Napjainkban szinte bármiről beszélünk, előbb vagy utóbb a pszichológiánál – vagy inkább a pszichologizálásnál – lyukadunk ki. Egyre több forrásból hallja az ember, hogy a problémák megoldásához önmagunk „megoldásán”, megismerésén, megértésén át vezet az út, egyre többen járnak terápiába is. Már 2017-ben szakmai oldalak cikkeztek arról, hogyan változik a társadalom viszonyulása a segítő beszélgetéshez; stigmatizáló hatása mára nemcsak eltűnőben van, de szakemberhez járni „trendinek” számít. Magunk is megtapasztalhatjuk ezt, ha ismerősi körünkben körbekérdezünk, esetleg megnézzük a könyvesboltok top 10-es válogatásait: szinte kivétel nélkül találunk a kiadványok között lélektani vagy önsegítő tartalmat. 

Egyrészről üdvözlendő ez, mert egy valós tudással és elégséges tapasztalattal rendelkező szakember által jegyzett, jó minőségű könyv segíthet közelebb kerülni önmagunkhoz, könnyebben kapcsolódni másokhoz vagy megérteni, s talán feldolgozni régebbről hordozott sérüléseinket. A pszichológia „trendisége” azonban nem veszélytelen. Az orvostudomány területén ismert és elfogadott tény, hogy nem sok jóra vezet, ha saját bajainkat hályogkovács módjára gyógyítjuk, a lélek dolgaiban mégis megengedőbbek vagyunk, és sok esetben félreismerjük, félremagyarázzuk saját (és mások) problémáinak természetét. Jó példa erre az, hogy milyen egyszerűen nárcisztikusnak bélyegez valakit a közbeszéd, anélkül, hogy tudná, ténylegesen miben is áll ez a diagnózis.

Ha mi magunk érdeklődünk a pszichológia, pszichiátria, netán még a művészet iránt is, remek választás fellapozni Németh Attila Művészek és pszichopatológia című 2015-ös könyvét. A szerző neve – ő a Magyar Pszichiátriai Társaság volt elnöke – garancia arra, hogy amit itt olvasunk, utolsó szóig hiteles, komolyan vehető. (A nagy hatású emberek és pszichiátria kapcsolatának évtizedes kutatója több könyvet írt a témában: József Attila pszichiátriai betegségei; Dosztojevszkij, a lélek kórboncnoka; Loyolai Szent Ignác, az önmagát gyógyító kényszerbeteg.)

A kötetben szereplő huszonegy fejezet hasonló módon épül fel. Mindegyikben egy-egy művész életrajzát olvashatjuk először, kitérve az érintett családjában ismert betegségekre, az alkotó életkörülményeire, arra, milyen jelentős események formálták személyiségét, olykor művészetét, hogyan értékelte saját állapotát, illetve miképp vélekedtek róla kortársai. Végül megismerhetjük, mindezek alapján mit lát a pszichiáter szakember.

A szerzővel együtt fejthetjük fel, mi utal arra, hogy Babits Mihály dupla depresszióval élt – ez azt jelenti, hogy a major depressziós epizódok között sem normalizálódik az érintett hangulata, folyamatos disztímia, lehangoltság jellemzi –, s mekkora mélység rejtőzhetett e néhány sor mögött: „Bús zene volt a lelkem, // Életem ütemét: // Ha meghalok, az Isten // Behunyja egyik szemét.”

Felsejlik előttünk egy-egy művész életének eddig talán ismeretlen oldala, mint például Kosztolányi esetében, akinek feleségétől, Harmos Ilonától idézi a következő mondatokat a szerző: „Dide észrevesz a kezén egy parányi foltot, csöpp, alig látható pörsenést, rémülten ismét magára kapja ruháit, és kér, hogy menjek vele. Kocsiba ülünk, és kihajtunk valamelyik kórházba vagy klinikára. Brenner Jóskához az ideggyógyászatra, vagy Árpihoz, a Szent István Kórházba esetleg Rajz Sándorhoz, a Rókusba. Ez sokáig így van, csaknem minden éjszaka.” 

