„Azt éreztem, képtelen vagyok az életre” – zárt ajtók mögül a csoda felé

Milyen gyerekkori emlékeid vannak?

A szüleim alkoholisták voltak, minden felmerülő problémára az ivás volt a megoldásuk, pedig az alapvető probléma maga az életformájuk volt. Gyerekként minden hátrányát megéreztem annak, hogy a szüleim alkoholisták. Nélkülöztem az odafigyelést, a szeretetet, de a kézzelfogható dolgokat is, mert minden pénzüket italra költötték. Az iskolában megszégyenültem miattuk, kiközösítettek. Szorongtam, kisebbségi komplexusom volt. Nagyon sok vita, verekedés, erőszak után elváltak, és lett egy nevelőapám, de akkortól kezdve minden csak rosszabb volt.

Van testvéred?

Nincs, bár szerettem volna testvért. Egy idő után azonban már azt mondtam, jobb, hogy így alakult, hiszen akkor ő is szenvedett volna. Végül pont az egyedüllétem, a meg nem értettség érzése vezetett Istenhez. Ő volt az a valaki, akihez szólhatok, akitől kérhetek. Persze nem azt kaptam meg, amit kértem, de ma már tudom, nem is azt kívántam, amire valójában szükségem volt. Mindezek közben menekültem otthonról, az iskolából is. Egy idő után nem bírtam elviselni máshogy, beleálltam a rosszfiú szerepébe, onnantól legalább már nem piszkált senki. A nyolcadik osztály elvégzése után felvettek szakmunkásképzőbe, de félévkor eltanácsoltak – ez indított el az igazi kallódás felé.

Mi történt?

Csavarogtam Székesfehérváron a lakótelepen, odacsapódtam a nagyfiúkhoz, egy igazi telepi bandához. Addig soha nem tartoztam sehova. Ők kínáltak először droggal. Az első alkalommal mérlegeltem, és minden a „nem” mellett szólt, kivéve azt, hogy azzal, hogy kipróbálom, én is közéjük tartozhatok. Második alkalommal már másfajta drogot adtak, és ez meg is pecsételte a sorsomat. Szorongó gyerekként tele lelki fájdalommal, nulla magabiztossággal egy olyan vegyülettel találkoztam, ami azonnali boldogságot nyújtott. El tudtam nyomni a fájdalmaim, a félelmeim, és úgy tudtam működni a drogtól, ahogy azt alapvetően elvártam volna magamtól. Kialakult a függőségem, ami magával hozta a bűnt is az életembe. Tizenhét évesen a fiatalkorúak börtönébe kerültem.

Nyújtott az intézmény lehetőséget arra, hogy változtass?

A mai napig azt gondolom, meg kellene reformálni a börtönviszonyokat ahhoz, hogy az az intézmény jóra neveljen, mert megmondom őszintén, sokkal rosszabb emberként jöttem ki onnan. Bent kialakult még egy függőségem, rászoktam a gyógyszerekre. A börtön után ugyanott folytattam még hosszú évekig, mint előtte. Nem ismertem a munka fogalmát, nem voltak olyan élő példák előttem, akik jó irányba tereltek volna, miközben már maga a börtön is megbélyegzett. Huszonévesen rászoktam az alkoholra, mert már nem volt elég a drog és a gyógyszer. Addig nem ittam, mert a szüleim miatt undorodtam tőle, de tulajdonképpen az első korttyal alkoholistává váltam. Egyre mélyebbre süllyedtem, nem voltak már normális emberek sem körülöttem, csak bűnözők, dílerek, orgazdák, és úgy éreztem, ezekből a körökből még nehezebb, talán lehetetlen is kilépni. Egy-egy hónapra többször előzetesbe kerültem, majd miután több ügyem is összeadódott, hosszabb időt is bent töltöttem. 

Már meg sem próbáltál változtatni? 

