagy mások és a média által befolyásolt személyes elképzelések alapján. A lényeg, hogy amikor ezek a banálisnak szánt párbeszédek elhangzanak, tudnak-e tényleg olyan természetesen megszólalni – és ehhez kellenek a jó színészek –, hogy a néző kapásból elhiggye őket. Úgy, hogy közben ráadásul nem öncélúak, hanem értelmük is van.

És ami fontos még, hogy van-e bennük humor: a Kálmán-napon sokszor úgy nevetünk, hogy rögtön a következő pillanatban kicsit össze is szorul a szívünk.

A humor nagyon kell, különben egy ilyen történet nem lenne más, mint néhány középosztálybeli, jól szituált negyvenes idegesítő nyavalygása. Az irónia pedig kiváltképp jó eszköz ahhoz, hogy a személyeset általánossá tegye. Nekem a jelenetek írásakor ez valahogy magától jön, mert annyira élvezem csinálni. Ha eljutok egy bizonyos mélységig, különösen nagy szükség van a humor adta kontrasztra, különben irtózatosan nehézzé válhatnak a mondatok. Amikor például a mi Ernőnk a gyereke haláláról beszél, előtte szándékosan betettünk egy vicces szituációt, így teremtve meg az elviselhető egyensúlyt.

Vagyis végső soron a humor segít átvészelni az életet? Többek között azt a kellemetlen szembesülést, amit a filmbéli Olga találóan úgy foglal össze, és amire a negyvenes éveinkben szinte mindannyian ugyanígy rádöbbenünk, hogy „minden, ami történt, megtörtént. Innentől kezdve minden csak ismétlődés… ennyi”?

Igen. Gyakran szoktam ezzel kapcsolatban az anyukámon gondolkozni, akinek az élete a miénkhez képest sokkal-sokkal nehezebb volt, de soha egy panasz nem hagyta el a száját, és rosszkedvűnek sem láttam; valószínűleg ez a képessége vitte át a kataklizmákon. Nem véletlenül találtuk ki Ernő karakterét a két házaspár négyese mellé: hogy lássuk ezt a viszonyítást. Mert amíg valakiknek az a legnagyobb gondjuk, hogy a szerelmet felváltotta az unalom, addig más meg eltemeti előbb a gyerekét, aztán a feleségét. Mégsem panaszkodik, csak tényként közli a történteket, és praktikusan megoldja a sírhelyet. Vagyis amikor az ember egy nagy, sötét veremben érzi magát, nem árt körülnézni, és értékelni a jót.

Ilyen értelemben a manapság olyan sokszor emlegetett életközépi válságot – amiben a film szereplői is nyakig ülnek – sem kellene annyira komolyan venni?

Azért azt nem mondanám. Ahogyan azt sem, hogy ez csak divatos pszichológiai kitaláció lenne.

A negyvenes éveink általában tényleg fordulópontot hoznak, ami a legtöbbünket arra kényszerít, hogy újraértelmezzük az életünket, annak értelmét, és megpróbáljuk az ismétlődéseket vagy elfogadni, vagy tenni ellenük.

Akárhogy is, ilyenkor az embernek nem árt találni valami új célt. Főleg, ha párhuzamosan felbomlóban van egy hosszú párkapcsolata is, ami sok éven át az identitást, az otthont jelentette; nemcsak egy lakás vagy egy ház, hanem elsősorban egy másik ember az otthonunk. Érthető, hogy ezt a biztonságot nehezen engedjük el, még akkor is, ha már régen nem érezzük jól magunkat a megszokott falak között. Mert félünk attól, mi történik, ha jön a légüres tér.

El lehet ezt kerülni?

Szerintem nem. A légüres tér ebben az életszakaszban magától is jönni fog. És minden attól függ, mennyi ideig bolyongunk, és a végén mit találunk benne. Mert ez az a pont, amikor kétségbeeséssel vegyes neurózissal hisszük, hogy még van, lehet egy pluszkör bennünk. Erre mondtam a vihar előtti csendet, amibe szinte kódolva van a kizökkenések, vagy ahogy a filmben a megcsalásra mondja az egyik szereplő, a „kis kisiklások” lehetősége. Hogy ilyenkor mi a nagyobb bátorság: menni vagy maradni, ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. Én nem alkotok véleményt a filmjeimben, csak helyzeteket mutatok meg.

És ha nem az író-rendezőt kérdezem?

