Tudok egy történetet, amihez hasonlót sem fog soha kiköpni magából a mesterséges intelligencia. Tudok egy helyet, ahol megvalósult a szabályt erősítő kivétel: létezik Magyarországon is összefogás érdekek nélkül. Ismerek néhány embert, akik összekapaszkodva olyan erőtérbe léptek, ahol nem hasít az 5G, nincs háború, nincs tegnap és holnap. Csírázás van, élet és virágzás, nagy, zajunkra süket és szent, örök nyugalom. 2009. május 2-án szentelték fel a Munkás Szent József-kápolnát Szelestén, az Országos Kéktúra útvonalán. 

Ez a kút bizony kápolna

A kápolna fizikai valósága mentén is rendhagyó a történet, de a kápolnák valójában nem téglából emeltetnek. Kulcsárné Halász Zsuzsanna Zalaegerszegről került a Szelestei Kastélyszállóba 2005-ben, amikor testvérével, Halász Ferenccel átvették gróf Festetics Andor egykori kastélyának üzemeltetését. Szemet szúrt neki a kastélyt övező tizenhárom hektáros arborétum csücskében a kútház. Zsuzsanna ötvennéhány év megélt sorsával állt ott. Három olyan betegségen már túl volt, amelyekbe egyenként is belehalhatott volna. Az az ember állt ott, aki tudta, nem jár semmi. Ami van, adatik. A kútban nem mélységet látott, hanem magasságot, pedig a tanács még jól le is betonoztatta. Zsuzsa pedig tudta, hogy ez a kút bizony egy kápolna. 

Négy évig érett benne az ötlet, aztán egy napon bekopogtatott a szelestei polgármesterhez. Fontos részlet, hogy a kastély máig magántulajdon, de a kastélypark értékes arborétuma felett Szeleste község rendelkezik. A polgármester nyitottnak bizonyult, át is adta a kútházat hasznosításra. Lássuk be, nem sok érv szólt már 2009-ben sem amellett, hogy valaki Vas megye egy alig látható szegletében önerőből nekilásson egy milliókat felemésztő, ráadásul semmilyen profittal nem kecsegtető építkezésnek. 

Népmesei fordulatok

Már akkor sem táplálta az összefogásból épülő jövő illúzióját temérdek kezdeményezés – mostanra mintha még szilánkosra töredezettebb lenne, ahogyan élünk. Mintha a közös érték- és élményhalmazok is elvesztek volna izolált, magunkra zárt megélésekben, talán csak ilyen-olyan adattároló buborékokban virtuális lábnyomot hagyva arról, ami mélyen foglalkoztat. Kocsma is alig van már, nemhogy élő templom. Mintha az esély is egyre kevesebb lenne, hogy kiderüljön, ami Szelestén Zsuzsanna égre tekintő ötlete nyomán kiderült. Éhezzük egymást, az önmagunkkal, a másokkal kapcsolódás ajándékát, és azt, ami az örökből lecsorog. 

Beszédes a kútház fizikai dimenziója. Alatta a föld, a mély, fölötte az ég – Zsuzsannában találtatott hozzá létra. Ilyen alapra már lehet építkezni.

Jöhet a mese, a kápolnasztori szereplői, akiknek hétköznapi hőstette főként abban áll, hogy engedték magukat megszólítani. Elfogadtak egy meghívást. Építőköveivé váltak egy darabka földön valaminek, amire zavarba ejtő, csacskán csengő szavaink vannak. Csoda, például. 

A népmesei fordulatosság érdekében maradjunk a valósághoz aligha közelítő véletlennél, mindenesetre a Magyar Nemzet akkori szerkesztője, egykori ferences diák, Muray Gábor egy napon Szelestére vetődött, Zsuzsa pedig partnert talált benne az ötlet kivitelezésének döntő lépéséhez. Ki tervezze meg? Hogy, hogy nem, a szerkesztő ismert egy másik régi ferences diákot, aki akkorra már két kápolnát is épített. Őrfi József teológus-építész azóta saját családi házával a Média Építészeti Díját is elnyerte 2017-ben, a szelestei kápolna építését pedig kosztért-kvártélyért örömmel vállalta tizenöt éve.

Már kész volt a terv, amikor sorra érkeztek a váratlan felajánlások. Álljanak itt névvel is a névtelen hősök. Először egy visszajáró szállóvendég, Ráday-Pesthy Pál Frigyes lepte meg Zsuzsát egy összeggel a kápolna ólomüvegeire, Czirják Attila anyagköltségen el is készítette mindet. Császár Zoltán a segédjével, Molnár Miklóssal és két helybeli fiúval, Szabó Bélával és Vörös Csabával elvállalta a munkálatok szervezését, kivitelezését. A terveket hallva egy másik vendég, Kiss Pál „színt vallott”, ő bizony szobrász, el is vállalta a fa oltárszobor megmunkálását. Harmatos László vörösréz keresztet, Császár Tamás egy családi gyűjteményben őrzött díszes szenteltvíztartót adott a kápolnához, Szekeres Gyula vállalta az asztalosmunkát, de még a harangra is akadt ember, Bognár László. 

A szelestei kápolna kapuja mindig és mindenki előtt nyitva áll

Hányszor kongattam meg vajon azt a harangot? Mióta ismerem, magamban hordozom ezt a történetet. Mióta először jártam Szelestén a Munkás Szent József-kápolnában, egy részem ott maradt egy hokedlin gubbasztva. Hallgatja az arborétum fakopáncsait, a kisajtón kilesve nézi a medvehagymamezőt, valami fohászfélét fogalmazgat, térdre ereszkedik. Meglátogatja aztán az arborétumban a barátait. Az abronccsal összetartott öreg, kétágú, korhadt fatörzset. Az odvas, kidőlt fát, cincérek és ászkák kastélyszállóját. Belélegzi a korhadás szagát és a valahol mindig virágzó bokrok egyikének illatát. Csírázás van, élet, körforgás. Örök, a napi zajra süket csend. Annak nyugalma, hogy Zsuzsanna akaratának megfelelően a kápolna kapuja mindig és mindenki előtt nyitva áll. Bármikor visszatérhetek.

Arra gondolok most, tizenöt évvel az égbe törő kútház felszentelése után, hogy ez a kápolna néma tanú. Ereje is ebben áll. Nem csak egy egyszeri összefogás tanúja és bizonyítéka. Tanúja útra vált jobbik részek betérésének. Önmagunkhoz tett zarándoklatoknak. Megannyi csendnek. Ha egyszer valaki azokat a csendeket elbeszélhetné.