Félszáz év balkáni tektonika – a Vujicsics együttes júniusban Szentendrén is ünnepel

A Vujicsics félszázadik évében egy Baukó Attila nevű srác, Azariah uralja a fősodort. Van, aki szerint a balkáni lakodalmas újrahúzott verziója a sikere titka, mások szerint egyenesen a magyar kultúra balkanizálódásáról van szó. Egyetértenek?

Eredics Gábor: Hamvas Bélával válaszolok. Ő fogalmazza meg, hogy a magyar kultúra a mediterrán térség kulturális szövetével szervesen kapcsolódik. A habitusunk is mintha rokon lenne a mediterrán népek lelkületével. A tektonika különös dolgokra képes. Felmegy az ember az Alpok tetejére, és talál mondjuk egy kagylót. Ilyen tektonikus hely a Kárpát-medence, a Balkán. Mindig is az volt. Annyi minden megbújik a mélyben, és kerülhet a felszínre váratlanul. Ha balkanizálódásnak tekintjük, hogy Bartók bolgár ritmusnak hívta az asszimetrikus páratlan ritmusokat, akkor a dolog már ott elkezdődött. De tény, hogy volt egy áttörés Boban Marković sikerével, aminek megágyaztak a Kusturica-filmek és az a világlátás, amit a filmjei behoztak a köztudatba.

Eredics Áron: Ha úgy vesszük, a Vujicsics puszta léte is a balkanizálódás bizonyítéka, de ez inkább csak jól hangzik. Az a kulturális sokszínűség, ami a Kárpát-medencében van, szerintem magától értetődően magában foglalja többféle kölcsönhatás lehetőségét. Napjainkban is, hiszen már a fizikai, földrajzi határok sem számítanak, ott a virtuális tér. Vegyük tényleg csak Azariah-t. 

E. G.: Erről eszembe jut egy jugoszláviai utunk a nyolcvanas években. Akkor már alig volt jelen a tradíció a hétköznapokban itthon, és éreztük, hogy a Balkánon még elcsíphetünk valamit, ahogyan egykor Bartóknak sikerült. Végre megvolt az útlevél, elzötyögtünk jó messzire a forrásért, de megérte. Valóban, egy konyhában ott még három dudás fújta, amikor betoppantunk. 

Ma pár kattintással dőlne az inspiráció egy digitális archívumból. De, gondolom, nem csak gyűjtéseket, tradicionális zenét hallgatnak. Mire kapják fel a fejüket?

E.G.: Az M5 csatorna leadott nemrég egy Eötvös Péter-operát. Olyan hatással volt rám, hogy a stáblista végén ocsúdtam csak fel. Katarzist hozó finomságokra akadtam benne. Tanultam zongorázni is és játszottam J. S. Bach b-moll preludium és fúgáját. Az egész élet benne van. Most, hogy egy modern opera közepén meghallottam pár ütemét belekomponálva a műbe, borzongás futott át rajtam a gyönyörűségtől. Attól a zeneszerzői gesztustól, ami emögött van. Az már csak finomság, hogy néhányszor találkozhattam is Eötvös Péterrel. Tőle tudtam meg, hogy attól a mestertől, Bársony Mihálytól vett citerát, akitől mi is tekerőt. Visszaevezve: gyakran kapom fel a fejemet a Söndörgőre is. Hiába vagyunk egymáshoz közel, újra és újra megdöbbent a bátorsággal párosuló tehetségük. Büszke vagyok rájuk, hogy olyan hiteles népzenészekké váltak, akik fesztelenül mozognak akár a jazzben is. 

Ebben is van előkép: Borbély Mihályt szinte többen ismerik jazz-zenészként, mint a Vujicsics alapító tagjaként.

E.G.: A bátyám a ludas. Kálmán adott Misinek jó negyven éve egy Charlie Parker-lemezt, aztán nem is volt megállás. Sodorta magával a jazz. 