De, folyamatosan változtatni akartam magamon, egy kőművestanfolyamot is elvégeztem, tiszta voltam. Egy év után azonban újra elvesztettem mindenkit, aki fontos volt számomra: akkoriban volt egy menyasszonyom, ő természetesen elhagyott. Fájdalmas volt megélni, hogy soha senki nem jött látogatni. Visszaszoktam a gyógyszerre és a drogra, de mire szabadultam, meggyűlöltem ezt az életformát, a bezártságot, a mindennap látott erőszakot. Addigra már összesen hat évet ültem le, és tudtam, hogy nem így akarom leélni az életem.

Mi segített végül?

Megismertem egy lányt, akivel össze is házasodtunk, tehát minden adott volt ahhoz, hogy jó útra térjek, és tényleg változtassak. Életemben először lett munkahelyem, nem drogoztam, viszont rengeteget ittam.

Kívülről úgy tűnt, hogy végre normális életet élek, de belülről iszonyú ürességet éreztem, amit szerencsejátékkal és alkohollal próbáltam meg kitölteni.

Jöttek a párkapcsolati nehézségek, amiket nem tudtam jól kezelni, ezért elmenekültem otthonról. Egy megoldást ismertem, a drogot. Visszaestem, rá is ment a házasságom. Magamat vádoltam, hogy ugyanolyanná váltam, mint az apám. Fizikailag sosem bántottam a feleségemet, de fájdalmat okoztam neki a hazugságokkal, a manipulációkkal. Lelkileg összeroppantott, hogy megbuktam mint férj. Kőkeményen belemenekültem a drogba, ez már lassú önpusztítás volt, fizikailag és anyagilag is leépültem. Minden emberi kapcsolatomat elrúgtam magamtól, hajléktalan lettem, lépcsőházakban, drogtanyákon, feltört házakban éltem, többször próbálkoztam az öngyilkossággal, de még megölni se tudtam magam. Nagyon súlyos állapotba kerültem, hallucináltam, bevittek a zárt osztályra. Teljesen széthullottam, úgy éreztem, soha nem fognak kiengedni, mert képtelen vagyok az életre. Két hét után újra az utcán voltam, ugyanúgy ittam, drogoztam, visszakerültem a zárt osztályra, majd öt hét után megint kiengedtek.

Ezt követően újra az utcán találtad magad?

Igen, de ezután következett be életem legnagyobb fordulópontja. Egy hét után magamtól visszamentem a zárt osztályra, de nem engedtek be. Életemben először úgy csukódott rám egy ajtó, hogy nem bezártak valahová, hanem kizártak valahonnan.

Néztem az ajtót, és azt éreztem, hogy itt a vége, nincs tovább, ennyit ért az életem. Azt mondják, hogy amikor az embernek elfogy az ereje, akkor kezdődik az isteni kegyelem.

Kinyílt az ajtó, kijött egy ápoló, egy cetlit adott a kezembe, egy cím volt rajta, azt mondta, menjek el oda, és ott majd segítenek. Az Egészségdokk Drogambulancia volt. Eltöltött a remény, hogy van hová fordulnom, és éreztem magamban annak az energiáját, hogy végre van dolgom. Tudom, hogy innentől kezdve már a Jóisten intézte a dolgokat. Ahogy beléptem az irodába, egy segítő fogadott, akit fiatal koromból ismertem. Ugyanolyan drogos, börtönviselt hajléktalan volt, mint én, csak ő akkor már öt éve józanul élt. Életemben először láttam azt, hogy valaki kiszállt. Ha más ült volna ott, nem biztos, hogy számomra hitet és reményt nyújtott volna.

Tudta, hogyan tud neked a legjobban segíteni?

Igen, miután meghallgatott, azt mondta, „ha komolyan gondolod, gyere vissza holnap ugyanekkor”. Ezzel célt adott, lett egy feladatom, és a Jóisten erőt adott hozzá. Elindult egy folyamat, amely során számos csoda történt, beutaltak a pszichiátriára, majd elmehettem Ráckeresztúrra, rehabilitációra. Volt bennem félelem, hogy olyan lesz, mint a börtön. Ehhez képest amikor beléptem, a gyógyultak és a munkatársak is odajöttek és megöleltek.

