Ha a második világháborún gondolkodunk, először nem a sportolóink karrierútja jut eszünkbe. Ami teljesen érthető: hiszen a világháborúval kapcsolatban mindannyiunk családjának megvan a maga tragikus története – kiváltképp Közép-Európában. Ki akar azzal foglalkozni, hogy hosszasan épített sportpályafutások is félbeszakadtak? Ahhoz viszont, hogy Pataki Ferenc teljesítményét értékelni tudjuk, egy pillanatra ezen a szemüvegen keresztül kell vizsgálnunk a történelmi eseményeket.
Mert igen, a világháborúk idején van egy olyan feneség is, hogy elmaradnak a nemzetközi sportesemények: világbajnokságok, olimpiák. Azok a sportolók, akik ebben az időszakban érnének a karrierjük csúcsára, könnyen lecsúszhatnak a sikerről. A gyerekkortól gondosan építgetett pályafutások egyszer csak megszakadnak. Ehhez nem minden esetben kell világháború, „elég”, ha a sportoló országát a politikai vezetés miatt kizárják a nemzetközi sporteseményekről – így jártak most az orosz versenyzők.
Természetesen vannak sportolók, akik egy ilyen törés után a csúcsra tudtak érni. Csak magyar példákat említve: Gerevich Aladár, Takács Károly, Kárpáti Rudolf. Ehhez azonban arra is szükség van, hogy a sportág olyan legyen, amiben az életkor kevésbé számít. Egy vívó vagy egy sportlövő életében az a hat év, amit a második világháború jelentett, kisebb súllyal bír, mint például egy tornásznál.
Pataki Ferenc esetében a második világháború miatt épp azok az évek maradtak ki, amikor elvileg a legmagasabb szinten tudott volna teljesíteni. Elvileg. A gyakorlat viszont azt mutatta, hogy
Pataki harmincegy évesen fel tudott állni az olimpiai dobogó tetejére. Ha az 1948-as olimpiával lezárhatnánk a történetét, akkor egy amerikai filmbe illő hőssztorit kapnánk, amelyben a kitartó, céltudatos munka elnyeri méltó jutalmát. Ami viszont ezután következett, inkább Sławomir Mrożek drámáinak csendes és tragikus iróniáját juttatja eszünkbe.
Pataki Szefi, aki mindig artista akart lenni
Olimpiai bajnok tornászunk – ahogy sportberkekben becézték: Szefi – karrierje nem úgy indult, hogy aranyérmek csüngtek a lelki szemei előtt. Eleinte a sportolói pályafutáson keveset gondolkodott. Visszaemlékezése szerint meghatározó élménye volt, hogy tizenkét évesen a szülei először elvitték cirkuszba. Annyira beleszeretett abba, amit az artistáktól látott, hogy otthon elkezdte maga is gyakorolni a szaltókat. A tehetsége hamar megmutatkozott, a Képes Sport 1957-es cikke arról írt, hogy amikor a tanfelügyelő meglátogatta a Nagymező utcai polgári iskolát, amibe Szefi járt, úgy mutatták be a későbbi olimpiai bajnokot, mint az iskola legjobb tornászát. Ahogy a cikkben olvashatjuk:
„A tanfelügyelő barackot nyomott a fejére [Ferinek] és megkérdezte, hogy mi lesz, ha felnő. Mire ő kivágta: – Artista leszek!”
Ekkor még ez volt számára a karriercél.
Pataki Ferenc élsportolói pályafutását egy szerencsés találkozásnak köszönhetjük. Horváth István, a korszak egyik legelismertebb edzője a balatonberényi strandon figyelt fel az ifjú Szefi ruganyos mozgására. Ezután a VII. kerületi leventeegyesületbe hívta a fiút. Pataki egy 1986-as interjúban azt mesélte erről az időszakról, hogy az edzéseken nem volt szorgalmas típus: „[N]apközben dolgoztam, előbb plakátragasztóként, majd liftesfiúként, estére úgy elfáradtam, hogy a tornateremben pihentem ki magam. De nagyon szerettem ott lenni, élveztem a mozgást.”
