Mi a legelső élményed a kocsma intézményével kapcsolatban?
Eleinte igencsak negatív képtársítás élt bennem, amit főleg a nagymamám és az édesanyám ültethettek belém. Ők abba a generációba tartoztak, amelynek a kocsma kifejezés nagyon pejoratív jelentéssel bírt, és ez nem véletlen, hiszen a szocializmus alatt egyet jelentett azokkal a lepukkant helyekkel, ahová a gyári munkások jártak a műszak után, és főként a mennyiségre gyúró alkoholisták találkozóhelyei voltak. A legelső emlékem nekem is negatív volt. Zalaegerszegen, a vasútállomással szemben üzemelő kocsmában mindig egyetlen nő ült a férfiak között, náluk is kérgesebb arccal és ércesebb hanggal. Néha bementünk édesanyámmal vagy a nagymamámmal, mert annak idején még lehetett kapni ott cukrászsüteményeket meg fagylaltot, de mindegyikből áradt a cigiszag. Talán más emlékeim lennének, ha Budapesten vagy egy egyetemi városban nőttem volna fel, de így megerősödtek bennem azok a benyomások, amelyeket a családom is belém táplált. Azóta sokat változott Zalaegerszeg; a mai napig is üzemel több olyan hely, amely megrekedt a szocializmusban, de már az országos átlaghoz képest is elég sok jó kocsma található ott.
Ennek az élménynek köszönhető, hogy huszonöt éves korodig egy kortyot sem ittál?
Ez nem teljesen igaz, két alkalommal direkt ittam fiatalabb koromban, meg akartam tapasztalni a részegséget, de nem szippantott be ez a tudatállapot. Az egyik legjobb barátom egyébként meg is sértődött rám, ő saját magát az önpusztítás mesterének hívta, és nagyon mérges volt, amikor megtudta, hogy nélküle ittam először. Aztán a huszonötödik szülinapomon vetettem véget ennek a kvázi antialkoholista életmódnak. Én mindig a teljes szabadságot kerestem szellemileg és lelkileg egyaránt, és többen kérdezték, hogy ha ez a filozófiám, akkor miért zárkózom el bizonyos dolgoktól. Aztán az említett barátom lényegében egy részegséget ajándékozott nekem arra bizonyos huszonötödik születésnapomra: Balatonmáriafürdőn voltunk egy falunapon, és valahogy abban a környezetben teljesen másként hatott az ital, és megvilágosodtam, hogy „Úristen, mindig ezt kerestem”. Hirtelen ráeszméltem, hogy így sokkal több élményt zsúfolhatok egy estébe, és olyan dolgokat tehetek meg, amelyektől egyébként visszatartanám magamat.
Egy kisebb kórust szerveztem például a rendezvényen idegenekből, így mentünk éjjel a strandra, egy virágágyáson együtt énekeltem egy ötvenes nővel a Szájber gyereket, és egyéb buta, de vicces sztorik váltották egymást egész éjszaka.
Szóval úgy döntöttem, hogy miután az első huszonöt évemet kvázi józanul töltöttem, most fordítok a kockán. Nem egyik lépésről a másikra történt ez, a következő három esztendőben még csak ritkán iszogattam, akkor is szörnyű italokat, aztán ahogyan mondani szoktam, lényegében 28 évesen kezdődött el a tinikorom. Akkor immáron már Budapesten élve, új baráti társasággal pótoltam mindezt, ami a gimisként kimaradt: alsópolcos borok, parkokban, padokon ivás, satöbbi.
Amikor nagyjából tíz-tizenkét évvel ezelőtt először találkoztunk, még ingatlanosként tevékenykedtél, illetve hobbiszerűen filmkritikákat írtál. Ezek közül űzöd még valamelyiket?
A filmkritikák írásával már régen felhagytam, az ingatlanozással is négy és fél éve, de a korábbi esztendőkben is csak részmunkaidőben űztem, és azt is egyedi modell alapján. Kitaláltam egy új stratégiát, amit lényegében lehetett távolról, online vagy telefonon keresztül is intézni, így segített az áhított szabadságom elnyerésében. Most már zömében írással foglalkozom, vagy a saját online felületeimre, vagy online újságíróként A Stáb nevű csapatunkkal, vagy külsős partnereknek marketing- és kreatív szövegek készítésében, legyen szó kocsmákról, különféle fesztiválokról vagy akár bútorboltról – széles a paletta ezen a területen. És mivel ezt bárhol űzhetem, szinte teljes mértékben digitális nomáddá váltam, azaz megengedhetem magamnak, amit nagyon szerettem volna, hogy folyamatosan mozgásban legyek, hiszen ugyanúgy tudok dolgozni Magyarországról, mint külföldről. 2022-ben és 2023-ban például az év harmincöt százalékát töltöttem csak otthon, a maradék hatvanötben megállás nélkül útközben voltam.
