Feledésbe merült századvégi, századeleji költőket olvasni (Végh György és Csanádi Imre az ötvenes végén megjelent, kétkötetes antológiája máig a legjobb válogatás) különös tapasztalat. Különös látni, hogy nem egyenletes az, amit rémes szóval irodalmi „termelésnek” nevezhetünk, van, amikor egyszerűen nem állnak úgy a csillagok, nem jelentkeznek kiemelkedő alkotók és művek. Vannak hosszúra nyúló apálykorszakok a művészettörténetben, a magyar líra pedig a 19. század második felében közmondásosan apályos volt:
„A századvég költőiben a szenvedély vagy a tehetség még nem elég erős, hogy az új életérzés új formákat találjon, és erőtlenül, őszintétlenül tétovázik még a klasszikusosoktól örökölt, fakuló ruhában” – mutat rá Szerb Antal Magyar irodalomtörténetében.
És mégis izgalmas ezeknek az éveknek a szerzőit olvasni, mert soha nem hallott nevek alatt rábukkannunk nagy előérzetekre, hangulatokra, sorokra, amelyek már majdnem megfogalmaznak valamit, ami később biztosabb és hatásosabb módon artikulálódik. Megismerkedünk költőkkel, akiket lehetne többet említeni, és találunk jelentős költőket is, mint Vargha Gyula, akit úgy tart számon az emlékezet (bár az, hogy „számon tartaná”, némiképp túlzás), mint aki konzervatív irodalmi körök ünnepelt tagjaként is a modern irodalmi törekvések előkészítője, formátumos poéta volt.
Az 1853-ban született Vargha huszonnyolc éves korában megjelent verseskötetével vétette észre magát, „egy szelíd, lágylelkű, finom érzésű, temperált vérmérsékletű magyar úri fiatalember” (ahogyan Schöpflin Aladár jellemezi a pályakezdő költőt) formailag feltűnően igényesen megformált szerelmes költeményeit jól fogadta a korabeli kritika. Költő volt, és hivatalnok is egyben, hiszen, mint ismét csak Szerb Antal hangsúlyozza, a már a dualizmus idején pályát kezdő generáció nem állt haragban a világgal, tagjai szinte egytől egyig karriert csináltak, kitűnően helyezkedtek el.
„Ennél jobban semmi sem igazolja, hogy a kor irodalma mennyire megfelelt a vezető társadalmi osztály ízlésének és társadalmi szándékainak.”
Vargha jogot végzett, majd felvételt nyert az Országos Statisztikai Hivatalhoz, amelynek ranglétráján fokozatosan egyre magasabbra emelkedett, végül igazgatóvá nevezték ki. Hivatali feladatai mindinkább elvonták az irodalomtól, néhány elszórt versmegjelenést és műfordításait leszámítva költőként hosszú időn át hallgatott. Igazgatói munkáját nagy hozzáértéssel, innovatív szellemben látta el, a magyar statisztikatudomány panteonjában – van ilyen – kiemelt hely az övé. Olyan kiadványok kerültek ki a keze alól, mint A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája és A magyar hitelügy és hitelintézetek története.
Magas kitüntetések sora jelzi szakmai és társadalmi tekintélyét, a Magyar Tudományos Akadémia tagjává, majd 1914-ben képviselővé is választották. Íme, egy világi sikerekben gazdag, teljes élet; automatikusan arra következtetünk, hogy Vargha a „magasabb reményeit” nem váltotta be, hogy – mint például Arany László – a tehetségét, az életművét feláldozta a karrierambíciók meg, mint e nemzedék tagjai soha nem felejtették el hangsúlyozni, a haza szolgálata oltárán.
„Bölcsőm színes tündérlepel takarta, / Szent álmodónak, költőnek születtem; / Hiába volt, a sors nem úgy akarta, / Nehéz robot legörnyedt rabja lettem. // A jármot én belétörődve vontam, / A kötelesség vezetett csupán, / Dalról, virágról, ábrándról lemondtam, / S mentem, lezárt ajkkal, kenyér után” – életének az érvényesülés vágányára való kisiklását maga idézi fel egyik versében (Ma sem késő).