Akkor az a válaszom, hogy egy hosszú kapcsolat óriási érték; nem véletlen, hogy egy ember annyi időt eltölt egy másikkal, amiben sok az oda-vissza adás és kapás. Ezért amíg egy kis esély is van rá, menteni kell. Amikor viszont realizálódik, hogy menthetetlen, abban a pillanatban, bármennyire fájdalmas is, muszáj lépni. Különben akár évtizedekre konzerválódhat egy idegtépő „se veled, se nélküled” helyzet. Egy kapcsolatnak ugyanis általában nem akkor van vége, amikor mondjuk már abszolút nincs szex. Hanem lehet, hogy tizenvalahány évvel előtte. A Kálmán-nap a kettő közötti helyzetet rögzíti, a végén egy, a múltba nosztalgiázó megmentési kísérlettel. Utazzunk el, rendezzük át, vegyünk új lakást, legyen még egy gyerek – ezek a való életben is gyakori és a legtöbbször csak időhúzásra való mentési kísérletek. Mert ha közben a problémákat megoldás helyett ugyanúgy besöpörjük a szőnyeg alá, csak ideig-óráig van kedvező hatásuk.

A Radnóti Színházban tavaly bemutatott Legközelebbi ember darabban is a párkapcsolati, családi válságokkal, a kötődés nehézségeivel foglalkozik. Ez jellemzően 21. századi jelenség, amely kézen fogva jár a közösségek szétesése okozta elmagányosodással?

Nem tudom, a szüleim, nagyszüleim generációja hogyan élte meg belülről a saját korát, de elbeszélgetve velük, meg a régi regényeket olvasva, filmeket nézve, az rajzolódik ki, hogy a korábbi nemzedékek tagjai – hiába a sokszor keményebb külső körülmények – valahogy könnyedebben, természetesebben meg tudtak birkózni az életszerepeikkel. Nyilván azért is, mert nem volt ennyi változás az életükben. Most az van, hogy rövid idő alatt kell villámgyorsan átformálnod a világképed, és mire felfogod, hogy előzőleg miben voltál, már valami más, új jön, és ha valamit elrontottál, esélyed sincs a javításra – mindig mindenki folyamatos csúszásban van. Itt vannak például a férfiszerepek, amik olyan szinten megváltoztak az ezredforduló óta, hogy az szinte követhetetlen.

Mire gondol?

Amikor Amerikából visszajöttünk tíz évvel ezelőtt, itthon szinte még nevetséges volt, ami ott akkor már természetesnek számított, hogy egy férfi babakocsit tologat az utcán. Ma viszont már egyre több apuka pelenkázik meg játszóterezik. Ám mivel a modell nem ez volt, a legtöbbünk nem ezt látta a felmenőitől, egyáltalán nem meglepő, hogy a férfiak egy része, még ha csinálja is tisztességgel, belülről nem tud mit kezdeni a hirtelen kialakult társadalmi elvárásokkal. És ugyanez igaz a női szerepekre és a gyereknevelésre is. A mai középgeneráció csak kapkodja a fejét, és próbál valahogy mindennek és mindenkinek megfelelni úgy, hogy közben folyamatosan bűntudata van, mit szúrt el korábban vagy mit szúr el éppen, aminek majd néhány év múlva lesz következménye. A háttérben ráadásul az is ott feszül, hogy a magyar középosztály, bár létezik, folyamatosan küzd az életszínvonala, a megszerzett javai megtartásáért. Ez az egész így együtt pedig nemcsak kimerítő, de éppen azt az energiát szívja el, amit egymásnak adhatnánk, hogy ne legyünk ennyire magányosak.

Azért mennyit kellett küzdeni, hogy ezek a filmek elkészülhessenek az állami támogatási rendszeren kívül?

Elég sokat. Szívességek szívességek hátán, amíg a minket önzetlenül segítők egyszer csak meg nem unják. De csodálatosak a barátaink. Ahogyan a nézők is. Hogy folyamatosan kíváncsiak ránk, jönnek a színházba, a moziba, óriási érték.

Nyugat-Európában egy városnak sincs olyan kivételesen érdeklődő, a művészekkel szinte együtt lélegző közönsége, mint Budapestnek.

És a függetlenségben azért akad jó is. Az, hogy szellemileg sem kell beállnod semmilyen sorba. Csinálhatod újra és újra a saját forradalmad, mindig újabb autonóm világot teremtve, felszabadítva magadat is a klisék alól. És nem igaz, hogy piciben nem lehet nagyot alkotni. Mindegy, hogy az ember hatmilliárdból vagy hatvanmillióból készít filmet, az adott keretben kell valami esszenciálist, érvényeset létrehozni.