Tökling Juli

Persze, hogy mindenkinek a széken álló kislány szigorú tekintete ragadja meg először a figyelmét.

Áll az anyja mellett az a csöpp gyermek, a karján a babája, de semmi kétség, már igazi személyiség ennyi idősen is.

Okosnak tűnik, és bár ebben a korban ezt azért nehéz jól megítélni, az látszik, hogy olyan felnőtt lesz belőle, aki tudja, mit akar. Az anyja karján ülő testvérhúgáról még semmit sem mondhatunk azon kívül, hogy ő is szigorúan néz a fényképész lencséjébe, és magáról az édesanyáról sem sokat azon kívül, hogy a nevét tudjuk. Jóravaló magyar parasztasszony – a nemzetiségéről a neve nem hagy kétséget –, hármójuk öltözéke alapján szerény jómódban, bizonyára otthon, a házuk udvarán.

De hol az apa?

Erről lehet sejtésünk, ami a datálásban is segítségünkre van: lehet, hogy odakint a fronton, a háborúban. Négy teljes éven át tartott az első világháború, amelyben a legnehezebb szolgálat az egyszerű parasztembereknek jutott, közülük soknak sem pénze, sem módja nem volt legalább néhány napra szabadságra hazamenni. Szokás volt ebben az időben az otthon maradottaknak fényképet küldeni magukról a frontra. A fénykép üzenet volt a távollevőnek: megvagyunk, gondolunk rád, gondolj ránk te is, őrizd meg magad, mert látod, vannak, akik hazavárnak.

Százezrek, milliók éltek akkor ilyen elszakítottságban, az asszonyok otthon a gyerekekkel, várva a férfiak hazatértét, sokakét hiába. A mi hosszú békénk idején még elképzelni sem könnyű, milyen élet lehetett az.

De talán mégsem frontra szánt fényképről van szó. Hogy az asszony arcán nincs semmi szomorúság, még nem bizonyít semmit, ha frontra szánta is, dehogy búsította volna az emberét a maga bánatával. De már a díszes keret ellentmond a háborús célnak, ilyet biztosan nem küldtek a frontra, túlságosan nagy és törékeny csomag lett volna belőle. A nevét is miért íratta volna rá a képre, a férje csak tudta volna, kit lát rajta névírás nélkül is.

Otthonra készülhetett ez a kép, hogy a tisztaszoba díszéül szolgáljon. Vándorfényképész járhatott a faluban, járt portáról portára, és ha már adódott, Tökling Juli is rendelt egy fotográfiát. Felöltözött a legszebb, frissen keményített ruhájába, felöltöztette a gyerekeit is, városi Thonet székre állította a nagyobb lányt, karjára vette a kisebbet, és – itt repül a kismadár! – a fényképésszel megállíttatta a futó időt, kiemelt belőle egy darabot, hogy az most már örökkétig, de legalább amíg a fénykép megmarad, megőrződjék a jövő számára.

Téved, aki ennek a keretezett fényképnek a suta esztétikumát megmosolyogja.

Bár már elszakadt a népművészettől, és minden eleme városi termék, a készítő az egészet mégis a népművészet tisztaságához tette hasonlóvá, így az idő próbáját kiálló értékké vált. Tökling Juli és két leányának fényképe így lényegült át az évszázados múltról szóló becses híradássá.

Kiemelt fotó: Máth Kristóf