És mégis: Vargha élettörténete rácáfol a prekoncepciókra. Valamikor ötven- és hatvanéves kora között – közeledett már nyugdíjazása, egyre inkább foglalkoztatta az öregedés, egyre kevésbé tudta kivonni magát a személyes meg nemzeti pusztulás képzeteinek hatása alól – egyszer csak megint költő lett, modern és egyéni hangú költő méghozzá. Korának közel legjobb színvonalán szólalt meg, szemben a múlt század világlátásának és irályának keretei között leragadt eszme- és pályatársaival, és ez az, ami igazán különös: a Kisfaludy Társaság illusztris tagja nem azokban a körökben mozgott, ahol azokban az időkben az igazán jó költők formálódtak, megnyilvánultak, Ady Endrével és a nyugatos szerzőkkel, akik líráját kivétel nélkül méltatták, és akik próbálták maguk közé hívni, nem volt hajlandó felvenni a kapcsolatot.
Vargha művészi értelemben ugrott előre néhány évtizedet, „megtáltosodott”, mint Weöres Sándor fogalmaz, aki az ifjúkori munkáit a századvégi, száz-kétszáz „egyszintű és egyszínű” poétát magába foglaló „sematikus nyáj” (Szabolcska Mihály, Ábrányi Emil, Kozma Andor, Váradi Antal és mások) termésébe sorolja. Amilyen érthetetlen a lírai teremtőerők kollektív elapadása a kiegyezés után, annyira csodás az a kreatív fordulat, ami itt, egyéni szinten, csupán egy költő életművében, de végbement.
„Ma sem késő, hogy költőnek születtem” – írja Vargha, sose adjuk fel hát álmainkat, a hivataligazgató esetét a pozitív gondolkodás prófétái emlegethetnék, mint az életreneszánsz kiváló példáját. Bár poétánk nem éppen napsugaras hangulatú verseivel írta be magát az irodalomtörténetbe, éppen ellenkezőleg.
Vargha Gyula verseinek A végtelen felé címmel 1985-ben kiadott válogatását tartom a kezemben. Egy irodalmi kiadó helyett a Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya jelentette meg a kötetet; jelzésértékű a dolog, mutatja, hogy a bő hatvan évvel azelőtt meghalt, kálvinista költő már nem annyira irodalmi, mint egyháztörténeti tényezőnek számított. (A kötetet a Hét Krajcár Kiadó később újra megjelentette.) A kötetet átfutva sok meglepetésben lehet részünk. Schöpflin Aladár azt emeli ki Vargha Gyula – egyébként volt munkaadója – kapcsán, hogy mennyire egybecsengenek 1912-ben papírra vetett, a nemzet végzetes romlását, sőt öngyilkosságát vizionáló sorai Ady ezekben az években született műveivel, noha a két költőt, Tisza István rendíthetetlen párthívét és dühödt kritikusát más-más okok késztették ilyen megnyilatkozásokra.
De a verseket válogató, Varghára még idős családi barátként emlékező Mészöly Dezső is elemez egy különösséget: van Varghának egy Ne tovább című költeménye, ilyen strófákkal: „Túl a mennybolt kék nyilásán / Vonzva vonz a Végtelen, / S csillagoknak arany rácsán / Véresre zúzom fejem” – s ez József Attilának az ember kozmikus rabságát kifejező verseit („Csillagok rácsa csillog az egen; / Ilyen pincében tart az értelem!”) készíti elő.
Látjuk, ami Vargha lírájában a múlté: a sokszor szónokias-pózos hazafiasságot, a gyakran szépelgő népiességet, az olykor együgyűen szimpla szimplaságot. Látjuk a gyengéit, amelyek miatt igazán „nagy költőnek” (nem mintha e fogalom ne lenne probléma nélkül való) nem nevezhetjük őt: motívumkészlete nem éppen sokszínű, észjárása, költői logikája kiszámítható, a gondolati sablonokat ritkán töri meg. Ott van viszont az egész életművére jellemző formai szépség, ami sokszor feljavítja, érdekessé teszi a szokványos-szabványos tartalmat is: rímei mindig kifinomultak, olykor már-már csengenek-bonganak, a ritmus kifogástalan, ringató.
A természet, a tájak megfigyelése, a látványok lírai megérlelése megkapó képeket hoz létre: „Nagy asztag áll a sík mezőben, / Mint önmagának kékes árnya; / Az asztag ormáról serényen / Két árnyalak a kévét hányja.” (Nyári hajnal a pusztán) Vannak izgalmas bölcseleti felvetései, például a Csillagos ég című versében, ami a mindenséget hatalmas üzemként írja le: de vajon „mit fon, mit sző az óriási gyár?” De jók azok a semmiségek is, amelyek néha kikerülnek tolla alól: „Költők s a méhecskék / Lelke rokon, / Hű társak régesrég, / Árad az édesség / Ajkaikon” – Kosztolányi Dezső is méltatja ezt a Rokonság című művet, már-már haikut.