Kosztolányi gyerekkorától szorongásokkal élt, kényszergondolatai voltak – irreális módon tartott például a fertőzésektől, gyereke születése után a kicsihez csak köpenyben lépett be, a látogatókra is orvosi ruhát adott –, és a játékszenvedély formájában jelentkező viselkedési addikció sem kerülte el. Mégsem kezelték soha pszichiátriai betegként, aminek egyaránt oka lehetett támogató családi háttere és írói tehetsége. Nem volt ilyen szerencsés József Attila, akinek lelki életéről bár sokat hallhattunk-olvashattunk már, e könyvben talán mind találunk újdonságokat; például azt, hogy a költő borderline típusú személyiségzavara miképp befolyásolhatta sorsának rosszra fordulását.

Olvashatunk rajtuk kívül Gulácsy Lajos paranoid skizofréniájáról, Csontváry skizotip személyiségéről, Reményik Sándor unipoláris és Juhász Gyula bipoláris depressziójáról, Csáth Géza drogfüggőségéről vagy Karinthy Gábor kényszeres betegségéről.

Külföldi művészekről is ír Németh, Friedrich Hölderlin, Vincent van Gogh, Edvard Munch, Maurice Ravel, Frida Kahlo, Salvador Dalí, Rainer Maria Rilke és Amadeo Modigliani lelki problémái tárulnak fel előttünk. Érdekes a Michael Jackson testdiszmorfofóbiájáról szóló fejezet is, amelyben nyomon követhetjük, miképp válik a szegény afroamerikai család hetedik, fizikailag bántalmazott gyereke ünnepelt sztárrá – és hogyan megy mindeközben teljesen tönkre testileg, lelkileg. A szerzőt idézve: „Jackson több mint harminc plasztikai műtéten esett át, ami már kimeríti az ún. „Polysurgery addict” fogalmát, és ebből nyolc volt orrműtét. Az orra után megoperáltatta az állát, az arccsontjait, a homlokát, az ajkait és végül a szemét is. A boncolási lelet mutatta ki a kopaszodásának elleplezésére szolgáló parókát, az ajkakat, a szemöldököt és a hajvonalakat érintő sminktetoválásokat. Az énekes életében egyértelműen végigkövethető az arckarakterérnek változása, melynek során a negroid jegyek eltűnésével párhuzamosan a feminin és europid vonások erősödtek meg. Ez már az identitászavarra utal – nemre, korra és rasszra vonatkozóan.”  

A kötet elvitathatatlan érdeme, hogy a pszichiátriai kórképeket érthetően, logikusan, mégis a maguk komplexitásában mutatja be, messze felülmúlva ezzel a lélektannal foglalkozó könyvek átlagos színvonalát.

Hasznos az is, hogy a könyv hat fejezetre tagolódik, és egy-egy részben egy adott betegségcsoportban – hangulatzavarok, neurokognitív zavarok, személyiségtípusok, személyiségfejlődési zavarok stb. – érintett alkotóról olvashatunk, így a hasonló tünetegyüttesek más-más megnyilvánulásait ismerhetjük meg.

És hogy jó-e, kell-e nekünk, műveket befogadó laikusoknak ismerni, mi minden lappangott az alkotójuk lelkének mélyén? E kérdésre a szerző maga válaszol a Csontváryról szóló fejezetben: „Az életútjának pszichopatológiai elemzése azt szolgálja, hogy jobban megérthessük a művészt és alkotásait. Csontváry az átlagtól jelentősen eltérő személyiségének köszönhetően küzdötte végig az életét, és sok hányattatás, meg nem értés ellenére létrehozta azokat a műveket, amelyekben most gyönyörködhetünk. Egy átlagos – normális – személyiség, bármekkora tehetség lenne, soha nem tudná ugyanezt, ugyanígy megvalósítani.”

Hogy kinek ajánljuk a kötetet? A szerzővel együtt mindenkinek – a pszichológia, pszichiátria iránt érdeklődőknek és nem érdeklődőknek egyaránt. Németh így fogalmaz: „Először arra gondoltam, hogy azok ne olvassák írásaimat, akik a pszichológia ellen »be vannak oltva«, akik úgy gondolják, hogy a műveket csak önmagukban kell nézni és élvezni, és nem szabad foglalkozni az alkotó személyiségével, emberi gyengeségeivel, különösen nem a pszichés zavaraival. Később megváltoztattam a véleményemet. Igenis, elsősorban azoknak ajánlom a könyvemet, akiknek előítéletei vannak a pszichiátriával szemben, akik nem szeretik a pszichés belemagyarázásokat, nem hisznek a pszichológiában. Azt szeretném, ha elolvasnák ezt a könyvet, és utána alkotnák meg a pszichiátriai szemléletről a véleményüket.”