Egy sokemeletes, modern irodaház és egy hasonlóan drabális, de régebbről maradt klinkertéglás iskola között bújik meg a Törökőri Református Gyülekezet temploma. Nem ágaskodik rajta magas torony, nincs tekintélyt parancsoló bejárata, a ház falát nem ékesítik idézetek, szimbólumok.
Egy egészen szolid, előtetőn díszelgő tornyocska utal csak arra, hogy nem egyszerű lakóházzal van dolgunk. Ha jó időben járunk erre, a kapu kitárul, egy széles folyosón találjuk magunkat – innen nyílik a gyülekezeti terem és a parókia –, és egy díszes üvegajtón át tágas kertbe juthatunk.
Itt gipszszobor és egy szebb napokat látott szökőkút áll, körülötte méretes fák, pihenőpad és játszósarok, a kerítésen mindenfelé zöldellő borostyán – váratlan, üdítő színfolt e hely a nyolcadik kerület sarkán, a kipufogófüstös, zajos Hungária körúttól egy kőhajításnyira. A kertből léphetünk be az egykor lóistállóként szolgáló traktusba, a mai templomba. Látogatásunk idején a háziak a gyülekezet százéves fennállását ünneplő alkalomra készülnek, ennek nyomai a templomon és a kerten egyaránt meglátszanak, de enélkül is világos lenne: nem mindennapi helyre hívogat minket a vasárnapi harangszó.
„»A művészet tartalmában szocialista, formájában nemzeti« – a szocreál jelmondat nyoma még mindig olvasható a velünk szinte szemben található Százados úti művésztelep falán. A templomunk kapcsán is eszembe jut olykor ez a mondat, mert az épületen jól látszik, hogy az egykori hívek szépnek látták a hagyományos, népi építészeti elemeket, és azokat ötvözték azt az ötvenes években kivitelezhető megoldásokkal” – mondja Balássy András, a Törökőri Református Gyülekezetben tizenhét éve szolgáló lelkipásztor, a környék történetének laikus, de elkötelezett kutatója.
Száz év röviden: a gyülekezet története
Mint a lelkipásztortól megtudjuk, a százéves gyülekezet magvát eredetileg a Juranics-telep (mai Százados-negyed egy része) lakói adták, zömében frissen idekerült erdélyi menekültek. Ekkoriban csak a hívek közössége állt össze, sem templomuk, sem önálló gyülekezetük nem volt, Százados u. és környéke szórvány néven jegyezték be működésüket, és a közeli iskola tornatermében tartották vasárnapi alkalmaikat.
Kezdetben a kőbányai, majd a Baross téri gyülekezethez csatolták a telepi híveket, akik saját alkalmaikat hol házaknál, hol a környékbeli iskolában tarthatták meg egészen 1950 februárjáig, amikor az államhatalom megtiltotta az iskolák ilyen használatát. A közösség tagjai ekkor a közeli Utász utcában találtak egy kiadó óvóhelyet, amit alig egy hónap alatt imateremmé alakítottak.
„Kifejezetten heterogén közösségről beszélünk, mivel a környék maga is sokszínű volt. Feljegyzésekből tudjuk, hogy már a kezdetekkor közös istentiszteletre jártak a huszártisztek, színművészek, tanárok és egyszerű munkások. Az is egyértelmű, hogy elkötelezettek voltak, szerettek volna önállósodni, saját templomba járni, és ezért sok áldozatot hoztak” – magyarázza a lelkipásztor.
Az 1951-es év nagy változásokat hozott az ekkor bő negyedszázados gyülekezet életében: januárban engedélyezték, hogy a megalakítandó törökőri egyházközség ingatlant vásároljon, és alig egy hónappal később ki is bérelhették a Százados út 4. alatti ház egyik helyiségét. Ez év májusában ötvenezer forintos, nemzetközi ECLOF-kölcsönt kaptak – amiért 12 presbiter kezességet vállalt –, majd a hó végén meg is vásárolták a Százados úti házat Révész Jenőné született Goldschmidt Katalintól. Az asszony férje minden bizonnyal a zsidóüldözés során hunyt el, ám még az ötvenes években sem nyilvánították halottnak, felesége pedig nem győzhette egyedül fenntartani a házat. Nyolc bérlője is volt, de az épület rossz állapotban várta jobb sorsát. Ügyintézéssel terhes időszak következett a gyülekezet tisztviselőinek életében: el kellett érni, hogy a ház bérlői elköltözzenek, ami a szocializmus kori lakáshelyzetet figyelembe véve nem volt egyszerű feladat. Ezzel párhuzamosan az épületet folyamatosan javítgatni, alakítani kellett, ami a hiánygazdaság idején különösen sok kihívást jelentett és persze türelmet, erőforrást igényelt.
Hogy lehet, hogy a Rákosi-korszak kellős közepén, a legsötétebb időkben egyáltalán engedélyezték az egyház terjeszkedését? Vélhetőleg úgy, hogy a vezetők bizonyos szintig együttműködtek a hatalommal. „Tudjuk, hogy az egyik első törökőri presbiter, Szász Ferenc egy hét után lemondott tisztségéről arra hivatkozva, hogy nem kíván látszatpresbiter lenni. Fehér Lajos gondnok ugyanebben az időben azt mondta: »ma a presbiterség Isten országának építése és nemzetépítés is«. Ez időben Szemenyei Sándor lelkipásztor azon dolgozva, hogy a házbeli bérlők elköltözzenek, felajánlja Falk Miksa utcai háromszobás lakását csereként az államnak, felhívva a figyelmet arra, hogy a praktikum jegyében a közelben található Államvédelmi Hatóság vagy Honvédelmi Minisztérium is megkaphatná az ingatlant” – osztja meg Balássy András.
