A Hoffmann Ferenc néven Budapesten született, pályáját a Ludas Matyinál kezdő, majd Izraelbe távozó
író-humorista, Efrajim Kishon új hazájában néhány év leforgása alatt az egyik legnépszerűbb szerzővé vált:
nem csupán szatirikus írásaival, de filmvígjátékaival is beírta magát az izraeli kulturális köztudatba, első filmje, az 1964-es Szalah Sabati Golden Globe-ot nyert.
A német nyelvterületen is elért nagy siker különös elégtétel volt a koncentrációs táborokat is megjárt író számára. Neve a magyar olvasóközönség előtt sem ismeretlen, több mint tucat kötete jelent meg itthon.
A Magvető által nemrégiben kiadott könyvnek, az Ige-migének (így csúfolták az „erecben” a magyar bevándorlókat) az az érdekessége, hogy Kishon ezt a humoreszkgyűjteményt még anyanyelvén írta, nem sokkal alijázása után, s az új hazájában szerzett első tapasztalatait örökítette meg benne. Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc és Rejtő Jenő stílusát emlegeti a fülszöveg. Ehhez képest a kötetnek – szatirikus szerzőre nézve kevéssé hízelgő módon – éppen a humor a gyenge pontja: talán a megváltozott ízlés teszi, de Kishont sokszor inkább szellemeskedőnek, mint szellemesnek érezzük. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes kezünkbe venni az Ige-migét. Talán már nem nevetteti meg úgy olvasóját, mint eredeti megjelenésekor, bő hatvan éve, de az épülőben lévő zsidó állam bemutatásaként kifejezetten érdekes,
s vannak benne ragyogó passzusok.
Elénk tárulnak a kulturális-vallási feszültségek, a pártharcok, a kezdetlegesnek is alig nevezhető infrastruktúra és a mediterrán lezserség végzetes frigye, ami aztán a buszsofőrök szeszélyes despotizmusához meg a végtelen sorban állásokhoz vezet.
Kishonnak nap mint nap meg kell küzdenie a túlterjeszkedő, kafkai bürokráciával: frissen érkezett „oléként” nemigen vágyhat többre, mint hogy kiutaljanak neki egy egyszobás betonviskót a sivatag kellős közepén, ami soha nem épül meg, de – a szerző fantáziájában – még egy létra beszerzését is végtelen protekciós láncolatok előzik meg. Az egyik legsikerültebb humoreszkben Isten a közellátási miniszter fohászának hatására megkönyörül Izrael népén, és mannát bocsát a földre, a hatóságok azonban begyűjtik, és jegyre utalják ki a már ízét és állagát vesztett mennyei élelmet.
Kishon élceinek kiemelt tárgya a „cénatechnikai komplexum”, avagy a jegyrendszer: az általános éhséget kevéssé enyhíti az egyetlen elérhető elemózsia, a gyűlöletes halfilé, noha a kormánysajtó vég nélkül ecseteli az élelmezési sikereket. Erre Kishon: „a legutóbbi statisztika után nem egy vendéglői fogyasztó kért ebédje után papírt és tintát, hogy kiszámítsa, vajon éhes-e még, és ha igen, akkor hány kalóriamennyiségben. A számolás után a vendég rendszerint leírja százszor egymás után, hogy »Nincs okom panaszkodni, megkaptam a kalóriát, fenn vagyok tartva«.” Mindenki a külföldről érkező élelmiszercsomagokat várja, a kormányzat azonban úgy dönt, hogy elkobozza őket: „Bárhol a művelt külföldön hasonló esetben megoldhatnánk a kérdést azzal, hogy a csomagok eltűnéséért a zsidók felelősek, de hazánkban a speciális adottságoknál fogva nincs erre mód…”
Az Ige-mige nagy érdekessége még a jiddis és ivrit kifejezésekkel kevert nyelvezet, aminek megértésében a kötet végén részletes szómagyarázat segít. A könyv egyik legmulatságosabb részében Kishon az ivrit elsajátításával vívott harcát meséli el. Mint mindig, e téren is megéri a fáradozás:
„az élet mostoha körülményei néhány hónap alatt mintegy nyolc-tíz szóra emelik az ember szókincsét”.
Kiemelt kép: Az Ige-mige című könyv boritója (Forrás: Magvető)
