Szék, 1971. Szalmakalapos fiúk táncolnak fejkendős lányokkal, egy kékszemű lány a kamerába néz. Korniss Péter kamerájába, aki Novák Ferenc unszolására 1967-ben vetődött el először Székre, és megbabonázta, amit ott talált. „Amit ma látok, az a tegnap” – fogalmazott arról, mi is vágta úgy tarkón akkor abban a petróleumlámpákkal bevilágított, zsúfolt szobában, a félhomályban repkedő piros pántlikák között.
Miközben böngészem a 43. Országos táncháztalálkozó és kirakodóvásár programját, és már látom is, ahogy a Budapest Sportaréna újra megtelik (csak fellépőből több lesz, mint ezer), ez a kék tekintet van előttem. A táncházmozgalom mostanra történelmi időkeretében fontos ez a kép, ezért is idézem fel: egy pillangóeffektus kiindulási pontját örökíti meg.
Korniss Péter még úgy is beleszédült a széki valóság 19. századot idéző hangulatába a hatvanas évek végén, hogy kolozsvári gyerekként úgy hatvan kilométerről bármikor átugorhatott volna ide korábban. Ahogyan ő sem tudta, mások sem, éppenséggel volna miért: a mezőségi dombok ölelésében, román falvak bástyarendszerétől körülzártan élő, virágzó paraszti kultúrát találni egy kis faluban, Széken.
Ez a falu lett a táncházmozgalom erejének kovásza, Korniss fotográfiai útjának első, legfontosabb mérföldköve. Több mint ötven éve jár vissza, hogy ezt a hamarosan eltűnő világot megörökítse. Szép egybeesés, hogy a táncházmozgalom tavalyi fél évszázados évfordulójával szinte átfedésben készült el a magyarországi fotótörténet leghosszabb fotóprojektjének tekinthető albuma, a Hosszú úton – Szék 1967–2022. Akárhány tanulmány született és íródik még a táncházmozgalom eredményeiről, jelentőségéről, ebben az albumban leírhatatlan összefüggések feszülnek. Érdemes elmélázni felettük.
Csak a történelmi távlat kedvéért: Novák Ferenc tanítványai Székről vitték el a táncház gondolatát Budapestre, és rendezték meg az első budapesti táncházat a Jókai téren 1972 áprilisában, ahol – mi mást is – széki táncrendet jártak. Ez az értelmiségi belterjes próbabál terebélyesedett mozgalommá. Timár Sándor unszolására Sebő Ferencék szélesebbre tárták a kapukat, és elindult a táncházmozgalom hőskora a Fehérvári úton, a Fővárosi Művelődési Házban. A mozgalmi tempó érzékeltetésére: 1982-ben már országos táncháztalálkozót szerveztek, sikere máig töretlen.
Nem csak azért, mert a nyitóbál a Fonóban, vagy a Minden magyarok tánca az Arénában évről-évre megismételhetetlen, egyszeri élmény, vagy mert szimbolikus ereje is van annak, hogy a Folkkocsmában már átvette a rezidens helyet az új generáció, az egyik mozgalmi kulcsfigura, Éri Péter gyerekeinek nevével is fémjelzett Erdőfű. Nem csak azért tehát, mert mindez élő, virágzó táncházi kultúráról árulkodik.
Úgy tizenöt éve beszédültem a forgatagból a táncháztalálkozó egyik kísérőrendezvényére, egy konferenciára. Egy Takasi Kamija nevű japán ember arról beszélt éppen, hogy a mezőségi, a kalotaszegi és a szatmári a japánok kedvenc magyar táncai. Videót is mutatott arról, ahogy tokiói japánok magyar viseletben széki táncot járnak. Az egész egyszerre volt abszurd és lenyűgöző.
Előttem van a széki lány kék tekintete és a széki táncot járó japánok képe.
Széken pántlika lebbent – Tokióig ért a szele.
Ötven év sem telt bele.
Fotók: Táncház Egyesület
