Az filmben az egyik legmegdöbbentőbb az, hogy Tóth Miklós milyen nagyvonalúan megbocsát mindazoknak, akik jelentettek róla, és akik által börtönbe is került. Önök képesek lennének minderre?
Nagy Anikó Mária: Én valószínűleg nem, ha ilyen bűnöket követtek volna el ellenem. Szerintem is éppen az volt a legérdekesebb Tóth Miklósban, hogy nem táplál semmiféle haragot, és képes elfogadni, a besúgóknak is megvoltak az okaik, amelyek miatt hagyták magukat belesodródni ebbe a helyzetbe.
Lukácsy György: Igen, azt gondolom, hogy ez a rácsodálkozásunk azt jelzi, mi magunk talán még nem tartunk a lelki fejlődésnek ezen a szintjén. Éppen ezért fontos célunk is volt, hogy megmutassuk a megbocsátás képességének a szépségét.
Miként ismerkedtek meg Tóth Miklóssal?
N. A. M.: Az egyik barátnőm, Nagy Kinga a pályám során már számos témát ajánlott nekem, ezúttal is ő szolgáltatta az ötletet, ugyanis a szomszédjában él. Sokat mesélt róla, elmondta a történetét, és felhívta rá a figyelmemet, hogy Tóth Miklós írt erről egy regényt Lovag és Fitos – Egy lehallgatott szerelem címmel, majd miután ezt elolvastam, és találkoztam vele személyesen, annyira megragadott a személyisége, hogy rögtön szóltam Gyurinak, ebből filmet kell készítenünk.
Rendszerváltás előtti Rómeó és Júlia történet nem várt következményekkel | Magyar Krónika
Elképesztő, egyszerre felemelő és tragikus eseményeket mesél el a múltrendszer visszaéléseiről Nagy Anikó Mária és Lukácsy György közös rendezése, az 1968 – …
Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna olyan dokumentumfilmet, amely a játék- és a werkfilmes elemeket vegyíti. Hogyan alakult ki ez a koncepció, volt közvetlen előképük ebben a stílusban?
N. A. M.: Magunk sem találkoztunk még hasonlóval. Olyan persze előfordult, hogy a régmúltat dramatizált elemekkel illusztrálják egy dokumentumfilmben, de olyat még nem láttam, hogy kettő ennyire szerves egészet alkosson, és teljesen egymásba fonódjon.
L. GY.: A készítés során egyébként ez nem kevés problémát okozott, nehéz volt a finanszírozóknak érvelni amellett, hogy miért ezt a megközelítést választottuk, és az sem segített, hogy mi magunk sem tudtuk pontosan, miként fog összeállni, nem volt kész receptünk. Nagyon bíztunk ebben a formában, csak nehéz volt szavakba önteni, miért, másfél évbe telt, mire a történet megismerése után és Döbrentei Sarolta dramaturg segítségével kikristályosodott a koncepció. De tudtuk jól, akkor leszünk képesek igazolni az elképzelésünket, amikor bemutatjuk a filmet. Egészen addig a színészeink sem látták át, milyen lesz az összkép, de szerencsére nagy bizalmat szavaztak nekünk.
Mindezt tovább nehezíthette, hogy önök sem tudhatták az ügy felgöngyölítése során, mi lesz a történet vége. Milyen érzés volt ilyen mértékben kiszolgáltatva lenni a valóságnak?
N. A. M.: Ezt dokumentumfilmesként számtalan esetben átéltem már. A történet előzményeit behatóan ismertük, miként Miklós személyiségét is, mindezek pedig támpontokat jelentettek abban, mire is számíthatunk.
L. GY.: A múltban játszódó játékfilmes szekvenciák külön kihívást jelentettek, sokszor többféleképpen vettük fel ezeket, mert nem tudtuk kiszámítani előre, hogyan fognak illeszkedni a jelenbeli reakciókhoz. Ilyen például a házibuliban játszódó jelenet, amely csak a vágás során állt össze, és találta meg a helyét a filmben. Ugyanez volt a helyzet a disznóvágást bemutató képsorok esetében is: két napig forgattuk, többféle megközelítésben, mert nem tudtuk, melyik szereplőre fókuszáljunk, kinek lesz kulcsszerepe a későbbiekben, ezeket akkor az információink hiányában nem lehetett előre, fejben lemodellezni. És azt sem sejtettük, hogy végül egy hepienddel záruló szerelmi történetet kapunk, vagy egy melodrámát.
Melyik verzióban reménykedtek jobban?
L. GY.: Nyilván az előbbiben, de leginkább azt szerettük volna, hogy egy olyan film szülessen, amely egyfajta engesztelődést nyújt. Abban reménykedtünk, hogy az államapparátus beépített ügynökei fél évszázad távlatából szembenéznek a bűneikkel, és megbánják a tetteiket. Nos, talán nem lövök le nagy poént azzal, hogy ez nem így alakult.
