Fabiny Tamás Sem magasság, sem mélység… című könyvét, Keken András életregényét 2009-ben adta ki a Harmat Kiadó Keken születésének századik évfordulója alkalmából. Második, rövidített kiadásról beszélünk, az első még 1992-ben jelent meg, és jóval több igehirdetést, jegyzőkönyvi részletet és újságcikket tartalmazott – ezeket ma már könnyen elérhetik az érdeklődők más forrásokban, és nélkülük az életregény pedig még inkább az lehet, ami: olvasmányos elbeszélés egy örök példaképről.
A filozófia iránt korán érdeklődést mutató, feltűnően értelmes kisfiú egy kis nógrádi településen a tanító gyermekeként nevelkedett. Tízéves sem volt, mikor ő és édesapja elkapta a spanyolnáthát: a gyermek nagy küzdelmek árán túlélte a betegséget, édesapja nem. A vidéki idillnek ezzel végeszakadt, az édesanyának és a három gyermekének el kellett hagynia a tanítólakot. Olyannyira nehezen éltek meg, hogy András egyik lánytestvérét muszáj volt távol élő rokonok gondjaira bízni, a fiút pedig amint lehetett, bentlakásos tanulóként az Aszódi Evangélikus Főgimnáziumba adták. 1927-ben ott érettségizett, majd útja a soproni teológiára vezetett. 1931-ben avatták lelkésszé, káplánként a fővárosi Deák térre helyezték.
Első önálló szolgálati helye Hódmezővásárhelyen volt szórványlelkészként. A legelemibb anyagi gondokkal küzdő kisvárosiak és a tanyavilági munkát nyögő parasztok között igyekezett a lelki-szellemi megújulásról beszélni, Isten igéjét hirdetni. Hittanórákat szervezett, előadásokat tartott, kiállítást rendezett, a város értelmiségével önképzőkört indított.
A környékbeliek nyomora, nélkülözése Kekenre nagy hatást gyakorolt, és tettekre indította: árvaházat alapított a település szegény gyerekeinek. Házastársával saját gyerekük nem született, de már Vásárhelyen tizennyolc kicsi gondozását magukra vállalták. „Feleségével fürdette, ápolta, etette a szerencsétlen, elhanyagolt gyermekeket, és megtanította őket emberré lenni” – fogalmaz Fabiny.
A második világháborúban be kellett vonuljon, a Délvidéken szolgált tábori lelkészként, míg otthoni feladatait az addigra odahelyezett segédlelkész látta el. Kekent hazatérése után nem sokkal, 1941-ben hívta el a Pesti Egyházmegye Vásárhelyről a Deák térre. A tiszteletes azzal a feltétellel vállalta a feladatot, hogy az árvaház lakóit magukkal vihessék új otthonukba. Sokan féltették őket ettől, mondván, hogy a főváros nem Hódmezővásárhely, a hívek nem segítenek majd annyit a feladatokkal, de a jövő Kekenéket igazolta: hamarosan ötvennégy gyerek élt a fővárosi intézményben. 1942–43-ban a gyermekotthont hadiárvaházzá bővítették, és egy 37 lakásos hűvösvölgyi villaépületben üzemeltették tovább.
A háború a Deák téri gyülekezet életét is más mederbe terelte. A pesti evangélikusok jó viszonyt ápoltak a helyi zsidósággal, kölcsönösen segítették egymást már az 1838-as dunai árvízkor is. A vészkorszak kezdetén sok izraelita evangélikus hitre tért át, de Kekenék számos hamis keresztlevelet is kiállítottak, mikor már nem volt módjuk hivatalos módon segíteni.
„Engedelmeskednünk kell-e akkor is, ha az állam parancsai ellenkeznek Isten törvényével? Erre a kérdésre határozott nemmel kell felelnünk” – hirdette egy prédikációjában.
Egy ízben a Városház utca 14. szám alatti nyilasházba vitték a Deák téri pincéből az összes férfit, így a tiszteletest is, mivel kitudódott, hogy zsidók is vannak köztük.
A bombázások során a templom súlyosan megsérült, így az oroszok érkezésével párhuzamosan újjáépítési munkába fogtak. Közben a szovjet rezsim gyötörte a híveket: egy nap az összes férfit elvitték a templomból, menetoszlopban Kőbányára vezényelték őket. Keken és néhány szemfüles csak bátorságuknak és leleményességüknek hála tudtak ellépni csoportjuktól, hogy egy új, kísérő nélküli menetoszlopban visszamasírozzanak a Deák térre – aki látta őket, azt hihette, vezénylik őket.
1948, a fordulat éve az egyházi életet is negatívan érintette. Az iskolákat államosították, egyre több lelkészt zaklattak, Ordass püspököt pedig letartóztatták, hogy helyére a Rákosi-rendszerrel együttműködőbb tisztségviselőt helyezzenek. Ekkoriban Kekenről mint „Ordass püspök főtanácsadójáról” írtak lejárató cikket, amelyben többek közt azzal vádolták, hogy „a nyilasok szemében jó fiú akart lenni”. Az Államvédelmi Hatóság figyeltette, több ismerőse jelenteni kényszerült róla – nemegyszer ezeket a jelentéseket maga Keken fogalmazta meg, vagy éppen vele együtt írta az, akit besúgásra köteleztek. 1949-ben a lelkészt hivatalából felfüggesztették, hatalmi eszközökkel félreállították, majd le is tartóztatták, az Andrássy út 60.-ba vitték, ahol idővel kikényszerített vallomást tett. A kistarcsai internálótáborba helyezték, ahonnan 1950 októberében szabadult. Börtönviselt papként esélye sem volt elhelyezkedni, Kőbányán végzett nagy fizikai erőt igénylő gyári segédmunkát. De lélekben nem tört meg, a legnehezebb időkben is képezte magát könyvek, folyóiratok segítségével.
Az egyházi életbe való hivatalos visszatérésére 1956-ban nyílt esély: egy október 6-ai döntés értelmében október 7-től szolgálhatott újra a Deák téri templomban, hivatalátvétele napjául 1956. október 23-át jelölték ki. A forradalom ideje alatt úgy tűnt, az evangélikus egyházon belül is elkezdődhet egyfajta megtisztulás, ám a megmozdulás eltiprását követően Keken minden közegyházi feladatával leszámolt. Élete végéig szűkebb közegében, a Deák téri gyülekezetben szolgált, annak fejlesztéséért, fejlődéséért dolgozott. A lehallgatások, megfigyelések, fenyegetések mellett, azokat figyelmen kívül hagyva tette dolgát – még úgy is, hogy ő maga is időről időre be kellett számoljon a belügyeseknek.
Keken András 1974 húsvétján a szószéken lett rosszul, az igehirdetés utáni imát már nem tudta befejezni. Kórházba szállították, nem sokkal később elhunyt. Temetésén kollégája, Hafenscher Károly hirdette az igét, többek között arról, hogy Isten szeretetétől semmi nem szakíthatja el az embereket.
„Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban” – idézte az igét.