Ha megkérdezik, hogy mivel foglalkozol, mit szoktál válaszolni?
Azt mondom, hogy mesemondó vagyok. Az emberek fejében erre legtöbbször az a kép jelenik meg, hogy gyerekeknek olvasok fel könyvből, pedig élőszóban mondom a mesét. Ez is az egyik oka annak, hogy megérett bennünk, mesemondókban a vágy, hogy a mesemondást olyan ismertté, népszerűvé tegyük, mint amilyen a magyar folklór többi ága. A néptánc és a népzene mozgalma immár fél évszázados múltra tekint vissza, a népmesemondás mozgalomként az utóbbi néhány évben kezdett erőteljesebbé válni.
Mi indította be a változást?
A Hagyományok Háza indította el a hagyományos népmesemondói képzést, Agócs Gergely és Raffai Judit vezetésével, akik egyben a mozgalom elindítói is. Civil szervezetek, egyesületek, alapítványok alakultak, melyek középponjában a mese áll. 2023 nyarán pedig a turai Csűrdöngölő Kulturális Egyesület, a budapesti Tekergő Meseösvény Egyesület, az erdélyi Szóperencia Egyesület, és a miskolci Ágasfa Alapítvány – amelynek én vagyok az elnöke – megalapította a Világszárnya Magyar Népmesemondó Szövetséget. Természetesen ezt megelőzte a tagszervezetek tizenéves munkája, mesemondásokkal, fesztiválokkal, konferenciákkal, iskolai és óvodai mesenapokkal, képzésekkel, műhelyfoglalkozásokkal.
Mi minden történt az alapítás óta eltelt egy évben?
Tízre duzzadt a tagszervezetek száma, Erdélyből, a Vajdaságból és Felvidékről is csatlakoztak, aminek nagyon örülünk. Különböző találkozókat szerveztünk Erdélyben, a Vajdaságban és Magyarországon, hogy a mesemondók meglátogathassák egymást, a Felvidéken pedig egy olyan szakmai napot szerveztünk, amelyre pedagógusokat hívtunk meg, és a tagszervezeteink képzéseit mutattuk be nekik műhelyfoglalkozások keretében. Olyannyira jól sikerült, hogy a jövő évi tervek között szerepel, hogy tíz hasonló szakmai napot szervezzünk a felsőoktatási intézmények diákjainak, illetve azoknak a pedagógusoknak, akik szeretnének fejlődni és a pedagógiai munkájukban a mesét használni.
Az említett első szakmai nap tapasztalata mit mutatott, mennyire ismerik a mese nyújtotta lehetőségeket a pedagógusok?
Egyre többet használják, reneszánszát éli a mese, de még mindig vannak olyan szálak, amelyeket ki kell bogozni, sok fogalmat a helyére kell tenni. Ráadásul a mesemondóknak a televízió, a mozgókép erőteljes ellenszelében kell végezniük a munkájukat. De nekünk ezzel nem szembeszállnunk kell, hanem megmutatni, hogy a saját fantáziánk mennyivel erőteljesebb és színesebb, mint a készen kapott kép. Mesepedagógusként sok gyerekkel foglalkozom, ovisokkal, kisiskolásokkal, sőt felnőttekkel is, és azt tapasztalom, hogy egyre nagyobb szükség van a személyes találkozásokra, az együtt töltött minőségi időre. Mára eljutottunk odáig, hogy az atipikus gyerekek a tipikus gyerekek, ez a mértéktelen médiafogyasztásnak a következménye és annak, hogy egyre távolabb kerülnek az emberek egymástól.
Hogyan segíti a mese, a mesemondás a pedagógiai munkát?
Az élőszóban elmondott népmese olyan varázseszköz az ember kezében, ami semmivel nem helyettesíthető. Egyszerre nevel, oktat és épít közösséget. Többször tapasztaltam már, hogy egy hangyabolyként nyüzsgő, figyelemhiánnyal küzdő csoportban, amikor már minden kreatív játék zátonyra futott, a mesemondással sikert értem el. A mese összerendezte, elcsendesítette, újra fókuszba hozta a gyerekeket. Ezért is hiszek abban, hogy sokkal több mesemondóra van szükség, a Világszárnyának is ez az egyik fő célja.
Van valamilyen meghatározása annak, hogy ki számít mesemondónak?
Én úgy fogalmaznék, hogy egy jó mesemondó, bármilyen közönségnek, bármilyen körülmények között élőszóban tud mesét mondani. Sokan végezték el a Hagyományok Háza képzését, de még így is csak pár száz a mesemondók száma. Akkor beszélhetnénk igazi mozgalomról, ha ez a szám pár ezerre nőne. Azt érezném igazán szép eredménynek, ha a Kárpát-medence minden településén lenne legalább egy, hiszen a néphagyományban minden közösségnek volt mesemondója, akinek ott fontos szerepe volt. Mesét mondott munkavégzések alkalmával, például a fonóban, kukoricafosztáskor; férfiak a katonaságban vagy a kocsmában, amitől megnyugodtak, felvidultak.
Meg lehet ma is teremteni ilyen mesehallgató alkalmakat?