Spoiler nélkül, mi szolgáltatta a legmegdöbbentőbb, legváratlanabb tanulságot a forgatás során?
L. GY.: Talán éppen az, hogy mennyire nem voltak képesek az említettek szembenézni saját magukkal és a múltjukkal, noha folyamatosan biztosítottuk őket arról, hogy eszünk ágában sincs rossz fényben feltüntetni senkit, csak a kíváncsiság hajt minket azzal kapcsolatban, hogy miként élték meg a tetteiket, hogyan működött a rendszer pontosan. De többszöri megkeresések, telefonhívások és e-mailek ellenére is elzárkóztak attól, hogy nyilatkozzanak. Pedig azt, hogy mi is volt a szerepük a történetben, tudtuk jól a jelentésekből, csak azt nem, hogy a ma hogyan viszonyulnak mindezekhez. Az világos volt számunkra, hogy a felszínen békésnek tűnő ,,legvidámabb barakk” valójában egy démoni rendszer volt, az azonban meglepett, hogy ötvenöt év után is számtalan emberben ott lapul az akkoriban gerjesztett félelem, pedig már régen szabad világban élünk. A mai napig tapintható a szocializmus hatása.
N. A. M.: Miklós bácsi érti mindezt, sokszor mondta nekünk, hogy ne akarjuk mindenáron megszólítani az érintetteket. Sőt, kifejezetten kérte, hogy ne is hívjuk majd fel a figyelmüket a kész filmre, mert idős és több esetben beteg emberekről van szó, ráadásul többükkel azt követően sem szakította meg a kapcsolatot, hogy a dokumentumokból megismerte az életében betöltött szerepüket.
És Miklós bácsi látta a filmet?
N. A. M.: Igen, ő volt a legelső ember, akinek megmutattuk már rögtön akkor, amikor még nem is volt teljesen végleges állapotban. Nagyon izgultunk, miként reagál rá, hiszen nem tudtuk volna jó szívvel a közönség elé tárni, ha ő nem érzi komfortosnak. Nagy kő esett le a szívünkről, amikor azt mondta, hogy gyönyörű lett.
A dokumentumfilmek a mozikban általában szűkebb közönséget érnek el, a televízióban valószínűleg jóval többen látják majd a produkciót. Számos alkotónak azonban még mindig fontos a mozi rangja. Önök hogyan viszonyulnak ehhez?
L. GY.: Valahol a két mentalitás között félúton: hálásak vagyunk a köztévének, hogy műsorra tűzi, és örömteli, hogy már egy streamingplatform is jelentkezett, hogy szeretné majd felvenni a kínálatába. Persze nagyon boldogok vagyunk, hogy hét mozi is megkeresett minket azzal a kéréssel, hogy tartsunk vetítéseket májusban és júniusban, és nekünk is kiemelt célunk minél több városba elvinni a filmet beszélgetések és közönségtalálkozók kíséretében, ezt a missziónkat még ősszel is folytatni fogjuk.
Miért döntöttek úgy, hogy társrendezőként készítik el a filmet?
N. A. M.: Már három alkalommal is dolgoztunk közösen, nem volt kérdés számomra, hogy ezt is együtt készítsük el. Korábban mindig az volt a felállás, hogy Gyuri dramaturgként és íróként működött közre, én pedig rendeztem, itt azonban utóbbiban is a segítségére volt szükségem a különleges formanyelv miatt. Illetve éreztem, hogy ő is egy rendkívül személyes viszonyt alakított ki a témával kapcsolatban, ezért fontos volt nekem, hogy ebben a minőségben is részt vegyen a produkcióban.
És hogyan oszlottak meg a feladatok?
L. GY.: Úgy fogalmaznék, hogy Anikó volt a fehér, én pedig a fekete kalapos seriff: azaz rám hárultak azok a jelenetek, amelyeknél tudni lehetett, Miklós bácsi kicsit zavarba ejtő helyzetekbe fog kerülni. Az újságírói tapasztalataim miatt nagyobb rutinom van abban, hogy kellemetlenebb kérdéseket tegyek fel, és a kínosabb szituációkat kezeljem. Anikó ezzel szemben a forgatás során Miklós lelki társa lett; én is barátként gondolok rá, de azért a mi viszonyunkat beárnyékolta kicsit, hogy egy idő után tudta jól, amikor velem kell dolgoznia, akkor valami nem várt információval fog szembesülni. Fontos megjegyeznem, ezek sohasem öncélú eszközök voltak, a filmet és a történet felgöngyölítését szolgálták.
Kiemelt kép: Nagy Anikó Mária és Lukácsy György Tóth Miklós társaságában (Fotó: Nemesházi Péter)
