Személyes kérdéssel kezdem: a könyvben lévő történetek, sorsok közül melyik rázta meg a legjobban?
Talán Teller Ede nővérének, Emmának a története. Gondoljunk bele, hogy van egy művelt és jómódú zsidó család, akik élnek egy szép polgári életet, majd a második világháború előtt már sorra érik őket a megaláztatások.
És bár most úgy gondolunk Teller Edére, mint sikeres tudósra, a család számára az emigrálása veszteség. A nővére is elmehetett volna, de nem akarta itt hagyni az idős szülőket. A család elveszítette a fiút, a testvért; a levelekből kiderül, milyen fájdalmas volt ez az elválás.
Aztán jött a háború, Emma férje meghalt munkaszolgálatban, az ostrom alatt az apa, az anya, Emma és kisfia bujkáltak, hogy életben maradjanak. A háború végén meghalt az apa is, ott maradt a két asszony és a gyerek. Jött a kitelepítés, ahol a fiú, mivel betöltötte a tizennegyedik évét, nem járhatott iskolába. Kirz János különleges tehetség volt, ma Amerikában él, világhírű tudós.
A kitelepítés idején folyamatosan zaklatták őket, és később is, amikor operatív célból visszaengedték hármukat Budapestre, és albérletről albérletre jártak, besúgók vették körül őket.
Emmát az ügynöki jelentések koránál idősebbnek írták le, egy öregasszonynak, pedig negyvenes éveiben járt. De mi minden volt a vállán!
Ez egy vesszőfutás.
Ráadásul jövőkép nélkül. Ő tudta, milyen okos a fia, akit csak szakmunkásképzőben engedtek tanulni.
És akkor egyszer csak jött a fekete autó is, Teller Emmát bevitték az ávóra, fizikailag bántalmazták, zsarolták, majd beszervezték ügynöknek. Hogy majd rajta keresztül férkőzzenek az öccse közelébe.
Kérdezem én, ki törhet pálcát felette? Azt mondták neki, csak akkor járhat a fia iskolába, és az anyja is csak így kaphat orvosi kezelést. Ez nem elszigetelt történet, másokkal is megtörtént, nem kevesekkel. Ebből is látni, sokszor az ügynöknél kezdődik az áldozat. Nem mindig, de sokszor. Tudunk olyan beszervezettekről, akik öngyilkosok lettek, vagy depressziósok, teljesen elszigetelődtek. Fontos erről tudni. Hozzáteszem, hogy Teller Emma 1956 után kijutott az országból a fiával együtt.
Ez azért érthetővé teszi Teller végletes nézeteit a kommunizmussal kapcsolatban, amit sokszor felróttak neki Amerikában.
Sokan vádolták, vitatott, megosztó személyiség volt, radikális antikommunista. Csakhogy ő mindenről tudott, ami a családjával történt, hiszen titkos levelezésben állt velük, és aggódott értük.
A két világháború között emigráló tudósok zöme már kimenekítette a családját, az övé itt maradt. Éppen emiatt a kommunista rendszer ártalmai nála nagyon mélyre mentek, ezért nem volt elnéző például Oppenheimerrel. Ő pontosan tudta, milyen alternatívát jelent a Szovjetunió a nyugati világhoz képest.
Ám Amerikában ezt kevesen érzékelték ilyen közvetlenül, és ma sem értik ennek a diktatúrának a természetét.
A könyvből is kiderül, hogy a szovjet hírszerzés volt a felettes szerv, ők irányítottak mindent. Valóban mindent?
A tudományos hírszerzés szempontjából az egész keleti blokk számára stratégiai kérdés volt, hogy ezeknek a rendkívül jelentős embereknek a tudását megszerezzék. Hogy megszerezze a Szovjetunió. Hiszen ők dolgoztak az atombombán.
A fegyverkezési versenyben kulcskérdés volt, mit tudnak. Nyilván a szovjeteké volt a vezető szerep, ám a magyar állambiztonság deríthette csak fel a behatolási lehetőségeket, a családi és baráti kapcsolatokat, amelyek révén el akarták érni őket.
Hozzáteszem, hogy a tudományos hírszerzés anyagai közül csak kevés található meg a levéltárunkban, azokat valószínűleg átadták az oroszoknak. Még valami: mivel Teller, Wigner és a többiek megtartották magyar kötődésüket, részévé váltak a magyar emigrációnak, és abban a körben példaadónak tartották őket, felnéztek rájuk, nem volt mindegy, hogyan tekintenek Magyarországra, mit mondanak róla. Bár ennek a szempontnak inkább csak a forradalom után lett jelentősége.
A könyvből kiderült, hogy mindenkivel másként próbálkoztak. Teller családját gyötörték, Szilárd Leóra egy régi barátot küldtek, Gábor Dénest pedig meg akarták vezetni, amikor hazalátogatott.
Igen, de az már 1956 után történt. Megkíséreltek egy hamis, kedvező országképet, valamiféle Patyomkin-falut építeni neki, elhitetni, milyen jól mennek itt a dolgok. De nem sikerült.
Valamelyikük személye vagy története adta a könyv ötletét?