És miként fogalmazódott meg a fejedben a kocsmaturistáskodás missziója?
Vicces, mert eleinte nem az volt a koncepcióm, hogy kifejezetten kocsmákról írjak, hanem hogy minél többet utazzak, és azt örökítsem meg. Aztán éppen Horvátországban voltam, Opatijaban, és egy Maxi Bar nevű helyen tapasztaltam meg, hogy még egy olyan városhoz is, amely alapvetően nem tetszik különösen, mennyit képes hozzáadni egy olyan kocsma, ahol jó fejek a vendégek, a személyzet barátkozós, szuper segítőkész, és érzékeltetik, hogy szívesen látnak. Érdekes, de ez az élmény, azaz a nulladik kilométerkő is éppen a születésnapomon esett meg. Aztán hazafelé Hévízen ragadtam, miután lekéstem egy átszállást. Azon gondolkodtam, mit csináljak, és találtam egy nagyon jó hangulatú borozót, amely már csak a rusztikus, régies miliője miatt is megragadott, és így jött a gondolat, hogy hány városban található vajon hasonlóképpen érdekes kocsma és hogy fel kéne ezeket keresnem, majd beszámolnom minél többről. 2015-ben járunk, ugyanebben az évben Nápolyt és környékét is bejártam teljesen egyedül, amit külön élveztem, elsöprő élmény volt a maga spontaneitásával, a fordulatosságával és kalandosságával, és akkor éreztem, hogy én ebből és így akarok élni.
Elmeséltem otthon mindezt egy barátomnak, mire felvetette, hogy akkor legyek utazóblogger. És akkor rájöttem, hogy igen, az szeretnék lenni, csak így járni egyedül a kocsmákat szerte Európában és Magyarországon, de egy ideig a gondolatot nem követte tett. Aztán egyszer csak megláttam egy buszmegállóban egy unikumos plakátot, amelyen az állt, ,,Ha meg tudod álmodni, akkor meg is tudod valósítani”. És mondtam magamban, hogy „köszönöm, Istenem, tudom, te mindig óriásplakátokon keresztül kommunikálsz”,
majd vettem a Tescóban egy füzetet, ráírtam, hogy Kocsmatúrafüzet, és innentől kezdve elkezdtem jegyzeteket írni mindegyik helyről, ahol jártam.
Azóta igencsak meghízott ezeknek a bejegyzéseknek a száma…
Emlékszem, amikor az egyik helyen először mondtam, hogy ti vagytok a negyvenkettedik állomásom a misszióm során, teljesen ledöbbentek. Nekem még nem tűnt soknak ez a mennyiség, de akkor még nem sejtettem, hogy mára 3600 kocsma felett fogok járni, huszonnégy országban és mintegy négyszáz városban. Egyébként nem a mennyiség motivál, számos településre több alkalommal is visszamegyek, volt, ahol hússzor is jártam. Annyira nem izgatnak a számok, hogy sokkal boldogabb vagyok, ha találok egy olyan kocsmát, ahonnan egész este nem lehet elcsábítani, annyira megtetszik, ez többet jelent nekem, mintha bejárok ötöt-hatot is egy éjszaka alatt.
Soha nem kísértett meg az alkoholizmus, akárcsak a lelki sóvárgás szintjén?
Egész biztosan merem állítani, hogy nem, hiszen amikor az alkoholmentes napjaimat tartom, akkor is nagyon jól érzem magam. Sokszor kifejezetten nincs is kedvem inni, csak járni a világot, új településeket felfedezni, jókat beszélgetni idegenekkel. Inkább az ízek, mint az alkohol hatása szokott hiányozni, de szerencsére egyre jobb alkoholmentes söröket lehet kapni Magyarországon is, de például Lengyelországban ennek külön kultúrája van. Olyan extravagáns és nagyon finom italokat árusítanak, hogy semmi hiányérzetem nincs amiatt, hogy nincs bennük alkohol.
És amikor nem éppen alkoholmentes napokat tartasz, akkor hogyan tartod a mértéket?
Kialakultak az évek során a saját szabályaim. A minőségi élményeket keresem, amelyekre szeretnék emlékezni is, ezért kerülöm a lerészegedést. Ha fröccsöt iszok, akkor hosszúlépést vagy sportfröccsöt, a sörökből is gyengébbeket, a rövideket szinte teljesen hanyagolom, legfeljebb csak megkóstolok egyet-egyet.
