A szülő-kamasz mediációt a legtöbb esetben a szülő javaslatára kezdik el a felek. De mit szól ehhez a kamasz?

Sokszor ódzkodva kezd bele a folyamatba, mert azt éli meg, hogy „elmegyek a felnőtt szülőmmel egy másik felnőtthöz”. Ennek oka, hogy korábban számos olyan élményben lehetett már része, amely során a felnőttektől csak szemrehányást – „ezt és azt rosszul csináltad” – és utasítást – „emezt és amazt így kell” – kapott. De egyáltalán nem ez történik, így a mediáció ízére a kamaszok nagyon hamar ráéreznek.

A kamasz számára fontos az a partneri hozzáállás, amivel elmondom, hogy a mediációban ő, aki már a felnőttkor határán van, lehetőséget kap arra, hogy azokban a kérdésekben, amikben már felelősséget vállalhat, valóban tegye is meg. Az olyan jellemző témák, mint a házimunka, a tanulmányok, a zsebpénz vagy a barátok körül vannak leginkább konfliktusok.

A legtöbb esetben a kamasz nehezen tudja csak kifejezni a szülőnek, hogy mit is szeretne igazán, vagy olyan markánsan fejezi ki véleményét, hogy a szülő nem a lényeget hallja meg belőle. Például előfordult, hogy egy egyedülálló édesanya gyermeke tanulmányairól, továbbtanulásáról és a házimunkában vállalt feladatairól szeretett volna beszélni, a kamasz számára azonban egy téma volt igazán fontos: az elvált édesapjával való kapcsolata. Azon belül is az, hogyan van jelen az apa a családban, hogyan beszél róla az édesanyja. És amikor látta, hogy az édesanyja képes a változtatásra, azaz nem fogja szidni előtte az apját, máshogy tudtak beszélgetni a többi témáról is.

Miként tudja segíteni a mediátor a kamaszokat a szülővel való kommunikációban?

Kimondottan kamaszspecifikus eszközeink nincsenek, mert ugyanúgy partnernek tekintjük őket, mint a felnőtteket. Nagyon fontos eszköz az elismerés, amire mindannyiunknak nagy szüksége van, és nem csak konfliktushelyzetben. De ha éppen küzdünk valamivel, akkor különösen jól esik az, ha a küzdelmünket elismerik. A mediációban pedig éppen a konfliktusuk megoldásáért küzdenek a felek, és ha az abban tett apró lépéseiket is el tudjuk ismerni, az nemcsak felemelő érzés számukra, de lendületet is ad a továbbiakhoz.

A kamaszoknál néha nehezebb észrevenni az apró lépéseket, például azt, hogy a flegmaságából odavetett „aha” nem a tiszteletlenség jele, hanem együttműködésként fordítható, hiszen igent mondott vele.

Ilyenkor a mediáció egyfajta tolmácsolás, mert ha ez a konyhaasztal mellett hangzott volna el, a szülő úgy fordította volna magának, hogy „aha, anya, persze hogy nem csinálom meg”. Fontos még a kimondott és ki nem mondott érzések visszatükrözése. Ha például azt látom, hogy a kamasz egy helyzetben szorong, akkor meg kell fogalmaznom számára, hogy tudom, hogy nem egyszerű neki egy idegen előtt beszélni erről a kényes témáról. Ezzel csökken a feszültségszint, mert érzi, hogy tudom, milyen érzés az ő cipőjében járni. Ezért fontos az is, hogy próbáljuk meg elfogadni a kamasz kommunikációs stílusát, szülőként se kérjük ki magunknak minduntalanul a tiszteletet. És ami még jól működik a kamaszokkal, az a humor eszköze, persze csak akkor, ha mindkét fél ugyanazzal az intenzitással érti ugyanazt a humort.

A szülők hogyan tudnak lépést tartani a mediációban megnyíló gyerekükkel?

Érdekes, hogy ha egy kamasz rákap a mediáció ízére, akkor olyan gyorsan együttműködő módra tud váltani, hogy a szülő nemcsak nem tudja követni, de szinte sokkolja, hogy gyakorlatilag egy másik gyerekkel beszélget. Sokszor azt veszem észre, hogy a szülő nehezebben oldódik és vált át a megszokott feszült helyzetből.

A generációs ellentétek miként oldhatók fel? 

A digitáliseszköz-használatban például ma már nem huszonöt, hanem akár öt év korkülönbség is generációs különbséget jelent, annyira gyorsan fejlődik a technika és az eszközhasználat. Ebben az esetben például mediációs szemlélettel alkothatunk családi digitáliseszköz-használati szabályokat, úgy, hogy nem a kamasznak mondjuk meg, hogy mikor használja a telefont, hanem olyan közös szabályt alkotunk, ami mindenki számára elfogadható.

Nem utasításba adjuk, hogy most azonnal tedd le a telefonod, és gyere vacsorázni, mert együtt eszünk, hanem közösen találjuk ki a szabályokat.

Amikor közösen nézünk rá a kérdéskörre, előjöhet a frusztráltság érzése, ami abból táplálkozik, hogy úgy érezzük, a családnak nincs egy órája sem, amikor nyugodtan együtt lehetnénk. Ez elindíthat egy beszélgetést arról, mit is jelent ez az egy nyugodt óra, hogy mi történjen abban az időtartamban, és mit kell tennünk annak érdekében, hogy ez meg is valósulhasson. Fontos, hogy a mediációban nem valakinek a témáit beszéljük meg, tehát ha a szülő például a kamasz telefonhasználatát mondja témának, akkor azt az egész család vonatkozásában nézzük. A kölcsönösség a mediáció lényeges eleme, és fontos, hogy mindkét fél érezze, hogy ugyanolyan értékű a szavuk.

