Középiskolában klasszikus zenésznek készültem, amikor azonban először hallottam a Jethro Tull együttest, és láttam, milyen vagányan bánik a fuvolával Ian Anderson frontember, hirtelen teljesen megváltozott bennem a kép, amit korábban a komoly- és a rockzenéről gondoltam. A legnagyobb hatással az ikonikus, azóta is majdnem minden fellépésükön elhangzó Bourée című daluk gyakorolta rám, amely Johann Sebastian Bach művének instrumentális átdolgozása olyannyira improvizatív stílusban, hogy legalább három különböző formában is felvették, illetve koncerten is mindig kicsit másként hangzik el.
Ez a darab tökéletes példája annak, milyen jól működik a klasszikus zene rockszínpadokon, lényegében utóbbi az előbbinek a szerves folytatása, és azt is illusztrálja, hogy milyen könnyű az átjárás a különböző műfajok között. Sőt, tulajdonképpen nincs is köztük erőteljes határvonal – ahogy mondani szokás, csak jó és rossz zene van, a stílus lényegtelen. A Jethro Tullban leginkább természetesen a fuvola jelenléte varázsolt el, hiszen magam is a fúvós hangszeren játszom, majd később a Firkin zenei világára is inspirációs erővel bírt: ha megkérdezik, mely együttesek gyakorolták ránk a legnagyobb hatást, az olyan egyértelmű példaképek mellett, mint a Dropkick Murphys vagy a Flogging Molly, mindig megemlítem a kultikus brit csapatot. Ian Andersont pedig a második apámnak tartom.
MTI Fotó: Varga György
1994-ben a második Sziget fesztiválon szerencsém adódott élőben is találkozni vele. Akkoriban még a M.É.Z. nevű formációban játszottam, és előttük léptünk fel, a koncert után pedig együtt söröztünk. Emlékszem, néhány korsó után beállított a turnémenedzsere, és szólt neki, hogy fejezze be az ivászatot, mert ideje aludni, ő pedig szófogadó kisfiú módjára elkísérte a turnébuszba. Akkor amatőr zenészként elcsodálkoztunk ezen, teljesen más elképzelésünk volt a rocksztárokról, de mára, egy nemzetközileg turnézó együttesben, Európa fesztiváljait járva megtanultam magam is, hogy csupán ezzel a következetes hozzáállással lehet talpon maradni. Ahhoz, hogy minden este a legjobb formában legyünk, koncentrálnunk kell az energiánkat, és szükség van olykor egy külső kontrollra, aki kézben tartja a gyeplőt, mert ha túlzottan elengednénk magunkat, és hajnalig buliznánk a koncertek után, annak nem lenne jó vége.
A Jethro Tull bár 1987-ben a Crest of a Knave című albumával elvitte a Grammy-díjat a Metallica elől, soha nem vált stadionokat megtöltő névvé ötvenéves pályafutása során. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a minőségi zenét mindig a második vonalban kell keresni – leszámítva az olyan kivételes együtteseket, mint a Rolling Stones vagy az AC/DC.
Itthon mindez különösen igaz, hiszen bár a világon a rockzenei rádióműsorok kiemelkedően hallgatottak, nálunk csupán néhány évig működött a tematikus rádió. Noha a komolyzene mellett ez a legtartósabb műfaj, mivel valódi érzelmeket közvetít őszintén, és ezért évtizedekkel később is képes egy dal az újdonság erejével hatni – elég csak a magyar példák közül az LGT számaira gondolni, amelyek a mai napig nem veszítettek frissességükből.
Miként számos hatvanas évek végén alakult együttes sem: ebben az időszakban tűnt fel a színen mások mellett a Steeleye Span vagy a később saját fesztivált is szervező Fairport Convention – hirtelen egyre többen fedezték fel, hogy a folk és a komolyzene tökéletesen ötvözhető a könnyedebb irányzatokkal. A szintén ekkoriban debütáló Jethro Tull több tételében klasszikus hangszerek, köztük vonósnégyes is felcsendül. És az említett dal, a Bourée is egy izgalmas kísérlet, hiszen mint a címe is elárulja, a francia táncdallamtípust ülteti modern köntösbe – ezeket a szviteket a maguk korában azért írták, hogy az emberek mulassanak rá, lényegében a diszkó funkcióját töltötték be. Miként Mozart operái is kifejezetten populáris műveknek számítottak a 18. században, az előadásokon a közönség nem néma csendben ült, mint manapság, hanem evett, ivott és együtt énekelt a kórussal. Egyszóval kis túlzással a rock jelenlegi szerepét töltötte be, és éppen ezért könnyű és magától értetődő az az átjárás a műfajok között, ami a Jethro Tull dalaira jellemző.
Amikor meghallgatom a Bourée-t, mindig teljesen más érzéseket vált ki belőlem az aktuális hangulatom függvényében, de ugyanez természetesen igaz a többi kedvenc szerzeményemre is: ezek a darabok egyfajta időutazást jelentenek abba az életszakaszba, amikor először hallottuk őket, de nemcsak a saját egónkhoz kötődnek, hanem a barátainkhoz és a társasági élményeinkhez is.
Utóbbi különösen fontos: a Firkin-koncertek alkalmával mindig arra törekszünk, hogy élményt nyújtsunk a közönségnek. Sokan kérdezik tőlem, hogy nem unom-e például a Whiskey in the Jar című ír klasszikus feldolgozását, hiszen már a M.É.Z. nevű zenekarommal is mindig játszottuk, és jelenleg is a fellépéseink egyik kötelező tétele. De minden alkalommal öröm előadni: a zene egy hihetetlenül fontos kapaszkodót jelent az emberi létezésben, csupán ügyesen kell megválasztani az úgynevezett támaszdalainkat. Számos döntésünket, sőt, az egész életünket meghatározhatja egy-egy szerzemény – miként tette azt esetemben a Bourée. Ennek köszönhető, hogy ugyan egy punkegyüttesben játszom, de a folkból és a klasszikusokból táplálkozunk. Illetve a Jethro Tull hatása több számunkban is tetten érhető akár hangszeres, akár zeneszerkesztési megoldások tekintetében: a legújabb albumunkról, a We Are The Onesról például a Your Odyssey című tételben vagy az első lemezünkön a Drunken Sailor Songban vagy a The British Armyban is megfigyelhető. Minden ember az őt körülvevő és az általa ismert és szeretett kultúrából táplálkozik. Éppen ezért tökéletesen egyedi zene sem létezik. Ha nem így lenne, akkor minden előadó teljesen különböző hangzással rendelkezne, de ennek éppen ellenkezőjét tapasztalhatjuk:
minden korszaknak megvannak a maga jellegzetes műfajai.