Felkértek, hogy egy kutatócsoport számára írjam meg Harsányi János Nobel-díjas közgazdász életútjának történelmi hátterét. Így kerültem kapcsolatba a századforduló környékén született tudóskörrel és azzal a közeggel. A kutatás során tudatosodott bennem, hogy itt és akkor valami egészen különleges dolog történt, szavakkal talán le sem írható. A reneszánsz Firenzéjéhez hasonlítható.
Amikor kulturálisan valami inspiráló, újszerű és jelentős történik, és abból világraszóló teljesítmények születnek. Ezek az óriások, Neumann, Teller, Szilárd, Wigner és a többiek nagyon értették egymást, magas szinten kapcsoltak össze humán és reál műveltséget. Ezt kapták azokban a csodálatos pesti iskolákban, ahová jártak
Tudományt, művészetet, a megismerés szenvedélyes vágyát, és az előbbiekből fakadó sajátos gondolkodásmódot.
És ebből megteremtették a modern világot. Igaz, Amerikában.
Az előbb kérdezte, mi rázott meg legjobban, és éppen ehhez kapcsolódóan mondanék még valamit.
Sok sorstörténet van a könyvben a tudósokén kívül, és megrendítő volt látni, hogy az állambiztonság minden probléma nélkül áldozott fel emberi sorsokat egy-egy operatív akció kedvéért. A lehető legkegyetlenebb módokon.
Méghozzá olyan akciókért, amelyek nem is voltak rendesen végiggondolva, és nyilvánvalóan semmi realitásuk nem volt. Hogy is képzelhették, hogy megkörnyékezhetik Amerika legféltettebb és legjobban őrzött tudósait? És azok milyen alapon működnének együtt velük? Ezeknek az akcióknak a sikertelenségét előre meg lehetett jósolni, mégis hány ember életét keserítették meg velük.
Szent-Györgyi története is megrázó. Bevallom, én nem tudtam, hogy a kiváló biokémikus Straub F. Brúnó volt ügynökként ráállítva. Mint ahogy azt sem, hogy a Magyarok Világszövetsége…
…fedőszervezet volt. Straub F. Brúnó Szent-Györgyinek bizalmas és tehetséges tanítványa volt, Banga Ilonával együtt. Hárman jelentős eredményeket értek el az izomkutatásában. A kutatás Szent-Györgyi neve alatt futott, de ő nagyvonalúan átengedte a szabadalmat a két kollégának. Aztán emigrált 1947-ben.
A könyvéből kiderült, hogy míg Szent-Györgyi kint volt Svájcban, letartóztatták a legközelebbi kollégáját, ezért döntött a kintmaradás mellett.
Személyében volt veszélyeztetve, miután barátját és üzlettársát, Ráth Istvánt itthon letartóztatták, majd kemény fizikai módszerekkel vallatták, és közben Szent-Györgyiről is gyűjtöttek terhelő adatokat. Szent-Györgyi erőfeszítéseinek hála Ráthot kiengedték a börtönből és elhagyhatta az országot. A Nobel-díjas tudós ezek után nem tért haza. A státuszait, a helyét Straub F. Brúnó vette át, és ennek megvolt az ára. Kutató fedőnéven szervezték be, és leginkább külföldi útjai előtt kapott utasításokat. Találkozott Szent-Györgyivel is Amerikában, arra nézvést is kapott eligazítást, mit kérdezzen tőle. Ezzel együtt ő valóban kiváló tudós volt, világszerte elismerték. A hatvanas években zárták ki a hálózatból.
Miért pont ezek a tudósok szerepelnek a könyvben: Szilárd, Teller, Gábor Dénes és Szent-Györgyi?
Azokról akartam írni, akikre konkrét operatív tervet dolgoztak ki. Neumannra például nem készült ilyen terv, Bay Zoltánra, a matematikus Erdős Péterre és Wigner Jenőre igen. Wigner azonnal megérezte a közeledésben az állambiztonsági szálat, és elegánsan kitért előle. Mindemellett tartotta a kapcsolatot a Magyar Tudományos Akadémiával, elküldte a tanulmányait, magyar diákokat segített ösztöndíjakhoz, mert, ahogy el is mondta, felelősséget érzett a magyar tudományért, és tenni is akart érte. A könyv írásakor a terjedelmi szempontok alapján úgy döntöttem, inkább kevesebb emberről írok, ám alaposabban bemutatom a történeteiket.
Mielőtt bekapcsoltam a hangrögzítőt, mesélt a magyar emigráció egy tagjáról – ő nem tudós volt –, aki kilencvenéves kora után, az akták megnézésekor tudta meg, hogy a felesége jelentett róla. Elképesztő történetek.
Valóban azok. Ilyen sorsokat, és az aktákban lévő anyagokat kutatni nem lélekemelő, de fontos. Még egyszer visszatérek az első kérdésre, mert ezeken túl az is megrázott, mekkora veszteségeket szenvedett el az ország az emigrációk kapcsán. Hiszen nemcsak Neumannék mentek el, de sok kiváló tudós, szakember, férfiak, nők, akiknek a teljesítménye más országokat gyarapított. Elmentek, és sokan családostól. Ez a hiány nem pótolható.
Kiemelt fotó: Teller Ede útlevele. Forrás: Wikipedia