Életművének legjelentősebb vonulata azonban a halálköltészete. Ma pedig különösen azért aktuális róla írni, mert nemrégiben jelent meg Oravecz Imre, egy másik nagy elmúláslírikus megrendítő és – Győrffy Ákos szavát használva – radikális könyve, az Alkonynapló. Egyáltalán, Vargha Gyula és Oravecz Imre művészi alapállása között sok a hasonlóság: rokonok, fogalmazzunk úgy homályosan, általános világérzékenységükben, a természeti élet apró történéseire, flóra és fauna jelenségeire való, impresszionisztikus fogékonyságukban.
Szajlát a távolból találtam meg újra – látogatóban Oravecz Imrénél | Magyar Krónika
A Kossuth-díjas költő-író Oravecz Imrét Szajlán látogattuk meg, hogy többek között az elvesztett és megtalált szülőföldről, a kivándorlásról, Amerikáról és arról beszélgessünk, hogy sikerült-e megírnia mindazt, amit szeretett volna.
Abban, ahogyan a tájélmények kísértik őket, és persze abban is, hogy gyökerestül benne állnak a népi hagyományban: mindketten előszeretettel idézik meg az egykor volt falusi életet, a földművesek mindennapjait műveikben, noha Oravecz tegnapja és mája között élesebb és így fájdalmasabb a kontraszt. Vargha, aki a Gödöllői-dombság déli részén található Káván nőtt fel, a Tápió-vidék otthonos tájait festette le újra és újra, mintha a Halászóembert vetítené előre archaikus és tájszavakkal átszőtt, a szokásokat, a paraszti munka folyamatait, technikai részleteit bemutató verseivel.
Mint a Búzamosásban: „Piros volt a tisztabúza, / Olyan piros, mint a rózsa; / A szolgáló hajnal olta / Sűrü rostán karajolta. (…) // Amoda hát, a kút mellett / Nagy lugzóba vizet mertek. Félig vízben állt a rosta, / Lány a búzát abba’ mosta.” Vagy a ma már lakatlan, valaha híres Zsigerpusztát megidéző Szénagyüjtésben: „Vígan halad kaszás kaszás megett, / S dönt gyors kaszája gazdag rendeket. / Ott is, hol a rét kissé hátasabb, / Dús perjefüből vastag rend hasad. (…) // De vígan forgat a legény s leány / Garádra hajtott rendet rend után; / Villás, gereblyés percre sem henyél, / S petrence mellett új petrence kél.”
Vargha és Oravecz rokonok emellett stílusukban is, abban, hogy egyszerű nyelven, egyszerű hangsúlyokkal írnak, kerülik a fellengzős művészi eszközöket. De az öregedés, a halál várásának nagy témája az, ami igazán érdekes összehasonlításokra ad alapot közöttük, s nem csupán a két szerző, de a két kor között is, amelyben megalkotják a műveiket.
Mert ma nyilván szabadabban lehet beszélni az öregedésről, mint száz éve, úgy, ahogyan teszi Oravecz Imre verseiben már évtizedek óta, és teszi most, lírai prózában, megfogalmazva mindannak drámai látleletét, amit az általános talajvesztés, a világtól való fokozatos elszakadás, az egyre nyomasztóbb magány, a múltbeli döntések jóvátehetetlenségének tudata jelent, a testi-lelki romlás olyan konkrétumait is megnevezve, amelyeket nem könnyű olvasni.
De Vargha Gyula is radikális volt a maga idejében, vagy mondjuk inkább úgy, hogy elment a végső határig, ameddig egy olyan köztiszteletben álló figura, mint ő, a maga korában anélkül elmehetett, hogy megszégyenült volna. Kései verseit, joggal persze, Arany János Őszikéivel vetik össze; én viszont azt javaslom, vizsgáljuk meg őket egy kissé élesebb fény alatt, olvassuk őket a haláltematika radikálisabb megfogalmazásaiként, alkonynaplóként.
Ha így olvassuk őket, kedvünk támad majd vitatkozni Weöressel, aki Varghát, noha elismerte időskori lírájának értékeit, nem tartotta túl nagyra, úgy vélte, „a konvencionális banalitásból kilépő remekművei csekély számúak; verseinek zömében mindvégig konzervatív soviniszta oktató maradt”. Nem, Vargha Gyula az élete végén nem volt banális, mert hagyta, hogy a halál rögeszméjévé, kényszerképzetévé váljon, már ha egy hatvan-hetvenéves embernek hagynia kell ezt egyáltalán.
