Így vált divattá a szellemidézés Magyarországon

A spiritizmus története Amerikában kezdődött: 1848-ban a New York állambeli Rochesterben élő Fox család hívatlan vendégre, méghozzá egy kopogószellemre lett figyelmes otthonában, s egy ábécé segítségével hamarosan szóra is bírták.

Kate és Margaretta Fox rövidesen médiumként szereztek hírnevet, érdeklődők százai előtt mutattak be szeánszokat, a szellemidézés divatja pedig az egész országban elterjedt. Nota bene: Margaretta évtizedekkel később bevallotta, hogy szemfényvesztés volt a kopogószellem sztorija. Ünnepelt „pályatársaik”, a Davenport fivérek is csalóként lepleződtek le egy párizsi előadásukon.

1852-ben került sor amerikai szellemidézők első turnéjára Európában: Angliában, Németországban, majd Franciaországban mutatkoztak be, s alig néhány hét, hónap múltán már a szellemidézés „járványszerű” terjedéséről írtak a kortársak. Guillaume Cuchet történész egy tanulmányában rámutat: rendkívül kedvező pillanatban érkezett a spiritizmus Európába. Az öreg kontinensen a Mesmer-féle, a hipnózist megelőlegező delejességelmélet és más okkult jellegű tanok már előkészítették a terepet az ezoterikus reneszánsznak, a halottak előtti tiszteletadás polgári formái – mint a temetőbe járás – is ekkoriban kezdtek általánossá válni, szintén hozzájárulva a szellemidézők sikeréhez.

Franciahonban egy Léon Rivail nevű lyoni tanító állt a spiritiszta mozgalom élére, aki már a szellemek által sugalmazott Allan Kardec néven adta közre Szellemek könyve című dolgozatát (magyarul a Szellemi Búvárok Pesti Egylete jelentette meg 1921-ben – róluk még lesz szó).

A kötet elméleti bevezetést nyújtott a spiritizmusba, s a kifaggatott szellemek nyilatkozatait gyűjtötte egybe. Kardec nem elégedett meg azzal, hogy az asztaltáncoltatás rejtelmeibe avassa be követőit: keresztény és kelta motívumokra építve egyfajta pszeudovallást dolgozott ki, értekezéseiben Jézust a történelem legnagyobb médiumaként írta le.

Felfogása szerint bár a halál pillanatában a lélek elválik a testtől, megőriz egy félmateriális héjat (ez lenne a perispirit, avagy magyar fordításban szellemburok), amely képes érintkezni az anyagi világgal. A szellemek a túlvilágon a de- és reinkarnáció váltakozó fázisain mennek át, s ez egészen addig tart, míg le nem rótták teljes adósságukat az „isteni igazság” felé. III. Napóleon és neje nyitott volt a szellemidézés iránt, s a hatóságok meglehetős toleranciát mutattak a spiritiszta szervezkedéssel szemben, amiben Párizs és a katolikus egyház konfliktusa is szerepet játszott.

A francia spiritiszta mozgalomnak, fontos hangsúlyozni, erőteljes baloldali beütése volt: 1848 után a szociális eszmék spiritiszta köntösben kaphattak új megfogalmazást, Kardec rendszere pedig alternatívát nyújtott a keresztény egyházak „retrográd” tanításához, de a korban kibontakozó tudományos, ateista-pozitivista világképhez képest is. Kardec Revue Spirite címen folyóiratot is alapított, amely erőteljesen kiállt – többek között – a nők választójoga, a halálbüntetés eltörlése és a pacifizmus mellett. Franciaországban a szellemidézés nem maradt az előkelő osztályok úri huncutsága, mint Oroszországban vagy Ausztriában, erősen terjedt a városi kispolgárság köreiben is – ezt a jelenséget figurázta ki Gustave Flaubert a Bouvard és Pécuchet című, befejezetlenül maradt regényében.

Nem meglepő módon a szabadságharc leverésének sokkjából éppen csak ocsúdó, a harctéren elhullott és a megtorlás során kivégzett honfikat gyászoló Magyarországon is nagy népszerűségnek örvendett a szellemidézés. Szigeti Jenő az Egyháztörténeti Szemlében megjelent tanulmányában azt írja, hogy 1850-ben (tehát az amerikai médiumok európai bemutatkozása előtt) spiritiszta jellegű bemutatót tartott egy Luis Berger nevű német színész Budapesten, 1853-ban pedig a hajdúhadházi református esperes már arra figyelmeztetett, hogy divatba jött az asztaltáncoltatás a fiatalok és a nők között. Az első magyar, aki – igaz, német nyelven – spiritiszta értekezéseket írt, Szapáry Ferenc gróf volt, ő a mesmeri delejezési elméletet igyekezett összehangolni az újszerű spiritiszta tanokkal.

