Ha egy tevékenységet gyakran végzünk az életben, megesik, hogy az egyes eseményeire pontatlanul emlékszünk. Például: valószínűleg a legtöbben nem tudnánk megmondani, hogy egy hónapja pontosan melyik napon reggeliztünk rántottát és melyiken müzlit. Nincs ezzel semmi probléma: így működnek a rutinszerű cselekvések, nem tudunk minden alkalommal egyforma figyelmet fordítani rájuk, hiszen a memóriakapacitásunk véges.
És most képzeljük el, hogy valaki hasonlóan áll az olimpiai szerepléshez, mint egy átlagos ember a reggelijéhez. Ez a valaki annyiszor vett már részt a játékokon, hogy az emlékezete valószínűleg már összekeverik a őket. Mikor volt Peking vagy Atlanta? Sydney-ben lettem ötödik, vagy az már Londonban történt?
Természetesen az előbbi példa túlzó, de ha ránézünk a vívó Mohamed Aida vagy a szörfös Gádorfalvi Áron karrierjére, az juthat eszünkbe, hogy így gondolhatnak az ötkarikás szereplésekre. Mohamed a magyar olimpiai részvételek rekordere: a vívónő hét alkalommal szerepelt a legnagyobb nemzetközi sporteseményen, Gádorfalvi pedig hatszor. További hasonlóság kettejük karrierjében, hogy olimpiai érmet egyikük sem szerzett, viszont a kitartásukkal így is belopták magukat a sportszerető közönség szívébe.
És mint láthatjuk: ők egyáltalán nem úgy gondoltak az olimpiára, mint egy reggelire,
minden megmérettetésben meg tudták találni az új kihívást. Márpedig egy több mint harmincéves élsportolói karrier után ez önmagában teljesítmény.
Mohamed Aida: harmincegy éve trónörökös
A szír apától és magyar anyától származó vívónőről az egyik első, felkapott híradást a Nemzeti Sport egy 1993-as júliusi lapszámában találjuk. A szalagcím impozáns: Mohamed Aida az új trónörökös! A lap ekkor az esseni vívóvilágbajnokságról számolt be: Mohamed ekkor mindössze tizenhét éves volt, de az akkori tőröző világ német ászait, Anja Fichtelt és Zita-Eva Funkenhausert sorban győzte le, a laptól pedig kiérdemelte a „németverő” eposzi jelzőt. A tornát végül ezüstéremmel zárta, de Kovács Tamás szövetségi kapitány bizakodóan tekintett a vívólány jövőjére. „Lesz még Aida világbajnok” – mondta. „S ha ő mondja, lesz is” – tette hozzá a Nemzeti Sport munkatársa.
Lehangolónak tűnhet, hogy ezzel kezdjük Mohamed Aida történetét, de a száraz tényeknél maradva, ma már tudjuk: nem lett. Ami azt illeti, a világbajnokságokon egyéniben ez az 1993-as ezüst maradt számára a karriercsúcs. Természetesen a sikerek így sem kerülték el a sportolónőt: öt egyéni bronzérem világbajnokságokról, egy csapatban megszerzett arany így is díszíti a vitrinjét – csak hogy a legfontosabbakat említsük. Ebben a történetben viszont nem az ilyen felsorolásokra koncentrálunk. Sokkal inkább arra az emberi minőségre, amelyik Mohamed Aidát hozzásegítette ahhoz, hogy három évtized múltán is az élsportolók közt említhessük. Hiszen a 2023–24-as szezonban még mindig a hazai női tőrvívó ranglista harmadik helyén találjuk. Itt többségében olyan sporttársak veszik körül, akik azután születtek, hogy ő elkezdett olimpiára járni.
Mint több, neves sportolónkat, Mohamed Aidát is – saját elbeszélése szerint – a véletlen hozta össze szeretett hivatásával. Gyerekkorában több sportot kipróbált: édesanyja elvitte dzsesszbalettezni, korcsolyázni, de egyikben sem lelte kedvét. „Kilencéves voltam, amikor az általános iskolában gyerekeket válogattak. Mivel elég félénk voltam, nem sikerült a gyakorlatom. Ám a tornaórákon ügyeskedtem, és akkori tanárom biztatott, hogy próbáljam meg én is” – árulta el a Nemzeti Sportnak egy 2005-ös interjúban.