Ami a legfontosabb: a halál kreatív kényszerképzetté vált számára; s mintha ténylegesen lenne itt valami nem magától értetődő merészség és határátlépés: nem megfelelni az elvárásoknak, amelyek az öregséget, a romlást eufemizmusokba és negédes pózokba öltöztetik.
(Egyébként már fiatal költőként foglalkoztatta a téma: Hajnali út előtt című, 1875 körüli versében a „hajnalkötöző királyfi” gyönyörű népmesei metaforáját felidézve hívta, akkor persze még csak romantikus szeszélyből, a véget.) Ahelyett, hogy az elmúlással megbékélt, a halált rezignált és bölcs mosollyal váró öreget adta volna, ami „temperált vérmérsékletéből” következhetett volna akár, Vargha őszintén feltárta csalódásait, kétségeit, félelmeit, hagyta, hogy mindenki lássa: reszket a pusztulás küszöbén. Mintha a világ kényelmetlenkedőnek és bosszantóan illetlennek érezné azt az öregembert, aki nyíltan megvallja, hogy fél a haláltól. Mintha valamiféle alapvető jóérzésbe ütközne az ilyen érzések megnyilvánítása.
„Az öregség állítólag meghozza a nyugalmat, a bölcsességet, a derű állapotát, amelyben az ember mindent elfogad, mindent tud, és semmi nem lepi meg, mert minden volt már, és tanult belőle. De jó volna, ha így lenne, és nem csupán az éhes disznó álma a vágyott makkról” – jegyzi fel Oravecz, másutt pedig ezt:
„A fiatalok nem szeretik az öregeket látni, mert az elmúlásra emlékeztetnek. Az öregek tapintatlanok, nem bújnak el, nem kímélik meg őket a látványtól.”
Ez a tapintatlanság a két szerző nagy közös jegye, a kései Vargha-versek és az Alkonynapló nagy ihletforrása. Az élet végén végleg leszámolni a szemérmességgel, a proh pudor megbéklyózó érzésével: lehetne ez valami nagyon ízetlen vagy jogtalan dolog, de a művészi erő mindkét esetben jogossá teszi. Jogossá, ha nem is „értelmessé”: „Összeolvad sár a köddel, / Egy homály az ég a földdel, / Ami szép volt, oda mindaz. / S vissza hogy’ is jönne, / Őszi esső meddő, mint az / Öreg ember könnye.” (Őszi esső)
Bármennyire erős is az istenhite a református Vargha Gyulának, verseit nem az túlvilág, az üdvösség bizonyossága hatja át, ha mégis ilyen hangokat pedzeget, azok kevésbé hatnak meggyőzően, mint azok a költeményei, amelyeket a Pascal megfogalmazta emberi alapélmény, a végtelen térségek örök hallgatása által kiváltott rettegés ihlet. És ha „az álmodott fény-hon helyett / Ott vár a vég a ködvilágban? (Költöző lelkek) – teszi fel Vargha a kérdést. Szívszorító, ahogyan egy istenes versében beismeri: keresztyén emberként megbukott, mert a nagy kérdések körül forgó spekulációk megakadályozták a krisztusi életigazság felismerésében, követésében.
„A csillagok hideg rejtelmeit, / S a végtelenség vak titkát kutattam; / De nem találkozám tevéled itt, / Földi utadban. // Kereszted lábánál letérpedelvén, / Ha sírtam is tán a szent asszonyokkal; / De mély titkát üres sirodnak, elmém / Nem győzte okkal.” (Kérdések felelet nélkül)
Időlegesen agnosztikus álláspontra helyezkedik: „Okoskodásban nincs haszon, / Hol örök titku szfinx mered feléd; / Mit meg nem oldhat emberész, azon / A bolond törje csak fejét” (Titkok titka) – de valójában persze egy pillanatra nem nyugtatja meg annak megállapítása, hogy a megismerhetetlent nem lehet megismerni.