Nagy híve volt a halottak faggatásának a színész Egressy Gábor is, aki egy 1854-es szeánszon Petőfi szellemével lépett kapcsolatba. A fáma szerint a holt vátesz elmesélte neki, hogy a segesvári csata alatt egy kukoricásba menekült, ott szúrta le egy kozák katona.

Egressy levélben Arany Jánosnak is beszámolt élményeiről. A költő válaszában szkepszisét fejezte ki:

„Mondám, a kétkedők közé tartozom. Nem a tényt illetőleg: mechanikai erőnél többet hiszek a dologban, és értelmes becsületes embereket csalással nem vádolok. Tegnap saját nőm is megkísérté, mert taval ő is megmozgatta az asztalt. A szellem akart írni, de nem tudott, csak holmi krix-kraxokat firkált fel s alá a papiron. Meglehet, nem tud írni az istenadta. Azt gondolom, az egész asztalírási processzus, a működő agyában képződik, öntudatlanúl, képek és eszmék állnak elé, s egészíttetnek ki, mint az álomban; így néha egy-két vonás megmarad abból, mit a működő egyén tud, s kiegészíttetik olyanokkal, miket nem tud, mikre nem is gondol.”

Aranynak egyébként nem csupán neje, de korán elhalt lánya, Juliska és László fia is kísérletezett szellemidézéssel.

1871-ben jött létre a Magyarországi Spiritiszta Egylet bizonyos Grünhut Adolf vezetésével, aki a szabadságharc alatt katonaorvosként tevékenykedett, és a hasonszervi, vagyis homeopátiás orvoslás egyik első hazai népszerűsítője volt. Ez az egylet hamarosan új nevet kapott: Szellemi Búvárok Pesti Egylete. Grünhut fő eszmetársai az okkult tudományokban jártas báró Vay Ödön, illetve felesége, a természetfeletti, jósló és gyógyító képességeket magáénak tudó Adelma lettek. Utóbbi írta meg Szellem, erő, anyag címmel a magyar spiritizmus egyik legtöbbet forgatott traktátusát, s rendszeresen meghívta Magyarországra barátnőit, a teozófia történetének híres alakjait, Helena Blavatskyt és Annie Besantet. Vayék, mondani se kell, a spiritizmushoz erősen kapcsolódó teozófia honi megismertetésében is nagy szerepet játszottak.

A „szellembúvári” mozgalom kibontakozását folyóirat-alapítás is jelzi: ezt Égi Világosság néven adták ki, s egészen 1944 végéig megjelent. Grünhut és Vayék társasága – Kardec eszméivel összhangban – inkább a spiritizmus etikai vetületét hangsúlyozta, eltérően azoktól, akik a szellemekkel való kommunikáció fizikai aspektusait vizsgálták, azok tudományos jellegű leírására tettek kísérletet. (Utóbbiak báró Mikos János és lapja, a Rejtelmes Világ köré szerveződtek.) Spiritiszta-teozófiai nézeteiket igyekeztek összehangolni a keresztény hitrendszerrel.

Mint a magyar történelem „okkult elemeiről” könyvet író spiritiszta, Tordai Vilmos rámutat: „a zsidó orvos [Grünhut] Krisztusnak imádójává, apostolává lett, úgy az egyesületnek minden olyan tagja, ki esetleg zsidóvallású volt, megismervén a szeretet tanát, a kereszténység vezérlőjének buzgó követője lett, s mindennapi olvasmányává tette az evangéliumot”. A katolikus egyház azonban rossz szemmel nézte a szellembúvárlat terjedését. Vay Adelmát rendkívül fájdalmasan érintette, hogy kiközösítették, műveit pedig indexre tették.

A spiritiszta irodalom fellendülésével párhuzamosan megjelentek a kritikus értelmezések is. Az anekdotagyűjteményeiről híres Tóth Béla 1903-ban szentelt pszichológiai okfejtésekkel tarkított könyvet a szellemidézés jelenségének, a húszas években pedig Wolkenberg Alajos hittudós adta közre Az okkultizmus és spiritizmus multja és jelene című munkáját. Tóth és Wolkenberg hosszan ismertetik – egyben pedig leleplezik – a spiritiszta fortélyokat. Az asztaltáncoltatás és -kopogtatás mellett a szellemek megnyilatkozásának egyik fő módszere az automatikus írás volt. Aranynál már láttuk, hogy nézett ki a dolog a gyakorlatban: a médium kikapcsolta elméjét, hagyta, hogy kezét a szellem vezesse, így vetett a papírra valamilyen szöveget. (Ez a módszert vették át később a szürrealisták, hogy ledobják magukról a ráció béklyóját.)