E.Á.: Nekem nincs műfaji kikötésem. Zene legyen. Gyerekként magamba szívtam, mi az, amire érdemes a zenében figyelni, mitől jó, ha jó. Nem illendőségből mondom én sem, de a Vujicsics volt az első katartikus élményeim egyike, amire emlékszem. Később erős hatás volt Ferus Mustafov makedón szaxofonos játéka és mostanában a Snarky Puppy amerikai instrumentális jazz-fusion együttes, akik már szinte a barátaink. A legnagyobb inspirációk pedig a klasszikus zenéből érkeznek. Látszólag távol eső halmazok, de bennem szervesen összekapcsolódnak. Ugyanazt az erőt érzem bennük. Talán nem is elsősorban az érint meg, amit ezek a zenészek játszanak, hanem az, ahogyan teszik. Az őszinte, elemi energiájuk. 

E.G.: Áronék nyitottsága ránk is visszahat. Tavaly én szerkesztettem az újévköszöntő műsort a Müpában. Egyáltalán nem tradicionális népzenei megközelítés volt. A Kárpát-medencei magyarság egysége, a szomszédos népekkel megélt kölcsönös tisztelet bartóki, monumentális gondolata volt az alapja és a Te Deum, a legősibb hálaadó ének keretezte. „Szabadítsd meg Uram, néped, áldd meg a te örökséged” – így szól a huszonegyedik mondata. Ebbe az örökségbe számomra sok minden beletartozik.

Sebő Ferenc gondolata, hogy a népzene tulajdonképpen historikus popzene. Akkor kezdett el gyorsan elterjedni a táncházmozgalom, amikor erre ráéreztek. A Vujicsics balkáni historikus popzenével nyerte meg 1977-ben a Ki mit tud?-ot?

E.G.: Mi csak azt tudtuk, hogy ha mi nem játsszuk ezt a zenét, más nem fogja, és valami kiveszik az örökségünkből. A mi generációnk megérezte ennek a felelősségét. De nemcsak valami szent áhítat vitt minket persze, jól is akartuk érezni magunkat, és ezek a zenék alkalmasak erre.

Mai motivációkkal összevetve furcsán hangzik, hogy néhány huszonéves pomázi srác még csak nem is azért kezd balkáni népzenét játszani, mert szerb papi család sarjai, hanem felelősségérzetből. 

E.G.: Szerintem ez az attitűd részben családi örökség, de erre is tanítottak. Orgonatanárom, Virág tanár úr mondta nekem a Bartók-konziban, hogy ha tehetséget kaptál, az nem csak a tiéd. Kötelességed lehetőségeid szerint rátalálni, megélni és mások szolgálatába állítani. Két veszély van: elherdálni és többet gondolni a talentumról, mint amire hivatottá tesz. Egyiket sem akartam elkövetni. Ekkor jött a táncházmozgalom húzása, és magával rántott minket. Vártunk volna, hogy majd jönnek pesti fiatalok a pomázi szerb kisebbség kincseit is elmuzsikálni? Egyértelmű volt, merre visz az út. Csak aztán, útközben erősödött meg a kötődésünk a saját szerb gyökereinkhez. Szemem lett arra is, hol köveztette le az utat előttem az elődök osztrák ágához tartozó építész dédnagyapám, és kötelességemnek éreztem, hogy én is megtegyem a magamét. 

A Söndörgő akkor alakult, amikor elindult a Sziget fesztivál. Ebben a nagyon más generációs életérzésben miért volt csábító lehetőség délszláv zenét játszani?

E.Á.: Hiába hoztam otthonról a tradicionális népzenét, nem úgy gondoltam rá, mint amit nekem is kötelességem megőrizni. A Vujicsics öröksége a más, szomszédos kultúrák iránti nyitottság is. Ez a nyitottság is hatott. Gyerekként hatalmas embereknek tűntek a próbákon az együttes tagjai, főleg az apám; a nagybátyám felé eleinte erős volt bennem a megfelelési kényszer. Szerettem volna én is jól csinálni. Így működhetett régen az áthagyományozódás magától értetődően. Csak később lett az egész csomaghoz saját viszonyrendszerem, és ez új irányokat jelölt ki.