A tehetségére hamar felfigyeltek, de ennél több kell ahhoz, hogy valaki harminc éven át vívjon világszínvonalon. A kezdeti időszakról Mohamed Aida a következőket nyilatkozta egykor:
„Ami megragadott, az a közösséghez tartozás és az, hogy Tóni bácsi apai szigorral fogott minket, ami számomra fontos volt, hiszen apa nélkül nőttem fel.”
Az említett Tóni bácsi Solti Antal, Mohamed Aida edzője a mai napig.
A vívónő gyakran az őt körülvevő emberekről szokott mesélni, ha arról kérdezik, mi a hosszú versenyzői karrier titka. Solti Antal mellett említi a férjét, a kanadai Laurie Shongot, aki egyébként szintén korábbi olimpikon: párbajtőrben és tízpróbában vett részt a játékokon. Mohamed Aida ma is az egyik legfőbb lelki támaszaként és mentoraként említi őt: elmondása szerint, amikor három éve megtudta, hogy Aida részt vehet a hetedik olimpiáján, elsírta magát.
Mohamed Aida szerint minden felkészülésben kulcskérdés, hogy megtalálja a sportoló azokat az embereket, akik mellett a már megszokott gyakorlatok újra izgalmassá válhatnak. „Mindig bevonzok olyan embereket, akikkel már nem edzői, hanem baráti viszonyban vagyok. Például az erőnléti edzőm, Ramocsa Gábor, olyan dolgokat tud mutatni nekem, amitől mindig megújulok. Olyan leszek, mint egy ugribugri kislány: hoz egy új labdajátékot, és azzal készülünk. És mindig feltöltődve megyek haza”– említette egy idei interjújában.
A hosszú sportélet és a rekordszámú olimpiai részvétel titka tehát Mohamed Aida szerint – a testalkati tényezőkön túl – az emberek, akik körülveszik. Persze vannak dolgok, amik az idővel romolhatnak: ha valaki kétgyermekes anyuka, akkor egyre könnyebben esik ki a koncentrációból, hiszen a család gyakran a fejében jár. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy negyvennyolc évesen is keresse a tőrvívás új kihívásait, ráadásul úgy, hogy a saját fegyvernemében a mai napig hazai élversenyzőnek számít.
A tapasztalatait pedig nem csak a sportvilágban kamatoztatja: elkezdett motivációs trénerként dolgozni. Habár az általa tréningezett céges alkalmazottak valószínűleg sosem fognak hét olimpián részt venni, azt mindenesetre megismerhetik, mi kell ahhoz, hogy valaki a saját hivatásában évtizedekig megtalálja az új izgalmakat.
Gádorfalvi Áron: sötét ló a vízen
Ahhoz, hogy Gádorfalvi neve ismerősen csengjen, valószínűleg igazán nagy sportrajongónak kell lennünk Magyarországon. Nem csoda, hisz választott sportja azok közé tartozik, amelyekről hazánkban csak hallomásból értesültünk: igen, halványan rémlik, hogy a szörf is szerepel az olimpián, de hogy kik a nagymenők, milyen kategóriák vannak, és ki a magyar fiú – ezekre a kérdésekre a legtöbben csak vakarjuk a fejünket.
Pedig Gádorfalvi Áron Gerevich Aladár és Mohamed Aida mellett az a sportolója hazánknak, aki hat olimpián is részt vett. Ezt a tényt talán önmagában kevéssé tudjuk értékelni. A jelentőségét ugyanakkor érzékeltethetjük, ha párhuzamot vonunk Miklós Edittel, aki alpesi sízőként 2014-ben a szocsi téli olimpián hetedik helyet szerzett hazánknak. Megszoktuk, hogy a „pontszerző” (hatodik) helytől felfelé emlékszünk egyáltalán a Magyarországot képviselő versenyzőkre. Pedig Miklós Edit és Gádorfalvi Áron története épp azért mutat komoly leckét a kitartásról és a sport iránti elkötelezettségről, mert számukra egyáltalán nem adottak a megfelelő felkészülési vagy szervezeti körülmények hazánkban.