Természetesen, mi például Miskolcon minden hónapban tartunk mesekocsmát, ahová ötven felnőtt ember eljön azért, hogy mesét hallgasson másfél órán keresztül. Fontos az alulról építkezés, ezt csináljuk a mesekocsmával, iskolai mesenapokkal vagy amikor fesztiválokra is bevisszük a tiszta, élőszavas mesemondást, akárcsak a felülről építkezés, amit a Világszárnya végez azzal, hogy megmutatja milyen fantasztikus, világviszonylatban is egyedülálló a magyar népmesekincs, és erre büszkék lehetünk. Szerintem nagyon fontos, hogy ezek a mesék ne egy mesekönyvbe legyenek bezárva, ne egy rajzfilmben legyenek megmutatva, hanem visszajussanak az élőszóba, ahonnan jönnek, ahonnan táplálkoznak, és éljenek tovább, pontosan ugyanúgy, ahogy idáig is eljutottak. Több ezer év alatt kristályosodtak ki, és biztos, hogy lehet még kristályosítani őket, hiszen a népmese – és maga a népművészet – folyamatosan változik. Ezért is fontos, hogy olyan mesemondók legyenek, akik még szebben, még színesebben, de a mestereinket és magát a népmesét és a hagyományt tisztelve tudják továbbadni ezeket a történeteket a következő generációk számára.
Van olyan régi hagyományos mesemondó, akit különösen hatott rád?
Igen, egyik kedvenc mesemondóm Páhi Emma. Borsodból származom, és nem olyan régen kutattam Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye népmesekincsét. Páhi Emma a húszas években született, és gyönyörű tündérmeséi vannak, köztük olyanok, amelyek egyáltalán nem ismertek. Leírták róla, hogy sokszor úgy választotta a saját fejéből, lelkéből a mesét, hogy amikor odamentek hozzá, hogy nekem ez a bajom, Emma néni, tessék mondani már valamit, akkor olyan mesét kezdett el mondani, amiben egy kis élettörténet is volt, amivel tanácsot adhatott. Zseniális egyéniség és személyiség volt.
Gyerekkorodban sok mesét halhattál?
A nagymamám és a nagyapám is sokat meséltek, a nagymamám eleve erős narratív készségekkel megáldott asszony volt, sokszor dagasztás, főzés közben mesélt családi történeteket is a dédanyámról meg a szépanyámról. A nagyapám reggel és este is mesélt nekem. Az anyukám óvó néni, tőle is sok mesét hallottam, és ő rengeteget olvasott nekem. Én magam az előadó-művészet, a színház felé fordultam.
Mikor váltál mesehallgatóból mesemondó?
Amikor várandós lettem, úgy éreztem, a gyerekemnek akkor teszem a legjobbat, ha már fogantatásától fogva én mesélek neki. Akkoriban találtam rá Boldizsár Ildikóra, és mentem el egy saját élményes csoportjába. Az nyitotta meg nekem a mesék kapuját, és onnantól kezdve igyekeztem minélt többféle mesés képzést elvégezni, mert kíváncsi voltam, hogy melyik lesz az, ami engem leginkább megérint.
Nemcsak mesemondó, de mesepedagógus is vagy. Meseterápiával is foglalkozol?
Nem foglalkozom meseterápiával, bár elvégeztem Antalffy Márta Kincskereső meseterápiás tanfolyamát, Boldizsár Ildikó módszerét pedig saját élményként ismerem. Bajzáth Mária Népmesekincstár módszerét is alkalmazom, de más mesepedagógiai technikákat is használok. A kezdetektől folyamatosan képzem magam, szeretek minél több embertől tanulni, és aztán saját magamon átengedve a tudást, a magamét megalkotni. Munkám során a tánc-, dráma- és mesepedagógiai eszközöket ötvözöm, és kiegészítem alkotótevékenységgel, mert hiszek a komplexitásban, azonban a mag mindig a mese.
Előfordul, hogy például egy fesztiválon olyan közösségnek mesélsz, akikhez alkalmazkodnod kell a szavaiddal?
Ez mindig így van, mindig alkalmazkodni kell a közönséghez. Kell, hogy legyen az embernek egy erőteljes repertoárja, amihez mindig tud nyúlni. Amikor meghívnak egy alkalomra mesélni, olyan mesével készülök, amivel tudok a várható közönséghez kapcsolódni. Ha teljesen más közönség jelenik meg, akkor nyilvánvalóan hirtelen kell váltani. A mesekocsmában felnőtteknek szóló meséket mondunk, de előfordult már, hogy valamelyik vendég a gyerekeivel érkezett, de egy ilyen helyzethez is örömmel alkalmazkodom. Az a jó, hogyha van interakció, így ha valaki beleszól a mesébe, örömmel reagálok rá. Pontosan ez a szépsége, hogy a mesemondó személyisége és a közönség is formálja a mesét úgy, hogy közben az eredeti történetváz megmarad. Egy mese kétszer nem fog ugyanúgy elhangozni, mert egyszeri és megismételhetetlen – ez is nagy varázslata a mesemondásnak.