Mennyire jellemző, hogy a titok központi tényezőként jelenik meg a terápiában?

Nem is olyan könnyű erre válaszolni. Minden titok betegít, de a terápiában nem úgy kerül felszínre, hogy ó, ez egy nagy titok volt. Nehezen, hosszú terápiás ülések során emelődnek be bizonyos témák, események. Gyakran nem is titkokról, inkább mítoszokról van szó. Egy-egy eltitkolt eseményhez, tényhez sok hazugság kapcsolódik. Például ha valaki előtt eltitkolják, hogy volt egy meg nem született testvére, abból sok hazugság következik később. A mítoszok gyakran az élet kezdetéhez és végéhez köthetők, illetve a szexualitáshoz. A tabuk, a titkok nem szolgálják egy felnövekvő gyerek egészségét a családban.

Azt mondta, minden titok betegít. És ha valaki csak meglepetést készít a másiknak? Vagy azért hallgat el valamit, mert a másik azt éppen akkor nem bírná el?

Én terápiás értelemben használtam a kifejezést. Olyan helyzetekre gondoltam, amikor fontos inforrmáció hallgatnak el előlünk, olyat, ami befolyásolja az életünket.

Eszembe jut egy gyerek, akinek olyan súlyos viselkedészavara volt, hogy szakemberhez kellett fordulni vele. Akkor derült ki, hogy lett volna egy ikertestvére, aki a születésük előtt meghalt, és akiről ő nem tudott, mert a szülei nem beszéltek neki róla. Erre a traumára reagált úgy, hogy gyakorlatilag sem a szülők, sem az óvónők nem tudták őt megzabolázni.

Vajon emlékezett a testvérére, vagy a szülök titkolózását érezte meg?

Több elmélet van erre, nem lehet egyértelműen eldönteni, mi és hogyan hatott. Van olyan teória, mely szerint a gyermek a méhben mindent érez, hiszen a stresszhormonok is eljutnak hozzá, így az anya érzelmi állapota is. Az is lehet, hogy az anya a történtek után nem tudott felhőtlenül örülni a gyerekének, hiszen kettőt várt. Itt jön be a családi reakció, mennyire támogatták egymást abban, hogy feldolgozzák a történteket. Például amikor az újszülötthöz beszélt az anya, mondott-e neki mást is, mint azt, hogy „most kicserélem a pelust”, hiszen akár azt is el lehet ilyenkor mondani, hogy „anyának most nagyon nehéz”. A gyerek érezheti, hogy az anya feszült, később pedig arról lehet tapasztalata, ha az anya foglalkozik a trauma­feldolgozással, hogy idővel megkönnyebbül. Nincsenek egyértelmű válaszok, hiszen minden történet és minden ember más. Ha a szülő eltitkolja, ami történt, a gyereknek bűntudata alakulhat ki, amiért nem tudja boldoggá tenni az anyját.

Pierre-Auguste Renoir: Bizalom
Forrás: Wikimédia

Társadalmi szinten is csak most kezdünk azzal foglalkozni, hogy a sok elhallgatott történet milen károkat okoz bennünk, a kapcsolatainkban.

Így van, és a terapeuta dolga felfejteni, hogy egy-egy tünet mögött milyen titok, még inkább: milyen trauma húzódik meg. Nemcsak az a kérdés egyébként, hogy mi a titok, bár önmagában már annak napvilágra kerülése is gyógyító hatással lehet, hanem az is fontos, hogyan reagál rá a család, a közösség többi tagja. Felerősíti vagy gyengíti a hatást.

Ha jól értem, csakis akkor tudunk életünk bármely eseményével, bármely helyzettel kezdeni valamit, ha tudatosítjuk. Akkor lehet beszélni róla, megosztani, érzéseket kapcsolni hozzá.

Valóban ez a legfontosabb, mindennek az alapja. Még valami: a titok lehet újratraumatizáló is. Szélsőséges példa, de nem ritka: ha valaki hazajött haláltáborból, fogságból, és a család azt várta el, hogy ne beszéljen arról, amit átélt, az ugyanolyan traumatizáló lehetett, mint amit ott tapasztalt. Ha érzelmileg hozzáférhető lenne, volna esély a feldolgozásra akár terápiában, akár bármely személyes kapcsolatban. Eltitkolás esetén erre nincs lehetőség.

Találtam egy listás, egy amerikai kutató készítette a leggyakoribb titkokról: hazugság, drog, lopás, megcsalás, mentális zavarok, abúzus – ilyeneket rejtegetnek az emberek. Ez úgy rágnak belülről, ahogy a férgek a gyümölcs egészséges részeit. Talán ez az okat, hogy ennyire rossz az emberek mentális állapota manapság?

