Dr. Gyökössy Endre lelkész-pszichológus egész életében tanult és szolgált. Rákospalotán született 1913-ban, az érettségiig a fővárosban tanult, majd elsőként Nagykőrösön szerzett tanítói oklevelet. Ezután elvégezte a református teológiát, 1939-ben szentelték lelkésszé, a Kálvin téri templomban kezdte szolgálatát, közben költői ambíciói is voltak: három verseskötete jelent meg 1942-ig. Pszichológiai iskolát is végzett, talán mert korán megérezte, hogy egy lelki vezetőnek nem kizárólag a szószékről kell szólni a hívekhez, ha valóban segíteni akar nekik. A bázeli egyetemen többek között egyházjogot és pasztorálpszichológiát tanult, de C.G. Jung előadásait is hallgatta, akinek elméletei nagy hatást gyakoroltak későbbi gondolatvilágára. Doktorált bölcsészeti és pszichopedagógiai tanulmányokból. 1941-től negyven éven át szolgált a Budapest Újpest-Újvárosi Református Egyházközségben. Nem mindennapi tudása, széleskörű tájékozottsága ellenére nemhogy doktori címét nem használta, de még a keresztségben kapott nevét is csak becézve: legjobban azt szerette, ha Bandi bácsinak hívják. Közvetlensége, ismeretei és lelki beállítottsága mind segítette abban, hogy a pszichológia és a teológia közötti kapcsolatot építse, s ami még fontosabb: az embereket úgy segítse, ahogyan nekik erre szükségük volt.

E rövid bemutatásban életének csupán részleteit tudtuk felvillantani. Szót ejthetnénk még arról, hogy a II. világháborút követően gyermekmissziós munkát végzett, szüleit kitelepítették 1952-ben, svájci felesége miatt őt magát osztályidegennek bélyegezték, 1956 novemberében mégis volt bátorsága a Reformáció című, egyetlen lapszám erejéig élő kiadvány felelős szerkesztőjének lenni – de bármennyit is írunk nyolcvannégy évet felölelő életéről, a felsorolás hiányos lesz.

Magunkról magunknak című könyvét harmincévnyi, a lélektan területén folytatott tanulmány és lelkigondozói tapasztalat megszerzése után írta, mint a könyv elején leszögezi: mindenkinek. Gyökössy hitte, hogy Isten valamennyiünkre rábízott néhány embert, akiért felelős, akinek tanácsot adhat, akinek lelkigondozója lehet. Ahhoz azonban, hogy e feladatot jól el tudjuk végezni, ismerni kell az embert – Jézus maga mondta: „Én vagyok a jó pásztor és ismerem az enyéimet”. A segítségnyújtás alapja, hogy megértjük a másikat, együtt-érzünk vele, ehhez pedig időt kell szánni arra, hogy megismerjük gondolatait, gondjait. Ha pedig komolyan vesszük segítői feladatunkat, a lélek általános működési sajátosságaival és leggyakoribb zavaraival is jó tisztában lenni – ezen tudás megszerzéséhez nyújt kiváló alapokat a Magunkról magunknak.

Érdekes olvasmány ez a közel ötvenéves könyv ma is, amikor a könyvesboltok és talán saját könyvtárunk is bővelkedik a pszichológiai témájú kötetekben, hát még milyen tanulságos lehetett ’76-ban, mikor sem a pszichológia, sem a teológia nem tartozott a támogatott tanulmányterületek közé. Bandi bácsi zsenialitása abban is megmutatkozik, hogy akkor megfogalmazott, kristálytisztán érthető, mégis szakmailag hiteles mondandója felett nem járt el az idős, sőt: egyes részleteket ma érzünk csak igazán aktuálisnak. A rövidke, tizennyolc fejezetre tagolt könyv minden részében egy-egy fogalmat, lelki jelenséget vizsgál – pl. projekció, akarat és érzelem, magányosság, szenvedély, szenvedés stb. –, feltárja annak pszichológiai hátterét, ismerteti életszerű megjelenését egy-egy példán keresztül, majd rávilágít, miképpen mutatja meg magát az adott téma a Bibliában.

Jól példázza a következő néhány mondata az árnyékszemélyiségről:

„A máglyák tömegén – újra és újra – a kor kételkedő, tisztátalan és tisztázatlan tudatalattija égett. Ahol azonban megvan a többszínűség lehetősége, a gondolat szabadsága, az élet tisztelete, az emberiség méltósága – ott nem rombolnak-pusztítanak a psziché tartalmai. Hanem: a tudatban feloldódnak, olyanformán, mint Pál életében. Aki ezt így írta le: Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává”.

Megrendítő a bonyolultságról-egyszerűségről szóló fejezet is, amelynek alapját – a hetvenes években! – az a gondolat adta, hogy

„két nagy ellenségünk, a félelem és a magányosság mellett harmadik a bonyolultság. Civilizációs betegség ez”.

Gyökössy itt rámutat, mennyit változott a világ az ő életében, hogy szorította háttérbe a lovaskocsit az autó és a repülő, miképp burjánzott el az ügyintézések rendje, s hogyan bonyolódtunk mindeközben magunkba, emberi kapcsolatainkba mi is. És mennyi minden változott még a hetvenes évek óta… A szerző a teológia világából hoz megoldást e problémára is, mikor azt mondja:

„Az egyszerűség: átlátszóság is. Boldog élmény, amikor „átlátszó” emberrel beszélhetünk. Aki hagyja, hogy átlássunk rajta. Akinek nincs takargatnivalója. Még akkor sem, ha tudja, hogy az életben nincs minden a helyén. Az egyszerűség: egyirányba-haladás is. Egyfelé. Egy valaki felé. Bonyolultság: démonszerűség. Egyszerűség: Jézusszerűség”.

Különösen érdekes a kötet utolsó fejezete, melyben a meditáció, „az elfeledett elmélyedve-elmélkedő szemlélődés” újrafelfedezésére vállalkozik a szerző. Tisztázza, hogy a meditáció nem az imádság helyettesítője, de hasznos kiegészítője lehet, egy gyakorlat, amely összeköthet magunkkal, a többi emberrel és Istennel is. Nem véletlenül alkalmazták a felvilágosodás koráig a római és a protestáns egyházak – emeli ki a szerző. A biblikus meditáció gyakorlatára konkrét leírást is ad, hogy az olvasó a könyv utolsó oldalain is gyakorlati tudásra tegyen szert.

Gyökössy életet, munkáját érdemes megismerni, függetlenül vallási nézeteinktől, felekezeti hovatartozásunktól, pszichológia iránti beállítottságunktól. Kaphatunk általa valamit, ami rólunk is, de nem csak rólunk szól.