A kozmikus bizonytalanság ihleti Vargha talán legerősebb verszárlatát: a „megviselt vén csolnak”, amivel azonosítja magát, „Rohan ködülte vízen át, / S szeretne megpihenni végre; / A végtelenbe tart, – de hát / A végtelennek lesz-e a vége?” (A végtelen felé) A totális megsemmisülés rettenetes képzetei, a vak sötétség, a kopárság, a fagy, a hó, a köd és főleg a por, a por, a mindent magába nyelő por, a központi Vargha-kép előtt megadja magát a remény.
Az exitus, hiába hívő az ember, elfogadhatatlan tény, szörnyű idegenség: egyik ismertebb versében szemét behunyva, ajkát összeszorítva botorkál át a halál hídján: „Odatúl / Nem látszik a part, / De a hóban a nyom / Mind, mind oda tart.”
Hol van ez a félős életvégi grimasz a comme il faut, bölcs és rezignált mosolytól! Vargha temetőket, porló tetemeket emleget, örökké a föld mélyébe képzeli magát, gondolatban készíti már magát a koporsóba, fejét úgy veszi kezei közé, „Mintha beomlott puszta síron / Egy koponyát szorítanék”. „A természet kérdéseimre néma. / Ki fel, a nap felé, a fényre törtem, / Világosságot ott találok-é, a / Sötét gödörben?” (Kérdések felelet nélkül) „Még éltünkben meg kellene ásatni a sírunkat, és rendszeresen látogatnunk, leereszkednünk bele, hozzászokni, megismerni földjét, megbarátkozni eredetével, állagával, szagával, összetételével, hogy ne legyen majd idegen, mikor elvegyülünk vele” – cseng egybe Oravecz gondolata Vargha soraival.
Minimalizmusában (ami ugyancsak a szajlai írót, az ő stílusát idézi) szorongató a Be a nagy éjszakába című Vargha-vers, pedig nem mond semmi eredetit: „A gyertya leég mindjárt körömig. / Igy fogytak, enyésztek ifjú örömid. // Haj, boldog időnk rövidke arasz. / Kialszik a fény, sötétbe’ maradsz. // Kialszik a fény és hi lepihenni / Az éj, meg az árny, meg a semmi.” Az Alkonynapló nyitányát – „Elment a sárgarigó, a kakukk, a gólya, a fecske. Megvárod, míg visszajönnek?” – egy Vargha-verssel (Ne csald magad) vethetnénk össze, amelyben egy rigó sorsával azonosítja a sajátját: „Ne csald magad, elmúlt a nyár, / Hallgass, hallgass, dalos madár, // Reád borult a híves ősz, / Álmot te már hiába szősz; // Fáradt napod homályba tér, / Nem érzed-é, hogy itt a tél? // Lehelletével megfagyaszt, Nem érsz, nem érsz te több tavaszt. // Porod a porral elvegyül, / S helyetted más rigó fütyül.”
„Betöltöttem a hetvenhetet. Férfi esetében ez hazámban magas kor. Ha nem végez velem a Covid-19, kevés, legfeljebb egy vagy két évem van hátra. Akkor meg minek óvom magam minden lehetséges módon, érdemes ennyivel tovább élni?” – írja naplójában Oravecz Imre. „Széléről a mélynek, / Hogyha lelöknének, / A bérci magasból, mint az Ararát, / S ág nyúlna ki hozzám: / Tán meg se fogóznám. / Jobb mélybe leérni minél hamarább” – írja Vargha a Mélység fölöttben.
„Az öregségben az ember végül elveszít mindenkit, gyereket, barátot, ismerőst, és csak Isten marad neki, aki mindent tud róla, aki számontartja, akihez fordulhat, akinek panaszkodhat, akitől kérhet, aki megérti, aki a bizalmasa, társa” – erre az Oravecz-passzusra ez a két Vargha-versszak felel: „Dalomra többé senki sem figyel, / Visszhangtalan s árván enyészik el. // Mindent halló nagy Isten, alkotóm, / Te vagy ma már egyetlen hallgatóm.” (Kinek daloltam) Hosszan sorolhatnánk még az ilyen párhuzamosságokat, amelyek igazolják, hogy a két, százévnyi időkülönbséggel alkotó író öregségtapasztalatai egyetemesek.
