A széles, platánok és hársak szegélyezte utca, ahol élek, a budapesti Damjanich utca, ezen indulok fölfedezni azt, amit már ismerek. Szeptember van, az üvegszerűen tiszta levegőben mintha még színesebbek volnának a színek, mint a nemrég még rekkenő nyárban. Sétát teszek az ezerszer végiggyalogolt utcán, azt játszom, hogy az időből kivett turista vagyok látogatóban az örök Pesten.

A Rottenbiller utca felől indulok, a Keleti felé eső oldalon, onnan, ahol százötven éven át vetőmagokkal kereskedtek, az egykori Mauthner-kereskedéstől, ami néhány éve nincs már meg – a dolgok időnként elmúlnak. Jobbról százéves házak, ez itt valamiképpen a Damjanich utca külvárosa, nincsenek üzletek, nincsenek emléktáblák, a rangos rész a Bajza utcánál kezdődik.

Széles térség nyílik, az egykori troliremízbe, ami először lóvasúti, aztán villamoskocsiszín volt, élelmiszer-áruház költözött, a parkoló autók előtt kuporogva a cigány Bözsi néni vágott kerti virágot árul, a bejárat mellett harminc év körüli magas, borostás fiatalember, itt ácsorog egész nap, szóba elegyedik a jövő-menőkkel irodalomról, fociról, bármiről, olyan, mint egy züllésbe csúszott bölcsész egyetemista, talán az is.

Troli zörög el mellettem, a 70-es, hihetetlen, hogy így átörökítődött az időn Sztálin születésnapja, hiszen azért számozódnak 70-től a trolik, mert ez a járat itt éppen az ő születésnapját köszöntve indult. Szemben szinte világít a napfényben a Bethlen Gábor utca utcanévtáblája. Megyek tovább, máris egy emléktábla, itt élt Gereben Ágnes, kedveltem. A ház előtt a láb nélküli ember kerekesszékben, keserű, fáradt arcát hosszú haj keretezi, néz maga elé, nem beszélget. Itt lakhat a közelben, mindennap itt van, néha átmegy a túloldalra vagy az élelmiszer-áruház elé.

Vastag törzsű, hatalmas platán magasodik előttem. Százötven éves biztosan lehet, vagy talán még több is, a város­ligeti platánokkal egy időben ültethették. Terebélyes fa lehetett már, amikor, mint egy visszafelé vetített filmben, köré robbant a város. Jobbról a Csikágó, az előző századforduló konjunktúrájában néhány év alatt fölépült városrész, balról úri bérházak, azokon túl a fasor gyönyörű villái.

Döner kebab, kínai vegyesbolt, ez is Pest már. Aztán újabb emléktábla: E házban született Karinthy Frigyes író. Ó, Istenem, hát Karinthy, tud valami ennél pestebb lenni, mint hogy Karinthy élt itt? 

Annál vegyesebb népség, mint ami itt a Damjanich utcán jön-megy, el sem nagyon képzelhető. Két világ határa ez az utca: az Andrássy út felé Pest legdrágább házai, a Keleti felé a háromemeletes, gangos bérkaszárnyák tömege. Aranyláncos kopasz kínai a családjával, egyetemista kinézetű pár, már fiatalon elhízott cigány lányok, öltönyös úriember. Meglepően sok külföldi diák. Volt egy különös csövesünk is, angol anyanyelvű, magyarul semmit nem tudott, a koszos ruhájában naphosszat ült egy padon, néhányan leültek beszélgetni vele – eltűnt, ki tudja, hol üldögél most.

Ó, újabb emléktábla, Kibédi Ervin ebben a házban lakott, hirdeti a felirat. Mennyire szerették életében, vajon hányan tudják még itt az utcában, ki volt? A kínai bolt előtt színes forgókat pörget a szél, az ezer hasznos és haszontalan áru szinte kifolyik az utcára, odabent csak oldalazva lehet menni a zsúfolt polcok között. Befőttes gumi van? Van, hozza is. Kártyával fizetnék. Nadon kici, mondja, készpénz.