De persze előfordul, hogy nem úszom meg a berúgást, de ahogy mondani szoktam, a festőknek is olykor festékes lesz a ruhája, szerencsére viszonylag ritkán. Nálam a részegség soha nem cél, hanem hiba.
És meg kellett tanulnom nemet mondani, ha valaki kéretlenül elém rak egy felest, hogy simán elutasítsam. Jelenleg minimum tizenöt napot töltök egy hónapban alkoholmentesen, a többit pedig beosztom a túrákra. Az elején szigorú szabályom volt, hogy csak és kizárólag egyedül utazom, most már kezdeményezek kisebb csoportos programokat is.
Ezekről mesélnél kicsit?
Kicsi, tizenpártól ideálisan legfeljebb huszonöt fős csapatokat kell elképzelni, úgy hívom ezt a viszonylag friss projektet, hogy közösségi informális kocsmatúra, és van még a más sétavezető/idegenvezető partnerekkel együtt szervezett hivatalos kultúrkocsmatúra is. Én beszélek az adott állomásunk történetéről vagy arról, hogy nekem mik a benyomásaim, az asszociációim hasonló helyekkel Európában, és az utazásaimmal kapcsolatos vicces vagy éppen érdekes sztorijaimat is megosztom.
Mit nézel meg először egy kocsmában, amikor belépsz?
Leginkább az összképet és a teret figyelem, mi az, ami megfog benne, és mik azok a különlegességek, amelyeket máshol még nem láttam. Tehát nincs egy listám, ahol pipálgatom és értékelem egy skálán a különböző aspektusokat, hanem arra koncentrálok, milyen érzéseket vált ki belőlem az adott kocsma. Nagyon kedvelem egyébként a hibrid helyeket, amelyek az eredeti szándék szerint nem is italmérők, hanem például éttermek, kávézók, lángosozók vagy éppen cukrászdák, kifőzdék vagy kisboltok, de a vendégek mégis inkább az italozás miatt látogatják elsősorban, mert a környéken hiánycikknek számítanak a kocsmák.
Az nagyon szimpatikus volt az egyik Instagram-bejegyzésedben, hogy az olyan apró dolgokat is tudod értékelni, hogy kapsz egy fatálcát a reggelihez.
Hát az fantasztikus is volt, valóban. Számomra az ilyen apró gesztusok a legértékesebbek. Amikor vendégként betérsz valahova, és érzed, hogy szívesen látnak, és ezt kifejezik ehhez hasonló figyelmességekkel is, az mindennél többet jelent nekem.
Szerinted Magyarországon melyik városban a legjobb a kocsmai élet?
Nem kérdés, hogy Budapesten, hiszen ott messzemenőkig a legnagyobb a választék, de a nagyobb városaink sem szégyenkezhetnek, mindegyik más szempontból kiemelkedő, és érezhető a fejlődés a kocsmakultúra tekintetében mindenhol. Külön kiemelném például Debrecent, Miskolcot, Szegedet, Pécset, Győrt, mindenkit csak buzdítani tudok, hogy járja be ezeket a településeket. Illetve vannak olyan kisebb városok, ahol nem is sejtenénk, hogy gazdag és érdekes a kínálat, de Jászberényben például kifejezetten az. A legnagyobb probléma általánosságban az alvó-, vagy ingázó helységekkel van. Ilyen mások mellett Érd: érezhető, hogy az ott élők nem igazán lakják és szeretik várost, csak ki akartak költözni az agglomerációba, és ez érezhető a hangulaton is, de ott is oázist jelentenek a belevaló kocsmák. Sajnos több helyen, például most éppen Szolnokon is hanyatlás tapasztalható, miként Szentendrén is több kedvencem bezárt, noha a kocsmakultúra tekintetében egészen éltanulók voltak.
És európai viszonylatban miként helyeznéd el Magyarországot?
Így nem tudnám rangsorolni az országokat, azt szoktam figyelni, hogy ha egy adott városban meglátogatok mondjuk húsz kocsmát, akkor arányaiban mennyi a jó és a rossz. Nyilván Magyarországon jártam a legtöbb helyen, és ugyan javul a tendencia, még mindig sok az alacsony színvonalú olyan italozó, amely súlyos fejlesztésekre szorulna ahhoz, hogy vállalhatóvá váljon, ne riassza el a vendéket, különösképpen a nők ne akarjanak rögtön kifordulni belőlük, hanem tényleg a közösségi élet tereiként szolgáljanak. Vannak persze, akiknek külön perverziójuk ezek a rossz értelemben vett retró kocsmák, de a legtöbb embert taszítják. Több országban is találkoztam hasonló helyekkel, például Szerbiában, Romániában vagy Bulgáriában is, de utóbbiakban a város olyan szegleteiben helyezkednek el, amelyek távol esnek az átlagpolgárok mindennapos útvonalától, nálunk azonban sokszor a központban is találni hasonlókat. De hozzá kell tennem, a jó kocsmák számának tekintetében Magyarország teljes mértékben versenyképesnek számít egész Európában.
