Elég tizenöt percnyi beszélgetésüket megfigyelni, kilencvenegy százalékos valószínűséggel megmondható, hogy a pár el fog-e válni. Ezt egy John Gottman nevű amerikai pszichológus állítja egy halom kutatás és elemző megfigyelés alapján, lényeg, hogy a dolog nyitja a kommunikáció. A szavak, az ám, a kőkemény kapcsolati fegyverek: a szavak. Az egymáshoz vágott vagy épp simított szavak mentén dől el végtére is a világbéke előfrontján, mindannyiunk nappalijában, örök háború lesz-e, vagy egy szép napon mindenen elterül a napsütötte világbéke.
Ez – lássuk be, nem kell ide aktuális válási statisztika sem – legalább akkora pech a világbéke esélyeire nézve, mint a következő generációk csomagjának tartalmát tekintve C. G. Jungtól az a kellemetlen gondolat, hogy mondhatunk mi bármit, a gyereknevelésben nagyrészt a tudattalan erőinek van igazán hatalma.
Tessék, máris „pszichologizálok”, felültem a korszellemnek, kiragadott vélt vagy valós lélektani igazságokkal habarcsolom össze a valóság nehezen illeszkedő mozaikjait. Pál Feri katolikus pap, mentálhigiénés szakember ezúttal a megértés kedvéért végletekig egyszerűsített, pszichológiai stand-upba csomagolt tudomány alapú morzsákat is adott hozzá egy záró előadással Gottman kommunikációs modelljétől a nemek stresszre adott reakcióinak eltéréséig.
Aczél Petra kommunikációkutató szerint a terápia valóban egyfajta korszellemmé vált, elég körülnézni: a legnépszerűbb könyvek, tartalmak, sőt egyetemi szakok mind pszichológiai jellegűek. Már egy színházi előadást is vonzóbbá tesz, ha pszichológiai előadás keretezi. Megérne egy kitérőt, hogy miért, de maradjunk a lemezeknél.
A korszellem aurája lehet talán a magyarázata annak is, hogy Janikovszky Éva 1978-as szövege, A lemez két oldala 2024-ben egyáltalán nem valami szocialista korrajzaba ágyazott retró szatírának hat, hanem eleven, nagyon mai görbe tükörnek arról, kik is vagyunk mi, párkapcsolatban élők, a világbéke háztartási aknamunkásai valójában. Pont úgy érvényes minden fordulata, mint Hajdu Szabolcs színházi darabból filmre vitt kapcsolati élve boncolása, a Kálmán-nap, egy középosztálybeli pár inkább fájóan banális hétköznapiságával.
Az alapvető különbség az, hogy Tollár Mónika rendezésében a pár fizikai valójában nem létezik a színpadon, a másik fele és mindennapi valósága pusztán az egyik fél szavain keresztül rajzolódik ki.
Graffiti is lehetne, éppenséggel Teréz anya gondolata, ide kívánkozik: „Mit tehetsz ma a világbékéért? Menj haza és szeresd a családodat.” Az csak a baj, hogy otthon általában van egy „Lajos”, egy „Gézukám”, vagy ugye egy „Gizi”, egy „Kati”, akit ma lehet, hogy máshogy hívnak, mint a hetvenes években, mindenesetre békemissziónk útjában áll.
„Ne, ne szólj közbe, Lajos, egyetlenegyszer az életben hadd mondjam végig, amit akarok…!” – csattan fel a lemez egyik oldalán Szandtner Anna az egyik feleségmonológban, de felcsattanhatott volna Horváth Lili, Kovács Patrícia vagy akár Gryllus Dorka is, akik mind hangot adnak vagy adtak már Janikovszky szövegeinek a feleség szerepében a produkció női térfelén. A férfi térfélen többek között Elek Ferenc, Simon Kornél, Inotay Ákos hangosítják ki a férjek gondolatait.
A lajosozó feleség persze hol anya is, hol barátnő is, vagy a saját anyja lánya épp, szavai pedig percekkel később egy másik színésznő – Szandtner Anna párjaként ezúttal Szamosi Zsófia előadásában – érdekes módon teljesen máshogyan állnak össze. Attól függően, kivel, kinek beszél. Hajlékony dolgok a gondolatok, a szavak. Így megy ez.
Addig adja csak meg a kukkolás csiklandozó örömét hallgatni ezeket a feleségekből kiszakadt monológokat, amíg nem kezd el feltűnni, mintha lennének hasonló helyzeteink, ismerőseink. A röhögés pedig onnan szakad fel igazán, hogy beüt a felismerés, ezek a nők, férfiak mi magunk vagyunk. Le vagyunk leplezve.
Ez a szelepnyitó röhögés pedig nem más, mint a lényeg. „Boldogok, akik tudnak magukon nevetni, mert sosem lesz vége szórakozásuknak” – mintha direkt ide, lábjegyzetbe írta volna Janikovszky Éva kortársa, Gyökössy Endre református lelkész, pszichológus, költő. Boldogok, akik ebből az önleleplező röhögésből erőforrást is nyernek a változáshoz, teszem hozzá már én.
Főleg, ha legókockára egyszerűsített, „pálferis” tudományos mankót is kapnak az első lépéshez: engedd el az igazadat és lásd meg a többes számot. Azt, hogy egy kapcsolati stresszhelyzetből közös munkával lesz olyan kommunikációs örvény, amiből aztán senki nem evickél ki épen. Azt, hogy az a fájóan banális kapcsolati realitás, ami a válási statisztikák alapján magyar otthoni közérzetnek is nevezhető, tehát a már említett végtelenített Kálmán-nap – szavakból épül. Aknákká lett szavakból, közösen lefektetett aknamezőből.
_______
A lemez két oldala előadást április 21-én Kispesten, május 7-én Győrben játsszák legközelebb.
Kiemelt kép: Szamosi Zsófia, Tollár Mónika, Szandtner Anna
Fotók: Dala Gábor
