Tersztyánszky Ödön
Az 1928-as amszterdami olimpia kardvívóbajnokának nevét még a sportbarátok közül is kevesen ismerik. Pedig az első nagy világégés után, a húszas években a hazai vívósport kiemelkedő alakjának számított. Ráadásul a nagy háborúban elvesztette a jobb kezét, de nem adta fel, és ballal is remek, precíz, nyugodt, igazi „észvívó” lett. Így zsebelt be két olimpiai aranyat, egyéniben nagy vetélytársát, Petschauer Attilát is legyőzve.
A nyári játékok után a becenevén „Precíz Ödönnek” hívott vívó visszavonult. Hazafiságának bizonyítéka, hogy kardját az angol zsűritagnak, Lord Rothermere-nek ajánlotta fel, aki nagy támogatója volt a trianoni döntéssel megtépázott Magyarországnak.
A Keletiben tömegek várták. Megrendítő beszédet tartott: „A Gondviselés meg akarta mutatni, hogy a magyar honvédség minden tagja (…) nemcsak akarja, hanem meg is tudja forgatni a kardot. Akkor is meg fogja forgatni, ha a sors sokkal nehezebb feladat elé fogja állítani ezt a nemzetet, amelynek minden tagja életét és vérét hajlandó áldozni a hazájáért.”
A dicsőséget nem tudta sokáig élvezni, a következő évben egy hadgyakorlatról hazafelé tartva balesetet szenvedett, és pár nappal később belehalt a sérüléseibe. 39 éves volt.
Petschauer Attila
Nem kímélte a sors Tersztyánszky csapattársát, Petschauer Attilát sem. Kétszer volt az olimpiai bajnok kardcsapat tagja: 1928-ban Amszterdamban és 1932-ben Los Angelesben. Korának egyik legtechnikásabb vívója volt. Amszterdamban a nagy vetélytárs olaszok feletti diadal leginkább az ő érdeme volt, hiszen minden ellenfelét legyőzte.
A Magyar Vívó Szövetség így írt erről a Világ 1949. júliusi számában: „Tökéletes technikája és mesés pengevezetése mellett fő jellegzetessége a gyorsaság volt. […] A lerohanó támadást az olasz vívóktól láttuk először[…], de oly gyorsan és a kellő pillanatban végrehajtani, mint ő, senki sem tudta. […] De […] védeni és közbetámadni is tökéletesen tudott. […] remekül kiiskolázott, klasszikus mozgású és igen gyors vívó volt.”
És igazi patrióta is, erről tanúskodik az 1928-as olimpiáról hazaérve, a Keleti pályaudvaron elmondott beszéde, amit a Magyarország című lapban olvashatunk, íme egy rövid részlet belőle: „Karddal a kezünkben álltunk ki a világ elé, mindenki szövetkezett ellenünk, de mi megmutattuk a kardunk erejét […] Eljön az idő, amikor éles kardokat adnak majd a kezünkbe. […] ezért verekedtünk olyan erővel, hogy megmutassuk azoknak, akik figyelik a magyar kard minden villanását, hogy itt erős, harcos magyarok élnek […] és ha kard van a kezükben, Magyarország integritásáért szembeszállnak az egész világgal!”
A második világháború poklát azonban ő sem élte túl, bármennyire is bátor és kitartó volt. Zsidó származása miatt munkaszolgálatosként vitték el a Don-kanyarba, ahol 1943-ban rengeteg szenvedés és megaláztatás után Davidovkánál érte a halál. Kristóf Károly írt róla tanulmányt, amely ugyancsak a Világban jelent meg. Ebben ír a szemtanú Illés Béla beszámolójáról, aki a szovjet hadsereg őrnagya volt. Eszerint Petschauert félholtra korbácsolták, így került a davidovkai szovjet gyűjtőtáborba, ahol már nem tudtak rajta segíteni.
Egy 1930-as filmfelvételen őt láthatjuk vívni és beszélni.
Itt kell megemlékeznünk Garay Jánosról, aki Petschauer és Tersztyánszky csapattársa volt az 1928-as olimpián a győztes kardcsapatban. A német megszállás másnapján tartóztatták le, Mauthausenbe deportálták, ott hunyt el 1945. május 3-án, a háború legvégén.