Ahogy Miklós Edit számára nincsenek magashegységek a 93 000 négyzetkilométeren, úgy Gádorfalvinak sem tudunk tengerparttal szolgálni. Ő mégis belevágott a szörfözésbe, és volt olyan, hogy a saját, RS:X kategóriájában a világ húsz legjobbja közé tudott kerülni a nyári játékokon: egészen pontosan Pekingben 2008-ban.
Ez a kategória talán annyiban tisztázásra szorul, hogy az olimpián a vitorlás szörfösöket a vitorlás versenyszámok közé számítják – habár olyan értelemben nem tekinthetők „hajósoknak”, hogy csupán egy deszkán lovagolják meg a hullámokat. Amit Gádorfalvi Áron csinál tehát nem azonos azzal, amit az amerikai filmekben látunk – habár ez utóbbi típusú hullámlovaglás is jelen van 2021-től az olimpiai programban.
Gádorfalvi választott sportja tehát nem a vidám, tengerparti zenés filmek világa, hanem egy kimerítő, élsportolói környezet. Mint egy korábbi, televíziós interjúban beszámolt: „A felkészülés hetven százaléka fizikai felkészülés, amely nagyon igénybe veszi a szervezetet. Sajnos nekem sosem adatott meg, hogy a riválisokhoz profi körülmények közt készüljek.” Gyakran az anyagi támogatás is hiányzott, az erőforrásokat pedig leginkább a személyes kapcsolatok tudták pótolni – amikor tudták.
A szörfös a 2000-es sidney-i olimpia előtt számolt be egy jellemző felkészülési időszakról: „Szerencsére magyarok mindenütt vannak és segítenek a világon, s így volt ez Ausztráliában is. Sydney-ben Hegyessy Lászlónál laktunk, akinek a fia valamikor szörfversenyző volt Magyarországon. […] A helyi közlekedésre vettünk egy 24 éves kombi Volvót. Jó szolgálatot tett az öreg járgány, versenyeken még a szállodát is pótolta.” Diplomatikusan fogalmazva: nem teljesen ez a kép él a fejünkben, amikor az élsportolók életét elképzeljük. Pedig Gádorfalvi ekkor már nem egy nyeretlen kétéves volt: a második olimpiájára készült. A helyzet pedig az eddig utolsó, riói részvételéig sem javult igazán: a támogatókért – ha voltak – mindig meg kellett küzdeni, hogy a sportoló zsebe legalább nagy anyagi károkat ne szenvedjen.
Hogy milyen kihívással kellett megküzdenie Gádorfalvinak, jól illusztrálja egy 2015-ös interjú. A szörfös ebben elmondta, hogy az élversenyzők egy évben tíz vitorlát is tesztelhetnek, amiből öt marad versenyekre, neki pedig összesen két-három vitorlával kell lehúznia a szezont. Arra a kérdésre, hogy ilyen körülmények mellett hogyan lehet valaki világszinten a sportág legjobb húsz-harminc versenyzője között, Kruchina Károly, a Magyar Szörfszövetség egykori alelnöke csak annyit válaszolt: „Gádorfalvi egy született zseni.”
A zsenialitás viszont kevés. Gádorfalvi Áron élettörténete épp azt mutatja, hogy olyasfajta rajongásra van szükség kedvenc sportja iránt, amely még a legnehezebb, erőforráshiányon is átsegít. Természetesen szükséges volt számára a családi háttérre, hiszen apja, Gádorfalvi Károly az öttusa mellett maga is szörfversenyző volt, ahogy Áron testvére, Luca szintén e sportágat választotta – sőt, 2000-ben, Sydney-ben ő is képviselte a nyári játékokon hazánkat.
Bár Gádorfalvi Áronnak sosem volt reális esélye az olimpiai éremre, a sikerek így sem kerülték el őt. Nyert junior világbajnokságot, felnőtt világbajnokságokon ezüst és bronzérmet szerzett, ráadásul 2017-ben tett egy kitérőt a raceboardversenyek világa, amely kategóriában a 2017-es Európa-bajnokságot megnyerte, ráadásul a balatoni vízen! Olyan történet az övé, amely ugyanannyira motiváló lehet mindannyiunknak, mint Mohamed Aidáé.
Kiemelt kép: Mohamed Aida az amerikai Ann Marsh ellen a 2000-es sidney-i olimpián, a tőrcsapatok negyeddöntőjében. Forrás: MTI/Földi Imre