Természetesen rengeteg magyar és külföldi dalt is fel tudnék sorolni, amely akár szövegében, akár zeneiségében hatalmas hatást gyakorolt rám, de ha muszáj egyet megnevezni, akkor az Estranged-t választanám a Guns N’ Rosestól. Még tizenöt éves koromban kapott el, emlékszem, papírszótárral próbáltam lefordítani, miről is szól, de ami igazán lenyűgözött, az Slash játéka volt. 1992-ben jelent meg a Use Your Illusion című duplalemez és rögtön rohantunk is megvenni, már az MTV-n az album előfutáraként játszott olyan slágerek, mint a You Could Be Mine vagy a Don’t Cry is megfogott minket a barátaimmal, a korong azonban egyenesen a Bibliánkká vált. Nem csupán arról volt szó, hogy napi rendszerességgel feltettük és meghallgattuk, hanem szó szerint egész nap ez ment, minden tételért odavoltunk, a választott számtól csupán egy paraszthajszálnyival marad el a többi.
Az estranged szó elidegenedést jelent, ezzel az életérzéssel pedig minden tizenéves nagyon jól tud azonosulni: ilyenkor hajlamosak vagyunk az önsajnálatra, azt gondolni, hogy senki nem ért meg minket, lázadunk, magunkra vagyunk utalva – és jó volt akkoriban ezeken keseregni. Mondhatni egy emo előtti emo-korszak volt, bár aki beleszeret a rockzenébe, azt elsősorban nem a bulizós számok, hanem inkább az említett érzések miatt ragadja magával a műfaj fiatalkorában.
Aztán persze, ahogyan benő az ember feje lágya, inkább már csak mosolyog ezen, ma már nyilván nem szokásom sajnáltatni magam zenékre, de az akkori élményeket, a nosztalgia ízét magában hordozza ez a dal.
Ekkoriban egyébként még Cegléden éltem, ahol egészen komoly klubhálózat működött. Nem úgy kell persze elképzelni, hogy sorakoztak a legjobb hangfalakkal és intelligens lámpákkal teli színpaddal ellátott szórakozóhelyek, de számos sörözőben mentek a koncertek minden hétvégén. Mi is jártunk péntek és szombat esténként, két bandában is zenéltem, az Artériában és a Style Shot-ban, a saját dalok mellett pedig mindig előkerültek Guns N’ Roses feldolgozások. Olykor a művelődési házba is bekönyörögtük magunkat és pár fénymásolt plakát elég volt ahhoz, hogy három-négyszáz ember is eljöjjön megnézni minket és a többi helyi együttest, ekkora igény volt arra, hogy együtt legyünk és rock zenét hallgassunk.
Varázslatos évek voltak: minden alkalommal úgy sétáltunk végig a ceglédi Rákóczi úton, mintha egyenesen a hollywoodi Sunset Boulevardon járnánk, a Holstein sörözőben vagy az Y-klubban fellépve pedig úgy éreztük magunkat, mintha a Roxy Theatre-ben játszanánk.
Tizenegy évesen kezdtem el egyébként zenélni, egy bolgár vagy cseh akusztikus gitáron gyakoroltam és szerencsére már akkor sem azt az érzést váltotta ki, ha találkoztam egy Slash-kaliberű zseni játékával, hogy ezt nem lehet felülmúlni és ez nekem soha nem fog menni, hanem inkább inspirált a fejlődésben. Ahogyan a mai napig is, ha elmegyek egy koncertre és olyat hallok, amit távolinak érzek a saját tudásomtól, akkor hazaérve akár hajnalban is előveszem a gitárt és elkezdek pengetni.
Visszatérve az Estranged-re, ez a dal igazi paradicsom a hangszer minden bolondjának: már abból a szempontból is különleges, hogy nem a szokásos verse-refrén-verse-gitárszoló-duplarefrén sablonra épül, hanem egy visszatérő gitárszóló kíséri végig. Az pedig már csak a hab a tortán, ahogyan Slash a nyaki pick-uppal gerjeszti a jellegzetes hangzását. Nagyon sokat tanultam tőle, igazi ösztönös zenész, a szintén zseniális és tűpontos Steve Vai-el vagy Joe Satrianival ellentétben kicsit inkább úgy játszik, ahogyan éppen aznap reggel felkelt, sokszor koncert közben elképzel egy dallamot, aztán előfordul, hogy menet közben rájön, nem fog kijönni, de nem törődik vele. Én sem vagyok egy zeneelméleti szakember, aki fél napokat ül a metronóm előtt és mindent lekottázik előre, szintén ösztönösen működöm. Emellett a kettőnk közötti hasonlóság még abban érhető tetten, hogy egyikünket sem az izgatja, hogy a lehető legtechnikásabb szólókat találjuk ki, hanem a dallamokra koncentrálunk, arra, hogy minél jobban felöltöztessük a számokat.
A személyes élmények miatt nehéz is objektívan megközelítenem ezt a dalt, de ha nagyon szakmailag nézem, akkor is – mint az album összes tétele – zeneileg, akkordvezetésben, kiállásokban mind túlmutatott a korabeli slágereken, az pedig külön hihetetlen, hogy mindezt szétcsapott huszonévesek rakták össze. Ugyanakkor a nosztalgiát sem tudom leválasztani, mindig egyfajta időgépként repít vissza a ceglédi éjszakákba. A Tankcsapda példájával élve sokan hasonló okokból azt gondolják, hogy a zenekar a kilencvenes években jelentette meg a legjobb albumait. Pedig nem biztos, hogy így van, csupán ha valaki akkor nőtt fel, amikor kijött mondjuk az Ember tervez című lemez, akkor a későbbiekben hiába születtek hasonló minőségű korongok, egy kétgyermekes, multinál dolgozó családapának már soha nem fogja ugyanazt az élményt adni. De szerencsére mindig jön az új generáció, akit az éppen aktuális dalaink kapnak el hasonló erővel.
A Népstadionos fellépésük örök emlék gyermekkoromból, előző este leszedtem a lábamról a gipszet, hogy csizmában mehessek, reggel még a Nap is másként kelt fel, az pedig a mai fiatalok számára valószínűleg felfoghatatlan, mit jelentett akkor, hogy egy abszolút csúcson lévő sztárzenekar egyáltalán beteszi a lábát az országba. Azóta egyébként volt szerencsém találkozni Slash-sel és Duff McKagannel is, mindketten nagyon kedvesek voltak bizonyítva, mindig a legnagyobb emberek a legszerényebbek.
Kiemelt kép: Sidlovics Gábor (Forrás: MTI Fotóbank)