A kis Szefi nem csupán a tornatermi edzésekkel töltötte a szabadidejét. Sajátos hobbija volt, hogy a kémények tetején vagy a belvárosi Szent Kristóf-szobor fején gyakorolta a kézenállást. Bár nehéz elképzelni egy gyermek számára ennél veszélyesebb elfoglaltságot, Pataki Ferenc mindezt megúszta súlyosabb baleset nélkül, a sportolói pályafutása pedig töretlenül haladt. 1938-ban, húszévesen bekerült a tornászválogatottba.
A háború sem tudta megállítani
Aztán jött a háború, elmaradt két olimpia. Pataki szerencséjére ekkori klubja, az MTE (Magánalkalmazottak Szakszervezetének Testedző Egyesülete, az MTK jogelődje) az egyedüli volt a fővárosban, ami a világháború végén is működött, így a tornász 1946-ban megnyerte az összetett magyar bajnoki aranyat.
Pataki Ferenc a „műszabadgyakorlatba”, ahogy ekkoriban nevezték a talajtornát, egészen új, akrobatikus elemeket csempészett. Ő volt a világon az első, aki az „arabel, flick-flack szaltó mérlegállásban” elemet gyakorolta – vagyis a hátraszaltóból megfogott mellső mérlegállást. Nem csoda, hogy az 1948-as olimpia idején harmincegy éves kora ellenére favoritnak számított. Hozzá kell tenni: nem ő volt az egyetlen kiemelkedő alakja a tornászcsapatnak. Mi sem mutatja ezt jobban, mint Horváth István, szövetségi művezető nyilatkozata a játékok előtt. Horváth azt fejtegette, hogy az se baj, ha Pataki Ferenc ront, mert: „olyan csapatunk van kiforróban, amely minden idők legjobb magyar csapata lesz”.
Pataki londoni olimpiai részvétele egy baleset miatt majdnem kútba esett. A veszély ugyanis minden munkájában vonzotta a talajtornászt: többek közt filmekben vállalt kaszkadőrszerepeket. Néhány hónappal a játékok előtt egy ilyen alkalommal megsérült, de szerencsére sikerült felépülnie.
A nehézségek viszont itt sem értek véget: ha Pataki babonás lett volna, biztosan baljós következtetéseket von le az eseményekből, amik megelőzték a szereplését. Kezdve onnan, hogy az olimpiára kiutazó csapat majdnem a budaörsi repülőtéren ragadt. A pilóta, aki vezette volna a repülőt, ugyanis eltűnt – vélhetően disszidált. A pótgép ezután a müncheni leszálláskor defektet kapott, Londonban pedig akkora vihar fogadta a magyar csapatot, hogy csak egy katonai repülőtéren tudtak leszállni. A szervezés szintén hagyott kívánnivalót maga után. Pataki a szűk helyre panaszkodott az edzőteremben: állítása szerint öt szaltót sem tudott benne megcsinálni, holott ő tízhez szokott. Emellett az edzéslehetőségért két órát kellett utazniuk Londonban, sőt, hogy végleg elátkozottnak tűnjön az olimpia: maga a tornászverseny három nap csúszással kezdődött, mert a szervezők eredetileg a szabad ég alatt akarták megrendezni, ezt a lehetőséget viszont elmosta az eső.
A szerencsétlen előjelek nem bizonytalanították el Pataki Ferencet. Az Empress Hallban mintegy 19 ezer néző figyelhette, ahogy a magyar tornász bemutatja azt, amit ő már ez év áprilisában „aranygyakorlatnak” nevezett. A kötelező gyakorlat után még kissé szigorúan értékelték Patakit, 19,3 pontot kapott – igaz, így is csak egy ember előzte meg, honfitársa, Mogyorósi-Klencs János. A szabadgyakorlata viszont pazarra sikerült: 19,4 ponttal összességében 19,35-ös átlagot tudott hozni. A második Mogyorósi-Klencs János lett 19,20-as átlaggal, a bronzérmet pedig a csehszlovák Zdenek Ruzicka kapta 19,05-tel.