Szerintem mindenkinek sok titka van, de ez önmagában nem feltétlenül baj. Lehet egyfajta határhúzás is, hogy eldöntöm, kinek mit mondok el, és mit tartok meg magamnak. Akkor van gond, ha olyat titkol el valaki, ami a másikra is tartozik, és ennek következtében megváltozik a viselkedése. Banális példa, de gyakori, hogy ha valakinek rossz napja van a munkahelyén, otthon nem mondja el a feleségének, férjének, csak a feszültséget érezteti, és ezzel konfliktust okoz. A titkok úgynevezett zárványokat képeznek a személyiségben, ezek negatívan befolyásolják az embert. A gyerekeket különösen, hiszen a gyermekkor, a felnövekedés egyfajta állandó újradefiniálása önmagunknak, ezek a zárványok viszont akadályozzák a folyamatot.

Az ember titkolhatja, amit tett, de sokan azt titkolják, amit velük tettek. Gondolom, a szégyen lehet a közös jellemző.

Nem feltétlenül, hiszen ha valami rosszat teszek, a következményektől való félelem miatt sem vallom be. Viszont ha bántalmazásról, akár szexuális traumáról van szó, az a dinamika figyelhető meg, hogy a bántalmazó elhiteti az áldozattal, hogy az ő hibája volt az egész.

Ilyen esetekben a titoknak egy egészen súlyos formája is megjelenhet: az esemény törlődik az emlékezetből, és az áldozat nem is emlékszik a traumára. Ez akkor történik meg, ha nagyon súlyos a bűn, vagy az áldozat érzékenysége váltja ki?

Ez attól függ, mit bír el az ember, és mit nem érez már kibírhatónak. Vannak feldolgozhatatlan traumák, például a szexuális abúzus. Mindannyiunkban vannak énvédő mechanizmusok: ami érzelmileg kibírhatatlan, azt elfojtjuk vagy lehasítjuk. Egyszerűen elfelejtjük. Ám ez nem jelent valódi felejtést, csak annyit, hogy ami tudatosan nem hozzáférhető, átment egy ösztönös-testi szintre.

Megint egy banális példát mondok: valakinek gyerekként az egyik szülője borzalmasan elverte a hátát, és ő ezt esetleg nem tudja felidézni, de felnőttként évekig hátfájással jár orvostól orvosig. Mert a testében megjelenik a trauma.

Azért ez nagy csapda, hiszen nem tudni, kiderül-e valaha. Egy reumatológus nem feltétlenül gyanakodik ilyesmire.

A reumatológus valóban nem fog erre gyanakodni, hiszen nem ezt tanulta. De jó esetben elküldi a pácienst pszichológushoz, ha már sok mindent kipróbált, még sincs javulás. Sokan éppen így érkeznek szakemberhez, klinikushoz vagy pszichoterapeutához.

Adolf Hering: Édes titok
Forrás: Wikimédia

Ha pedig megvan a kulcsmozzanat, a bajok gyökre, onnan lehet gyógyítani, visszaépítani a személyiséget?

Onnan is lehet. Van egy remek könyv, ami ezzel foglalkozik, Bessel van der Kolktól A test mindent
számon­tart. Valóban, ezekből az elfeledett traumatizáló élményekből előbb-utóbb pszichoszomatikus tünetek és/vagy kapcsolati zavarok lesznek.

Van a titkolózásnak egy kitüntetett fajtája, az örökbefogadás, bár ma már kevesen titkolják ez el a gyerekek elől.

Ennek a titoknak az oka sokszor a szülő tudatlansága, félelme, hogy elveszíti a gyereke szeretetét, s paradox módon éppen ezzel okoz nagy problémát. Mert ha kiderül, az trauma, de ha nem, akkor is annyi mindenben jelentkezhet, kapcsolati problémákban például, tudok olyanról is, aki képtelen volt teherbe esni, vagy akinek sok abortusza volt.

Azt hiszem, leszögezhetjük, hogy mindenkinek joga van ismerni a saját történetét, senki, a legszeretőbb szülő sem tarthat belőlük rejtve kulcsfontosságú részeket.

Pontosan. Mindenkinek megvan a maga sorskönyve, ha szabad ilyen szakmai kifejezést használnom.

Akkor tudjuk írni a sorsunkat, ha tudjuk, hogyan kezdődött, és azt is, milyen fontos történetek vannak benne.

Enélkül az ember csak sodródik, megjelenik ez a bizonyos traumás újrajátszás, amikor azért ismétlünk meg dolgokat, mert azzal egyfajta kísérletet teszünk a feldolgozásra. Ám ha nem tudjuk meg, mit is kell feldolgoznunk, nem fog sikerülni. Azt lehet feldolgozni, ami benne van a tudatunkban.

Itt vannak a transzgenerációs traumák, amelyek esetében nem is biztos, hogy ki lehet deríteni a tényeket. A nagypapát bebörtönözték, a dédnagymamát elhurcolták, de hogy mit éltek át… Verés, erőszak, szörnyűségek. Hogyan lehet, hogy ezek is éreztetik a hatásukat egy mai leszármazott életében?