A templomépítés
A mai templomteret egykor istállóként használták, később – nagyjából a mai tér kétharmadát – az Ecetipari Vállalat bérelte. 1952-ben a háromablakos istállót összenyitották az egyablakos szoba-konyhával, majd hosszas tanakodás után négy egységes ablakot és új padlóburkolatot kapott a templomtér. „Volt, aki fehér katedrálüveget szeretett volna, végül megegyeztek a mai, színes ólomüveges berakásban. Minden ablakért egy-egy gyülekezeti tag adományával fizettek, az elkészült üvegek pedig mai szemmel is igen szépnek mondhatók. Érdekes az is, hogy az ablakpárkányokhoz az egyik presbiter, Derzsy Gergely szobrászművész márványt adományozott – egyébként az általa készített Kálvin-szobor mai napig a kertben van.
Különösen kedves számomra, amit az ablakok ábrázolnak: a bejárathoz legközelebb eső két ablakon a szőlő és a búza van, Jézus teste és vére, a távolabbi ablakokon pedig egy virág és egy madár.
Utóbbiak jelentéséhez a Hegyi beszédben találhatjuk meg a választ: »Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem vagytok-e ti értékesebbek azoknál? Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy perccel is? Mit aggódtok a ruházatért is? Figyeljétek meg a mező liliomait, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak«”– idézi András. Sós Aladár építész tervei alapján 1953–54-ben épült meg a templomtér bejáratánál elhelyezkedő harangtorony, mely megadja az udvari homlokzat sajátos karakterét.
A templom életében az 1956-os forradalom fordulópontot jelentett. Nem sok dokumentum maradt fenn ezt illetően, de biztosak lehetünk benne, hogy a zömében munkások lakta negyedben is dúltak harcok. A templommal szomszédos iskola teteje leégett, a tűzben mindkét épület súlyosan megrongálódott. Így lehet az, hogy a megsérült templom helyreállítását, végső berendezését éppen az állam nyújtotta 1957-es anyagi támogatás tette lehetővé. „A ház mai napig kisebb-nagyobb felújításokra vár, ráadául az ötven évvel ezelőtt végzett munkákból is sokat javítani szükséges – gondoljunk csak bele, milyen gondok adódhatnak egy hamar levezényelt, de sok lépésben elvégzett lakásfelújítás során, s a kapott eredményt duplázzuk meg, hiszen egy komplex, sok célt kiszolgáló épületegyüttesről beszélünk. Sok minden vár még csinosításra, cserére, de látva az elmúlt évtizedek eredményeit, bizakodóak lehetünk” – összegzi András.
Ha itt járunk, nemcsak az ablakokat, de Sima Sándor díszműlakatos munkáit, a kovácsoltvas csillárokat, a falikarokat és az énekszámokat jelző táblát is érdemes megfigyelni: a rideg alapanyagból már-már finom darabokat munkált a mester. A terméskő lábazatú szószékre is vessünk egy pillantást, ezt Derzsy Gergely tervei alapján készítették 1952-ben, felső részét húsz év múlva Kókai Ferenc presbiter alakította mai formájára. Az alkotásokat nézve jobban megértjük, miért is jut a tiszteletes úr eszébe a szomszédos művésztelep egykori hitvallása. A templomon ma is látszik, érzik, hogy a régmúlt tornácos házait, egyszerű díszítését értékelték a hívek, de képesek voltak azt modernizálni, a kor trendjeihez, lehetőségeihez igazítani. A ma látható összkép szép, és kicsit sem átlagos. A díszek mementóként őrzik, hogy e helyen valami különleges történt az ötvenes években – páratlanok, ahogyan a templom története is.
Összegyűlni az istállóban, részesülni az igében
„A bölcső a jövendőt ápolja, ringatja, dajkálja. Ahol megáll és nem ring-reng, ott a jövendő is megállott, nincs mit várni. Nemcsak az emberpalántának van szüksége bölcsőre, de a gondolatok is így nyerik meg az alakot, sőt a megvalósuláshoz elengedhetetlen erőt is. Így nőnek ki a szervezetek, intézmények sőt az országok is innen indulnak el útjukra. A szeretet bölcsőjéből. Az egyház bölcsője is ringatókra vár. Jézus, az apostolok és a hívők ilyen ringatók, valamennyien. Arról a bölcsőről emlékezünk meg, melyben a törökőri egyházközség gondolata pihent és alakult, míg aztán tíz évvel ezelőtt elindulhatott a maga lábán az élet útján” – írta Megyaszay Mihály Erdélyből menekült lelkipásztor, a közösség egyik alapítója.
Jó érzés azt látni, megélni, hogy a főváros közepén, elrejtve áll egy templom, aminek nemcsak bölcsőjét ringatták a hívek, de gyerekbetegségein is átsegítették, korszakhatárokon kísérték át, és megmaradásáért, épüléséért mai napig folyamatosan tesznek. „Ahogyan elődöm és szeretett professzorom, Boross Géza mondta, nálunk minden vasárnap megismétlődik a betlehemi csoda: egy istállóban jelenik meg közöttünk Isten Igéje” – zárja a nagytiszteletű úr.
A templom százéves fennállását ünneplő alkalomra szeretettel várnak mindenkit 2024. június 30-án délután.