Semmi sem tud annál pestebb lenni, mint hogy ezen a járdán járt Karinthy, de annyira Pest tud lenni más is: itt, a 39.-ben, a patika fölött született Örkény István, bár ez nem az a patika, véletlen egybeesés csupán. Örkény tehát, még ő is a Monarchia szülötte, de már egy másik kor klasszikusa.

Tovább a Liget felé, kávézó, a járdára kipakolt asztalok, fiatal pár, család babakocsival, két férfi – keskenyre szorítom a szemem, hiszen éppen olyan, mint Párizs, a párizsi nagykörút, de nem, ez Pest, a nagyon hasonló, mégis összetéveszthetetlen. Újabb tábla, itt lakott Bárdos Lajos, miért csodálkoznék, ez egy ilyen utca.
A Ligetnél visszafordulok, a zebrán zöld jelzésre várva nézem a Néprajzi Múzeum fölmagasodó építkezését. Pest lesz az is, még gazdagabb Pest. A túloldalon trolira várakozók, rossz arcú, kövér fiatal férfi jön szemben szélesen, hogy kerülni kelljen. Kerülöm. És már itt állok az 54. számú ház előtt, Faludy György itt született – micsoda zseniket nevelő utca ez!

Örkénnyel nem találkoztam, Karinthyval végképp nem, de Faludynál jártam egyszer a Jászai Mari téren, kedves, kicsi, mosolygó öregember a nagy hajával, húztam az időt, hogy kiélvezhessem a pillanatot, nem is sürgetett, kérdezősködött, inkább engem beszéltetett, akkor még nem tudtam, hogy nem az a nagy ember, aki dicsekszik, hanem akinek dicsekednek.

Egy régi lakó, az elsők közül való: e házban, a 44. szám alatt lakott Xántus János magyar világjáró, az állatkert kezdeményezője, a Néprajzi Múzeum alapítója. Tisztelet, becsület, de azért a könyveiben jó nagyokat lódított, sok olyan helyet is leírt, ahol sosem járt. No hát van ilyen, jeles ember volt ő még ettől.

A következő házban lakott Für Lajos, nem volt rosszabb hadügyminiszter, mint Veres Péter, szomszédja volt Liffa Aurél geográfusprofesszor, szakmájának nagy öregje. Tovább, Piroska étterem, előtte asztalok a járdán. A járvány költöztette ki őket az utcára, meg is maradtak kint, jó ez, élettel telíti az utcát, mint Párizsban vagy Firenzében – de nem, megint nem, ez Pest, a szerethető Pest az étterem ajtajában ácsorgó és egymással beszélgető pincérekkel, a kitelepült asztalon ebédelőkkel és sörözőkkel.

Antal Imre, a kedves Antal Imre járt ide ebédelni, hogyne, hiszen ebben a házban lakott, Damjanich utcai volt ő is. Egyszer, az élete vége felé arról beszélt, hogy igazából nem sikerült az élete, nem tudott életművet létrehozni. Dehogynem! Kevés ember töltött annyi szeretetet a világba, mint amennyi belőle és ami őfelé áradt.

Különös apró kocsma a következő házban, a hársfa alatt két szék, feketére festett vashordó asztalnak, a fal mellett talpon álló asztal, itt reggeltől estig mindig van három-négy-öt ember, mindig vidámak, mindig nagy beszélgetésben vannak, odabent ötven körüli, sovány kicsi asszony pohárral a kezében táncol a zene ritmusára, rám nevet, ahogy megtorpanva nézem. Egy férfi a vendégek közül megszólít: „Nézem a műsorát, figyelem, hajrá!” Jólesik, az az igazság.

Visszaérek az utam elejére, egy csokor virágot veszek Bözsi nénitől. Jólesik megvenni a virágot, jólesik Damjanich utcainak lenni, itt, a Csikágó és a diplomatanegyed közé ékelődve, gyalogolni azon a járdán, ahol Karinthy gyalogolt, és Örkény, Faludy és Kéthly Anna, Vihar Győző és Gyóni Géza, Szendrő József, a színész és Salamon Ferenc, a történész, érezni a jelenlétüket ebben a napfényben fürdő szeptemberi délelőttben. Otthon lenni.