Az érzések adódnak át. Az események lenyomata, hatása. Abból, hogy a nagypapát bebörtönözték, az unoka örökölheti a kilátástalanság érzését, a félelmet, amelyet a viselkedésünkön, a helyzetekre adott reakciókon keresztül adunk át. Így történhet meg, hogy a gyerek, aki nem is tudja, hogy az apjának éveken át szeretője volt, maga is megtapasztalja annak hatását a kapcsolataiban. Sokszor generációkon keresztül jelen van a bizalommal való visszaélés, a megcsalás, a nem egyenrangú kapcsolat választása. A trauma­ feldolgozásra – legyen szó saját vagy öröklött traumáról – nem minden módszer alkalmas. Én dinamikus terápiával dolgozom, abban gyakran foglalkozunk vele. Igen gyakran valamilyen hétköznapi problémával érkezik a páciens, például munkahelyi konfliktussal. Innen indulunk el, felgöngyölítve, hol, milyen helyzetben érzett már át hasonló kilátástalanságot. Nem biztos, hogy a folyamatban kiderül, mi történt pontosan a nagymamával, de előbb-utóbb eljutunk olyan szintekre, amelyek addig nem voltak a tudatában, és a folyamatban képes új tartalmakat a tudat szintjére hozni. És a terápia a terápiás kapcsolaton keresztül is hat. Ahogy egyre jobban bízik bennem, egyre mélyebben megismeri önmagát. Ez egy megbízható keret, hiszen hetente találkozunk, támaszkodhat rám, kialakul egy biztonságos kapcsolat, amelyben érik a páciens személyisége, új kommunikációs és viselkedésmódokat próbál ki, és ettől érettebb lesz. Már nem kell magába fojtania dolgokat, jó esetben be tudjuk hozni őket a terápiába, tudunk velük dolgozni. Egészen addig dolgozunk a traumával, amíg már nem hat, nem bénít, nem társul hozzá szégyenérzet.

Gyakran több probléma is összeadódik egy páciensnél…

Szinte mindig több minden adódik össze. Ezért is nem elég a terápiára egy-két alkalom, mindig az egyéntől függ a folyamat hossza. Ahogy említettem, a leg­súlyosabb titkok, traumák sokszor csak évek múltán derülnek ki.

Pierre-Auguste Renoir: Bizalmak Forrás: Wikimédia

Egy pszichológus sok mindent hall az élet, a személyiség árnyékos oldaláról. Hogy kell ezt kezelnie?

Először is, ami a terápiában elhangzik, az nem tartozik senkire. Ez alapszabály. Mi munkacsoportban dolgozunk, szupervízióban működünk, de a megbeszéléseken is csak a teljes anonimitás megtartása mellett vetődhet fel bármilyen információ, és csak terápiás szempontból beszélünk róla. Bizony a szakembert is traumatizálhatja a páciens titka, de jó esetben ezt feldolgozza akár szupervízióban, akár a saját önismereti terápiájában.

Ráadásul a pszichológus egyik feladata, hogy visszatükrözze az odeillő érzéseket a páciensnek.

Ezt úgy mondjuk, hogy hitelesen reagálnia kell mindenre, amit a páciens hoz, és ez nem mindig egyszerű. A terapeuta ilyenkor mindig a hosszú távú, az igazi célt tartja szem előtt, úgy reagál, hogy a páciens ennek segítségével egyre jobban megérthesse a saját viselkedését, vágyait, elfogadja önmagát. Hogy teljes életet élhessen.

Előfordulhat, hogy olyasmi jut a pszichológus tudomására, amit nem tarthat magában, hanem jelentenie kell?

Ha bűntényről van szó, akkor speciális esetekben igen, egyébként minden esetben a terapeuta és a páciens közt maradnak az elhangzottak.

Sok helyen olvastam, hogy a titkok, a rejtett dolgok esetében milyen jó, ha valaki naplót ír, vagy művészként az alkotásaiban dolgozza fel.

Valóban nagyon jók ezek az úgynevezett elaborációs technikák. Majdnem terápiák, de azért nem teljesen. Mert ha nem tudatosul, mi van elfojtva, akkor nem gyógyul a trauma.

Öngyógyító jellege van, ha nem cigarettára gyújtok rá vagy iszom, hanem előveszem a gitáromat, a rajzfüzetemet. Segít a naplóírás, a gyónás is, de nincs olyan hatásuk, mint egy terápiának, vagyis egy olyan személyes kapcsolatnak, amely segít megérteni, mit tettem, és az hogyan függ összemúltbeli eseményekkel.

Nincs mit szépíteni rajta, nagyon megváltozott a világ: az emberek zöme már nem összetartó nagycsaládban és szoros közösségben él, hiányzik az emocionális védőháló.

Közösségek és védőháló helyett most közösségi háló van.

Az pedig eltorzítja az információkat, és hiányzik belőle az intimitás. Jó, ha ezzel tisztában vagyunk.

Kiemelt kép: Sugdolózó gyerekek (Forrás: Fortepan)