Kabos Endre
A harmincas évek nagy magyar kardvívónemzedékének tagja volt ő is. Kabos az 1932-es Los Angeles-i és az 1936-os berlini olimpián képviselve hazánkat, három olimpiai bajnoki címet szerzett. Mindkét olimpián tagja volt a győztes kardcsapatnak, Berlinben 21 (!) csörtét megnyerve az egyéni bajnoki címet is megszerezte.
Az akkori lebonyolítás szerint a kilencfős fináléban többek között Gerevich Aladárt is legyőzte, aki a mai napig a legtöbb aranyat szerző olimpikonunk hét aranyéremmel. Kabos az egyik legnagyobb önuralommal, akaraterővel és intelligenciával rendelkező vívója volt korának.
A berlini olimpia után visszavonult a versenysporttól, az UTE vívószakosztályának elnöke lett. A második világháborúban zsidó származása miatt rengeteg szenvedés érte, munkaszolgálatos lett, majd 1944 novemberében máig vitatott körülmények között, a Margit híd felrobbanásakor vesztette életét. 38 éves volt. Holtteste sosem került elő.
Énekes István
A magyar ökölvívósport második olimpiai bajnoka volt, az 1932-es Los Angeles-i olimpián ért fel a dobogó legfelső fokára légsúlyban. Ráadásul úgy, hogy az elődöntőben egyszer a padlóra is került, de sikerült képletesen és szó szerint is felkelnie onnan. A 21 éves öklöző végül a döntőben egy mexikó ellenfelet győzött le.
Később még szerzett egy Európa-bajnoki címet, de magánéleti tragédiák sora érte: felesége hűtlen lett hozzá, majd ideg-összeroppanást kapott, végül egy titokzatos betegség is gyötörte, amiről azt hitte, hogy gyógyíthatatlan, ezért öngyilkos lett. 40 évet élt.
Csik Ferenc
A harmincas évek egyik legnagyobb magyar úszója is a második világháború alatt vesztette életét. Orvos őrmesterként szolgált, sebesültek mentése közben hősként hunyt el a háború utolsó napjaiban, a soproni bombatámadás alatt. A berlini olimpia aranyérmese 29 éves volt.
Csik Ferenc a 100 méteres gyorsúszásban a hetes pályán győzött, hatalmas küzdelemben és izgalmak közepette, épp csak három tizeddel megelőzve az egyik nagy vetélytársát, a japán Jusza Maszanorit, a szám esélyesét. Ebben a versenyszámban azóta sem termett babér a magyaroknak.
Pluhár István sportriporter tudósításától még ma is borsódzik az ember háta. A hangfelvétel különlegessége, hogy ez volt az első olimpia, ahonnan rádióközvetítés útján is értesülhettek a hallgatók az eseményekről. A felvétel végén magát Csik Ferencet is hallhatjuk.
A később újságíró-szerkesztő Csik, aki a Képes Sport alapítója volt, egy másik lapban, a Magyar Cserkészben írt a sikerek titkáról, ami napjaink sportolóinak is megszívlelendő tanulságokat tartalmaz:
„A versenyzéshez […] kellenek szellemi képességek is. Aki ezeknek nincs birtokában, feltétlenül alul marad. Még sokkal fontosabb azonban ennél az erkölcsi kellék. Kitartás, következetesség, kötelességtudás, fegyelmezettség, aszkéta életmód, a legszigorúbb ragaszkodás mindennemű kilengéstől, […] mely nélkül nincs nagy eredmény. És éppen ebben rejlik a versenysportnak óriási nevelőhatása, mert a fiatalságot észszerű életmódhoz és igazi keresztény férfiúi erényekhez szoktatja. ”
Felhasznált és ajánlott források:
- 184 magyar olimpiai arany története. Szerkesztő: Dénes Tamás. Index.hu Zrt., 2022
- Keresztényi József: Az olimpiák története – Olümpiától Moszkváig. Gondolat, Budapest 1980
- Bányai János: Athéntól Barcelonáig – Nyári olimpiai magazin ‘92. DC Kiadó, Budapest 1992
- Walter Umminger: A sport krónikája. Officina Nova, Budapest, 1992