Az utolsó években már senkinek nem volt egy normális szava sem hozzám, itt pedig szeretettel fogadtak, az embert látták bennem, mert ők már addigra megtanulták, mit jelent a jézusi szeretet. Akkor éreztem, hogy egész életemben erre vágytam, hogy jó helyen vagyok.

Ez a szeretet és törődés segített át a legnehezebb részen, vagyis amíg elvonási tüneteim voltak. Ez volt életem legkeményebb két hete, de utána sem volt könnyű, mert kijózanodva, kitisztulva, szembe kellett néznem önmagammal, a tetteimmel, a húsz év drogozással. Egész életemben menekültem, most viszont beszélnem kellett róla, dolgoznom vele. Elkezdtem változni, egyre jobban megértettem önmagamat, hogy miért lettem függő. A terápia erős alapot adott, és pótolt olyan készségeket, amelyeket egy normál családban felnövő gyerek tizennyolc éves koráig kap meg. Csak azzal a különbséggel, hogy én harmincnégy éves voltam akkor. 

Hogyan talált rád a megváltás?

Megbocsátottam mindenkinek a múltamban, csak magamnak nem tudtam. Erősödött a hitem is, olvastam a Bibliát, hallottam olyan embereket beszélni, akik már megtértek, láttam, ahogyan csillog a szemük, éreztem a melegséget, a tisztaságot, és azt mondtam, hogy én is erre vágyom.

A keresztelésre való felkészítés során, az egyik bibliaórán tértem meg, éreztem a kegyelmet, megértettem, hogy a Jóisten egész életemben tényleg ott volt velem, és amikor azt éreztem, hogy nehéz, már nem bírom, összeroppanok, csak azért maradtam életben, mert ott volt velem, és erősen tartott.

És tényleg, amikor a legnehezebb volt, akkor volt a legjobban jelen: az utcán, a börtönben, mindenhol ott volt velem, hiszen azért éltem túl. Nem én voltam ebben az erős, hanem az isteni kegyelem volt nagy. Megértettem, hogy miért vagyok ott Ráckeresztúron, hogy a Jóisten már sokszor hívott, forduljak felé tiszta szívvel és lélekkel, de mindig másfelé haladtam. Csak amikor már nem volt hová fordulnom, akkor mutatta meg magát, és értettem meg, miért születtem, és ez mekkora ajándék.

A tudat, hogy a Jóisten itt van velem, akkora erőt, boldogságot adott, hogy hirtelen egy színes világ tárult elém az előző életem fekete-fehér tragédiája helyett.

Hatalmas kegyelmet és bűnbocsánatot kaptam, az új élet számomra új esélyt jelentett, amivel élni akartam, hátrahagyva a múltat és a bűnt. Komolyan vettem a rehabot, mindenképp meg akartam változni, úgyhogy tizenöt hónapot töltöttem bent.

Ráckeresztúrról merre vezetett az utad?

Budapesten kezdtem új életet, két évig laktam egy félutas házban, dolgoztam, jártam terápiás csoportokba, pszichológushoz, mindent megtettem azért, hogy ezen az úton maradhassak, majd megérkeztek az életembe az első drogprevenciós felkérések. Éreztem, hogy ez az én utam, a Jóisten megmentett, és köteles vagyok szolgálni.

Érdekes, hogy az a nagy űr, ami mindig ott volt bennem, pont olyan méretű, amit Isten ki tud tölteni.

Az építőiparban létrehoztam egy csapatot keresztény és józan munkatársakkal, akik szintén új életet építenek fel. Közben megszületett a Szenvedéllyel című könyvem ötlete, hogy megmutassam, csak úgy lehet a lelkeket gyógyítani, hogyha Istenhez kapcsolódunk; és mindig van segítség, csak merni kell kérni – ahogy az én példám is mutatja. A gyülekezetben ismertem meg a második feleségemet, Ráckeresztúron tartottuk az esküvőt, ahol az új életemet kaptam. Sokan azt mondják, hogy visszakapták az életüket, de én nem akartam volna a korábbi életemet vissza. Vannak most is nehézségeim, de már nem bújok el, hanem megoldásokat keresek, és merek segítséget kérni. Istennel járva tudom, hogy egy csoda az élet.