A szegedi fogadalmi templom, ismertebb nevén a dóm szentélye felett van egy meghökkentő mozaikkép. Jézus anyját, Máriát ábrázolja – szegedi papucsban. A helyiek számára nincs ebben semmi meglepő, ez a lábbeli ugyanis annyira népszerű volt a Tisza-parti városban, hogy szinte minden lány és asszony ezt hordta a lábán.
Ezek után talán meglepő, hogy a szegedi papucs eredete a török hódoltságig nyúlik vissza. Az ő kedvelt lábbelijük volt, igaz még lapos sarokkal és felfelé kunkorodó orral. A divat nem válogat és csak ritkán moralizál, a szegedi lányoknak, asszonyoknak megtetszett a papucs, hordani kezdték tehát. Az 1879-es nagy szegedi árvíz szó szerint vízválasztó volt a papucsviselési szokásokban. Kifejezetten elősegítette. Mi köze az árvíznek ehhez? Annyi, hogy a hatalmas pusztítás után gyakorlatilag újjá kellett építeni a várost, és a felújított házak között immár kövezett utcákon lehetett járni. A nők, akik addig bocskorban és csizmában voltak kénytelenek a sarat dagasztani, a kövezett utcákon már bátran csattoghattak a kopogós sarkakon.
A szegedi papucs készítése nem változott, igaz, ma már szó szerint csak hírmondóban maradt papucskészítő ahhoz képest, hogy a fénykorban hetven-nyolcvan papucsos volt a városban.
A folyamat a felsőrész elkészítésével kezdődik, azon belül is a hímzéssel. Ezt hímzőasszonyok végezték, és jellegzetes helyi motívumokat varrtak a finom bársonyra. Pipacsot, gyöngyvirágot, búzakalászt. A kihímzett anyagot kiszabták majd alábélelték. A bőrtalpat is kiszabták, beáztatták, majd becsomagolva állni hagyták egy napon át, hogy átjárja a nedvesség. A talpat és a felsőrészt úgy varrták egymáshoz, ahogyan a kabátujjat illesztik a kabátba: kifordítva. Amikor kész volt, vissza lehetett fordítani, majd cipészkalapáccsal, kaptafával eligazítani a varrásokat. Került bele bélés is.
Ezután következett a legmeghökkentőbb rész: a papucssarkot hozzávarrták a talphoz. Igen, varrták! A fából készült, ívesre formált, három-négy centis fasarkat bőrrel bevonták, majd két talprész közé bevarrták.
Egy szegedi papucs elkészítése átlagosa tizenhat órát vesz igénybe, de megéri. A szocializmus évtizedeiben ez a lábbeli is a sorozatgyártás sorsára jutott, a bársony helyét átvette a kord, bőr és fa helyett gumitalppal készültek a papucsok. Akik a nyolcvanas években a szegedi Mars téri piacon szegedi papucsot akartak venni, ilyet kaptak, és nem is kellett túl sokat fizetniük érte. Ma úgy 35-40 ezer forintot kell fizetni annak, aki szegedi papucsot szeretne magának, viszont ezért a pénzért kézzel, méretre készített darabot kap. Meseszép, akár a mai divatba illeszkedő, és ma már nem olcsó mulatság.
A Szegedi Papucsért Alapítvány annak érdekében, hogy ne tűnjön el ez a különleges lábbeli, felkért egy nemzetközi hírű cipőtervezőt, Attali Zitát, aki modern, látványos lábbeliket tervezett. A kivitelező pedig a röszkei mester, Sallay Tibor. Az általa készített papucsok bármelyik nő gardróbjának ékességei lehetnek. Hordják is sokan, akár munkába is ebben járnak, ugyanis a szegedi papucs nagyon kényelmes. Táncolni is lehet benne, bár ehhez nem árt egy kis néptáncosi előképzettség. A papucsos tánc mindig nagy siker, és jó, ha tudjuk, hogy anno a szegedi menyecskék is papucsban járták a menyasszonytáncot, nagy szégyen volt, ha leesett közben a lábukról.
Fotók forrása: szegedipapucs.hu