A vívást nem számítva ez volt az első alkalom az olimpiák történetében, amikor a magyarok egyazon számban megnyerték az aranyat és az ezüstöt!
A szervezési gondok ekkorra sem oldódtak meg: ma elképzelhetetlen, de a versenyzők pontszámait nem rögtön a bemutatott gyakorlatok után közölték, hanem csak másnap! A győzelem persze így is édes maradt, ahogy a Népsport beszámolt az eseményről: „Pataki győzelme a műszabadgyakorlatban azt bizonyította, hogy a pontozói részrehajlás ellen a kimagasló fölény az egyetlen orvosság!”
Az a száz elátkozott szaltó
A háború utáni első olimpiát az államszocialista propaganda is igyekezett kiaknázni. Pataki még Londonban arról nyilatkozott, hogy egy családi házat szeretne kis kerttel, ahol lányainak megtaníthatja a tornászmesterséget. A pártfunkcionáriusok természetesen meglátták a reklámértéket: alig egy héttel később a Népsport már arról írt, hogy, hogy ugyan házzal nem, egy lakással megajándékozták az olimpiai bajnokot. „Pataki Ferenc olimpiai bajnokunk lakásgondja megoldódott. Egy lelkes sportbarát, Flohr László kétszobás lakást ajánlott fel olimpiai bajnok tornászunknak, s így tornászsportunk büszkesége napokon belül egy városligeti kifogástalan lakás boldog tulajdonosa lesz. Örömmel vesszük, hogy elérkeztünk oda, amikor a sport kitűnőségeit nemcsak ígérgetésekkel halmozzák el.” Mondhatjuk tehát: bár „kicsit sárgább, kicsit savanyúbb” megoldás ez, mégiscsak elismerték Pataki teljesítményét.
A történetnek itt még nincs vége. Bár Pataki 1948-ban már idősnek számított „tornászkorban”, a következő, helsinki részvételt is kitűzte célként. Ez végül összejött, viszont nem azzal az eredménnyel, mint remélte. Ennek egyik oka – az életkoron túl – az, amit Pataki egész életében csinált: kísértette a sorsot. Igaz, ezúttal nem olyan mértékben, mint amikor a kéményeken állt kézen. Egyszerű fogadásnak indult a történet: 1950 nyarán a debreceni strandon kijelentette, hogy ott, helyben megcsinál száz szaltót sorozatban. A társasága állta a fogadást.
A szaltókirály pedig elképesztő ugrássorozatba kezdett. „Sok nézője akadt a mutatványnak, s a végén már együtt számolták: – 92, 93, 94, 95… S ekkor Pataki lába egy gödörben megbicsaklott, a gerincére esett” – írta az esetről hét évvel később a Képes Sport.
A tornásznak ezután csaknem egy évbe tellett a felépülés: az akaratereje és fegyelmezettsége arra elegendő volt, hogy az 1952-es olimpiára kiutazó tornászcsapatba bekerüljön. Az előző játékokon mutatott formájának viszont nem tudott közelébe kerülni: egyéniben 14. helyezett lett, a csapat pedig egy hatodik pozíciót szerzett. Pataki a következő olimpiát is megcélozta, de valós kijutási esélye már nem volt.
Ami 1957-ben történt vele, kissé homályos. A Képes Sport annyit közölt, hogy ez év februárjában Patakit „racionalizálták” a munkahelyéről – virágnyelven fogalmazva meg, hogy elbocsátották. Még pályabelépőt sem kapott a sporteseményekre. Így életében másodjára elhatározta, hogy artistalét felé fordult: artistaképző iskolában kezdett tanítani. A Képes Sport sem tagadta: olyan állás volt ez akkoriban, amiből a megélhetést alig lehetett biztosítani. Később az Állami Artistaképző Intézet tanára lett nyugdíjazásig. Sovány vigasz maradt számára, hogy olyan legendákkal oktatott együtt, mint Rodolfo és Alfonzó.
Kiemelt kép: Pataki Ferenc a finn-magyar tornászversenyen a Sportcsarnokban (MTI Fotó)