Hasonlóan zajlott az automatikus rajzolás is: itthon egy Franyeczky János nevű miskolci vasúti alkalmazott tett szert bizonyos ismertségre „médiumrajzaival”, amelyek holdbeli virágokat, idegen bolygók madarait, elefántjait és hasonló tüneményeket ábrázoltak. Franyeczky „normális állapotában sohasem rajzolt, nem is tud rajzolni, csak médiumi uton, trance nélkül, intuitiv módon” – olvasható egy újságcikkben. A „sétáló forint” is bevett módszer volt. Ezt Tóth Béla így írja le:

„Nagy ív papirosra kört czirkalmazunk, a körvonalra, egyenlő távolságban, ráirjuk az ábécze összes betűit, azután a középpontba ezüst forintost (avagy koronásat vagy akármicsoda pénzt) teszünk. […] ha mindenki jóhiszemű (az lehet a legerősebb kételkedő is), gondolatait egy érdekes tünemény várásába konczentrálja és vizszintesen a levegőben tartott kézzel, gyöngéden tapintja azt a kis ezüst korongot: a forint rövidebb-hosszabb idő mulva okvetlenűl mozogni kezd; és mindenki egész idegzetével érzi, hogy magától mozog. […] hol sebesebben, hol lassabban, a kör szélére, valamelyik betű felé indúl.”

Hugo és a szellemek

A francia értelmiség körében a szellemidézés egyik legelszántabb művelője a Jersey szigetén önkéntes száműzetését töltő Victor Hugo volt. Annál inkább is felkeltette érdeklődését a dolog, mert így remélt kapcsolatba lépni alig tizenkilenc évesen a Szajnába fulladt lányával, Léopoldine-nal. 1853-ban Delphine de Girardin írónő ismertette meg vele az asztaltáncoltatást. A következő két évben egyre-másra következtek a szeánszok Hugo otthonában, amelyek során az ábécés módszer segítségével (egy koppanás jelezte az A betűt, kettő a B-t és így tovább) olyan nagyságok szelleme nyilatkozott meg előtte, mint Machiavelli, Shakespeare, Rousseau vagy éppen Galilei, aki egyetlen este alatt – nehéz elképzelni – négyezer betű terjedelemben szónokolt neki. A jakobinus terror idején kivégzett André Chénier még verset is diktált Hugónak.

1903-ban Bródy Sándor lapjában, a Jövendőben hosszabb írás jelent meg az idős Grünhutról, amely a spiritizmus nem lankadó népszerűségéről tudósít: „Főrangúak, tudósok, művészek, lateinerek köréből bőven akadnak hívek, sőt óriási tábora van az alsóbb néposztályban is.” „A spiritizmus a grófok, bárók és a kiegyezés utáni kapitalizálódó Magyarországon egyre jobban elszegényedő dzsentrik valláspótléka lett” – írja Szigeti Jenő, aki tanulmányában a Grünhut–Vay-kör mellett a magyar spiritizmus más fontos alakjait is bemutatja. Például Tóvölgyi Tituszt, akinek élettörténetében ismét csak a baloldali eszmék és az okkult tanok kapcsolatát érhetjük tetten – bár pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy a párizsi kommünt méltató, a jövőbeli kommunista társadalomról utópikus Az új világ címmel regényt író, e művéért bebörtönzött Tóvölgyi a spiritiszta eszme keretei között fogalmazta újra világképét. A szellemidézők között találjuk Madách Aladárt is, a nagy drámaíró fiát, aki Angliában járván spiritiszta körökkel lépett kapcsolatba, s több könyvet írt a témában, az említett Mikos János báróval és lapjával együttműködve egyfajta tudományos igényű spiritizmust hirdetve. (Nézetei barátjára, Komjáthy Jenőre is nagy hatással voltak.)

Hock János katolikus pap – az ő neve az őszirózsás forradalom krónikájából lehet ismerős, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke volt – ugyancsak fogékony volt a spiritizmus iránt, halála után egy bizonyos Erzsi nővérnek könyvet diktált arról, milyen a túlvilág.

Tudható emellett, hogy a magyar íróvilág számos tagja – például Jókai Mór, Gárdonyi Géza, Kosztolányi Dezső, Karinthy Ferenc – vett részt asztaltáncoltató szeánszokon, Lukács György és Balázs Béla pedig az első világháború idején Helena Blavatsky egyik spiritiszta értekezését olvasták nagy érdeklődéssel.

Kiemelt kép forrás: Wikimédia