Oravecz szinte koanra emlékeztető gondolatát – „Már a múlt is elmúlt” – Vargha is megfogalmazza: „A multba is hiába szállok, / Nem az már az sem, ami rég” (Kiábrándulva). Kínzó a kérdés: van-e egyáltalán értelme alkotómunkát végezni ilyen idős korban? „De ha eddig restségből vagy a körülmények folytán nem írtam meg, vagy nem azt írtam meg, ami rám méretett, akkor meg minek törném most hiábavalóan magamat? Mit kellene hát tennem?” – fogalmazza meg kétségeit Oravecz. „Tavaszi ébredésnek / Te kora hirdetője! / Dalolsz, de a vetések / Nem zöldülnek ki tőle. // Mit érne, ihletetten / Ha lelkeket kizöngnéd! / Inkább vonulj meg itt lenn, / A rög közt, néma rögként” – intézi Vargha lemondó sorait egy pacsirtához (az utolsó előtti sorban izgalmasan hat a ma már nem használt, „elbújik” értelmű megvonul szó). Persze mindketten írnak, alkotnak tovább, hiszen – mondja Oravecz, mondhatná Vargha is – „akkor mit szegeznék szembe a hanyatlással, a pusztulással, a véggel?”
Vargha utal arra is, persze kevésbé nyílt módon, mint Oravecz, hogy a testi vágy nem lesz halványabb élemedett korban sem:
„Hamvadó szem, szürke üstök, / Cirpelhettek, mint a tücskök / Trója büszke várfalán, / Nyálatok, kis öregecskék, / Nézve a görög menyecskét, / Mégis hasztalan foly ám”.
Az öregség konkrétumai közül a leginkább kimondhatatlan a szexualitás, Oravecz pedig (a fent idézett értelemben) van annyira tapintatlan, hogy leírja az igazságot:
„Az öregség egy tekintetben hasonlít a kamaszkorra. Ugyanúgy kínoz a kielégítetlen vágy, mint tizenkét-tizenöt éves koromban, amikor már nőt szerettem volna, de a nőknek még gyerek voltam. Még nem kellettem nekik, most meg már nem kellek, noha még nem vagyok impotens.”
Az egészségügyi problémáikat is kibeszélik: Oravecznél pitvarfibrilláció, ízületi bajok, kihagyó emlékezet, kisebb-nagyobb balesetek vannak terítéken, a volt hivataligazgató meg mintha a bajain már kínjában nevető öregember lezserségével írná:
„A boldog idő oda van, / Oda rég, sajnálom eléggé, / Amikor még a fogam / Úgy őrölt, mint az egéré.”
Oravecz visszatérően rögzíti, hogy a házában, kertjében esedékes munkálatokat ereje fogyása okán már nem végzi el, Vargha egyik versében maga a ház szólal meg, amely osztozik elaggó tulajdonosai sorsában, dől szét:
„Szól a vén fal: Édes gazdám / Ne vesztegesd a tapaszt rám, / Omló testem porló vályog, / Porból lettem, porrá válok. // Fejem fölött rossz avítt nád, / Kár lenne, ha megjavítnád, / Itt is, ott is csak csorogna, / S mind szúette a horogfa.”
És Oravecznek és Varghának egyaránt sokszor támad az a benyomása, hogy, mint előbbi írja, az öregkorban
„nem különbözik egymástól lényegesen az ébrenlét és az alvás”: „Az ég csak egy nagy szürke folt / Álom, való hogy’ összefolyt.”
„Ülsz a teraszon a ferde, sárga fényben, és nézed a hegyeket, az erdőt. Ciripelnek a tücskök, pitypalattyol a fürj a közelben, szól a kakukk a távolban, és áramlik fel hozzád a kertből a frissen kaszált fű illata. Ezekért vagy, élsz még, ezért a fényért, ezért a látványért, ezekért a hangokért, ezért az illatért. Ezek adnak értelmet annak, amit gondolsz, teszel még.” „Tán, hogyha lehúnynak végkép e szemek, / És én hidegen majd s némán pihenek, / Tündérecsetével az éjt ez a fény / Beszínezi lenni is, a sír fenekén.”
Legyenek ezek a két szerző között megteremtett dialógus utolsó, ha nem is vigasztaló, de valamivel pozitívabb hangulatot teremtő szavai; folytathatnám még, de ez az összevetés talán már így is túl hosszúra nyúlt. Zárásul – mint online könyváruházak ajánlanak kötetet a kiválasztott könyv mellé – azt ajánlom annak, aki Oravecz Imre Alkonynaplóját tervezi elolvasni, szerezze be mellé Vargha Gyula alkonynaplóját is, verseinek antikváriumokban könnyen megtalálható, néhány száz forintért megvásárolható válogatását, mert a két könyv olvasása kölcsönösen mélyíti egymást.
Kiemelt fotó: Máth Kristóf