Sokszor halljuk – és tapasztaljuk – hogy a kamaszok mentális állapota egyre inkább aggodalomra ad okot.

A kamaszok mentális egészségét együttesen befolyásolja az, hogy a három nagy szocializációs közeg – a család, az iskola és a kortárs csoport – mit nyújt nekik. Mit kapnak ezekben, ami építi az önbizalmukat, és mit, ami visszaveti? Mind a három nagy közeggel foglalkozhatunk egy-egy konfliktus feloldása kapcsán, azonban fontos látni, hogy hol van a konfliktus, és kik az érintett felek.

Az osztályban kialakuló közösségi konfliktushelyzetek esetében jellemzően nem a mediációt, hanem valamilyen resztoratív módszert vagy technikát ajánlunk, amivel segíteni tudjuk egy adott közösség helyreállítását.

Épp ezért a közösségi és családi mediációt tanuló hallgatóinknak a mediációs mellett resztoratív eszköztárat is adunk, amellyel közösségi konfliktusokban tudnak segíteni. Az lenne igazán jó, ha a gyerekek minél korábban találkoznának e két szemlélettel, azonban ennek meghonosítása még gyerekcipőben jár Magyarországon.

Mit jelentene ez a gyakorlatban?

Érdemes különbséget tenni az úgynevezett proaktív és reaktív beavatkozások között. A reaktív intervencióknál valamilyen történés, normaszegés kapcsán ülnek össze az érintettek, hogy közösen nézzenek rá arra, mi történt, kiben hogyan csapódott le az adott konfliktus, és hogyan tudnak úgy továbblépni, hogy komfortosabban érezzék magukat. 

A proaktív módszer, ahogyan a neve is utal a kezdeményezésre, a megelőzésre fókuszál?

A proaktív körök arra adnak lehetőséget, hogy egy adott közösségben olyan, egymást támogató légkör alakulhasson ki, amiben otthonosan érzi magát mindenki. Ennek egyszerű formái – amire szórványosan, de láthatunk példákat – a nyitó- és zárókörök.

Például, ha a gyerekek hét elején egy kezdőkörben beszélhetnek az érzéseikről, és mindenki elmondhatja, minek örül, van-e valami, ami bántja, milyen élményekkel kezdi a hetet, az lehetőséget ad arra, hogy a közösség megértse a cselekedetei mögött meghúzódó történeteket.

Tehát nemcsak a viselkedéses reakcióit látják – a többiekkel ellenkezik, destruktív, visszahúzódó stb. –, hanem jobban megértik a mögötte lévő történeteket, például hogy elvesztette az anyukájától kapott karkötőt, vagy épp meghalt a nagypapája. Ezzel a közösségben az egymásra figyelés és az empátia magasabb szintje valósulhat meg. Pénteken ugyanígy sor kerülhetne egy zárókörre, ahol közösen néznek rá az eltelt hétre, és mindenki megfogalmazhatja, milyen volt az számára. Természetesen megtehető lenne ez minden nap elején és végén, de haladjunk kis lépésekben.

Gondolom, az is jelentőséggel bír, hogy körben ülnek a gyerekek.

Igen, már az is számít, hogy ezen alkalmakkor körben és nem padsorban ülnek a gyerekek, mert egymásra nézve, egymást látva tudnak beszélgetni, és sokkal jobban ki tudják fejezni az érzéseiket. Ezekkel a módszerekkel megtanítjuk a gyerekeket az érzelmeikkel bánni, és arra, hogy odafigyeljenek a másikra. Fontos, hogy megtapasztalják, hogy az iskolában is van lehetőség a párbeszédre, hiszen az érzelmi intelligencia fejlesztése ezekben a szituációkban igazán jelentős. Magyarországon ez még fejlesztendő terület, pedig felnőttként sokkal nehezebb a tanulási folyamat, mint ha már kisgyerekként, napi szinten tanulnánk arról, hogyan lehet resztoratív szemlélettel jelen lenni a konfliktushelyzetekben.

Ezért is viszünk az iskolákba olyan programokat, amelyekkel megvalósulhat az is, hogy egy adott problémahelyzetben ne a felelősségre vonáson és a büntetésen legyen a fókusz, hanem a kapcsolat és a bizalom helyrehozatalán egy adott közösségben.

A résztvevőknek meg kell tanulniuk közösen ránézni az adott helyzetre, ezért például abban segítjük őket, hogy mindenki kifejezhesse, hogy hogyan élte meg az adott történést, és milyen javaslata van a közösség, a bizalom és a kapcsolat helyreállításához, és mit vállal azért személyesen.

Ne a hibát keressük, hanem a megoldást – Pilinszki Attila docenssel a mediációról | Magyar Krónika

Hogyan vitázzunk úgy, hogy ne bántsuk a másikat? Miként fejezzük ki, mit szeretnénk, miközben megértjük a másik álláspontját? Hogyan segít mindebben a mediátor? Olvassa el Pilinszki Attilával készített korábbi interjúnkat is!