Mik egy rossz kocsma ismérvei számodra?
Ahogyan én nevezem, van egy antinégyesség a vécék tekintetében: nincsen papír, szappan, nincs kéztörlő, és akár villany sincs benne. Több olyan kocsmában jártam, ahol ez a négy tényező mind jelentkezett. Volt példa olyanra is, ahol a jött utánam a kocsmárosnő, hogy világítson nekem a telefonjával a piszoárig. És nagyvárosokban, központi terek mellett is előfordulnak ilyen kocsmák, nem csak kisebb falvakban, régi piacok szélén vagy egyéb félreeső helyszíneken.
Sokszor éreztem úgy magam, mintha a Száll a kakukk fészkére című filmben lennék, a vendégek a páciensek, olyan állapotban vannak, hogy már beszélni is alig tudnak, a kocsmárosok pedig az ápolók, azzal a csavarral, hogy részben ők maguk okozták a kezelendő problémát.
Szerencsére egyre kevésbé ez az általános, és egyre több jó bár nyílik, a rosszabbak pedig sorra zárnak be.
Túlnyomórészt egyedül utazol. Nem nagyon magányos hivatás ez?
Abban az értelemben, ahogyan az emberek a társas létezésről gondolkodnak, természetesen az, de én nem érzem magam magányosnak soha, folyamatosan emberek vesznek körül. A több mint négyszáz város zömében, amelyek nem csak átutazó állomások voltak, mindenhol lettek új haverjaim. Nagyon keveset vagyok egyedül, mindig megismerkedek valakivel, aki csatlakozni akar a kocsmalátogatásokhoz, vagy éppen küldetéstudatot érez magában, hogy megmutassa nekem az adott települést, vagy új helyeket ajánljon, és gyakran csöppenek bele új társaságokba is az utazásaim során. És nemcsak a kocsmákban szerzek új ismeretségeket, hanem a lehető legképtelenebb helyszíneken is, akár egy piacon vagy az utcán is előfordul, hogy beszélgetésbe elegyedek járókelőkkel. Élvezem ezeket a szituációkat, és érdekes minden nemzetnek megtapasztalni a maga karakterisztikáját. Már azelőtt, hogy belevágtam volna ebbe a misszióba, sok barátom volt, mára már túl sok is, lehetetlen mindenkivel eléggé tartanom a kapcsolatot. Megváltozott a környezetem is természetesen, ehhez az életformához egészen más személyiségek kapcsolódnak. És öröm látni, hogy egy-egy szervezett kocsmatúrán nemcsak én szerzek új barátokat sokszor, hanem egy közösség épült körém, akik egymással szintén összehaverkodnak.
Feltételezem azonban, hogy egy hagyományos párkapcsolattal viszont összeegyeztethetetlen ez az életmód…
Az a sejtésem, hogy igen, nem is próbálkozom vele, hiszen mint mondtam, még a baráti kapcsolataim fenntartását is megnehezíti. Számos utazó bloggertől hallottam, hogy amikor belekezdtek ebbe az életmódba, szakítás lett a vége a korábbi párjukkal. Viszont ha két ember közösen vág bele, hasonlóképpen gondolkodnak, és azonos az érdeklődési körük, akkor talán fenntartható egy kapcsolat. Engem még nem talált meg ilyen sztori a valóságban, de nem zárom ki, hogy lehetséges.
Az kiderült, hogy könnyen barátkozol össze új emberekkel, azonban a kocsmák nem minden esetben a legbékésebb helyek, különösen ha többen alaposan felöntöttek a garatra. A látogatásaid során kerültél már balhés szituációba?
Képzeld el, hogy a több mint 3600 kocsma meglátogatása során még egyetlen verekedést sem láttam. Már kezdtem azt hinni, hogy a részeg bunyók csak a városi legendák részét képezik, a gyakorlatban nem léteznek, aztán a múltkor majdnem sor került egyre: pont a szülővárosomban, Zalaegerszegen történt, két fickó csapkodott egymás felé a teraszon, de csak a levegőben bokszoltak, aztán egy pár pillanattal később már össze is ölelkeztek. Ez volt a legdurvább eset, aminek szemtanúja voltam. A nagy számok törvénye alapján persze nem merem kijelenteni, hogy sosem kell majd átélnem hasonló szituációt, de bízom benne, hogy nem.