Olyannyira, hogy a Söndörgő lépett már fel trance-, rock- és komolyzenei fesztiválon is. 

E.Á.: Olyan zenét akartunk csinálni, amiben benne van a Vujicsics hitelessége, eredetisége, de a saját válaszaink is. Fontos volt, hogy ha hozzáteszünk, megmaradjon ebben a délszláv gyökerű zenében az az érték, amitől mélyen megérint. 

A Söndörgő mára Európa-szerte az egyik legnépszerűbb magyarországi együttes is lett ezzel a megközelítéssel, itthon mégis inkább a mulatós turbófolk tarol.

E.Á.: De legalább van alternatívája. Ha nincs Vikár Béla, nincs Bartók Béla, nem érzik meg az autentikus népzene tudományos dokumentálásának szükségességét, ma nincs is nagyon miről beszélni. Talán valamennyi folkról beszivárgott volna a populáris zenébe, ahogyan a kávéházi cigányzenére is hatott. Gyűjtés nélkül viszont nem maradtak volna fenn kincsek, mára kivesztek volna. Bartókék munkájának köszönhetően apámék generációja tudott miből töltekezni, volt honnan elrugaszkodni, új lendületet adni a hagyományos népzenei örökséghez. 

E.G.: Gyűjtésben mi, magyarok jártunk elől. A szomszédaink jöttek utánunk. A jugoszláv kutatók a nyolcvanas években még csak a gyűjtésnél tartottak, mostanában kezdenek rendszert alkotni, de hozzánk képest a szlovákok is későn eszméltek. Mi pedig elmondhatjuk, hogy még az utolsó órában sikerült a nagy felgyűjtés, tudás is épült rá, egyetemi kerete is van 2007 óta, amikor a kezdeményezésemre és közreműködésemmel megalakult a népzene tanszék a Zeneakadémián. A tanszék ráadásul egy olyan fiatal generációt is kinevelt, amelyik felismerte a Kárpát-medencei népzenében az egyedülálló önkifejezési lehetőséget. 

Mindketten tanítanak is a Zeneakadémián. Mi a legfontosabb, amit ma egy huszonévesnek a népzenéről át kell adni?

E.G.: Ha klasszikus zenészeknek tanítok, preevangelizálok. Rájuk nyitom a népzene univerzumát, ahol nagyobb szabadság uralkodik. Amikor jazz-zenészeknek adok órát, akkor a népzene belső szabályrendszere az, ami igazán érdekes. Népzene szakosoknál pedig az a feladat, hogy ne mint idegennyelvet „beszéljék” a végén a népzenét, hanem saját anyanyelvként. Akkor fogják tudni megalkotni belőle a saját zenei költészetüket. 

A mostanában népszerű generációkutatások szerint egyre énközpontúbb generációk jönnek. A Z generációt távolról sem a felelősségérzet, inkább az érdekli, mi az, ami számára hasznos, ami róla szól, ami az övé az előzményekből. 

E.G.: Ennyiben korszerű tett a népzenét tradícionális szinten „beszélni” és énkifejezési eszközként sajáttá tenni. Ezt teszi a ViGaD, akik még csak huszonévesek, de már harmadik generációsként viszik tovább a délszláv zenét, saját ízük szerint. 

E.Á.: A mestereim boomerek, a zenésztársaim az X vagy Y generációhoz tartoznak velem együtt, fiatalokat tanítok. Középen állok. Én azt érzem fontosnak átadni, ami nekünk még átszivárgott, de egy mai fiatalnak nem egyértelmű: befektetett munka nélkül nincs eredmény.

Ma mindenki mindent azonnal akar, és lájkokban mér. Bizonyos dolgok nem sürgethetők.