Vannak egyébként olyan környékek, ahová be sem mered tenni a lábad, nemhogy beülni egy kocsmába, vagy félelem nélkül a nyolcadik kerület mélyét vagy a miskolci avasi lakótelepet is bejárod?
Amikor dolgozom, akkor azért megnézem, hogy hol ülök le a laptopommal, bár előfordult, hogy mindezt egy kifejezetten rossz kocsmában tettem, de senki nem jött oda kérdezősködni vagy megpróbálni ellopni a gépemet. Nem kerülöm el egyik környéket sem, sőt: nemrég éppen a nyolcadik kerületben tartottam csoportvezetést, hogy megmutassam, milyen kiváló új generációs kocsmák találhatók arra és hogy milyen hihetetlen fejlődésen ment keresztül. Sokat járok Borsodban is, és úgy érzem, az avasi lakótelep első ütemében sem olyan drámai már a helyzet, mint amikor pár éve utoljára ott jártam.
Tudom, hogy 3600 kocsmából lehetetlen kedvencet választani, de mégis megkérdezem, melyek jutnak elsőként eszedbe, és miért?
Azt gondolom, a Szimpla Kertre joggal vagyunk büszkék, és bár két éve voltam utoljára, addig sosem éreztem annyira, hogy csak a turistákról szólna, mint ahogyan sokan beállítják. Akkor még az árakat sem gondoltam különösen drágának, főleg, ha összevetjük azokkal a helyekkel, amelyek a farvizén kapaszkodtak fel.
Van Marosvásárhelyen egy úgynevezett Buszos kocsma, az is nagy kedvencem, olyan mintha egy gyermeki kalandfilmbe vagy színdarabba kerülnél, például a Pán Péterbe vagy A padlásba. A nemzetközi színtéren hirtelen például a lengyelországi Lublinban az Eksperyment jut eszembe, a falaira a 27-esek klubjának tagjait festette fel egy helyi művészlány, amikor ott jártam, akkor pedig éppen az aszfaltot díszítette a rajzaival.
Voltam a vajdasági Fruska Gora Nemzeti Parkban, amelynek a közepén egy romkocsmaszerű erdei oázis helyezkedik el, mondanom sem kell, hogy az is különleges emlék volt. A zentai Mojo Club is kiemelkedően tetszett az amerikai filmes hangulatával az első látogatásom idején. Ott például több új jó ismerőst szereztem, sokszor ez legalább annyira hozzájárul az élményhez, mint az adott hely hangulata, és nemegyszer izgalmas kalandokat eredményez.
Utóbbiak közül melyek voltak a legérdekesebb szituációk?
Egyszer Lengyelországban egy nagyon barátságos közösségbe csöppentem a Przechowalnia nevű helyen, el is hívtak szilveszterezni másnapra, érdekes volt átélni a helyiekkel, miként ünneplik arra a kocsmákban az újévet. Egyébként soha nem szerettem repülni, de mióta tudom, hogy mennyire környezetszennyező, azóta csak és kizárólag más alternatívát választok az utazásokhoz, azaz busszal, vonattal vagy éppen telekocsival közlekedem. Utóbbi autókázások során pedig szintén sok kalandba keveredtem. Soha nem a legrövidebb, hanem inkább a leggazdaságosabb útvonalat választom, és sokszor nem az eredeti tervek szerint alakulnak a dolgok. Például tavaly a bulgáriai Plovdivban jártam, úgy terveztem, hogy még hat napot hosszabbítok a hostelben, de összeverődött egy társaság, amelyből két lány éppen road tripre indult a tengerpartra, és miután invitáltak, másnap velük tartottam. Akkor döntöttem úgy, hogy még annyira sem fogom megtervezni az utazásaimat, mint korábban. Így történt, hogy amikor legutóbb Barcelonában jártam, csak az volt a célom, hogy felugorjak barátaim barátjához lezuhanyozni, aztán elkezdtünk iszogatni, beszélgetni és bejárni a kocsmákat, és az eredeti szándékaimmal ellentétben végül három napig maradtam ott. Ez egy olyan életforma, ahol az újratervezés gombot nagyon sokszor kell vagy érdemes megnyomni.
A Kocsmaturista az alábbi platformokon érhető el:
Blog
Instagram
Facebook
Facebook csoport
TikTok
Kiemelt kép és fotók forrása: Csanádi Tibor Ulu, vagyis a Kocsmaturista
