A rendszerváltozás után készült egyik interjúban Aczél György, a Kádár-rendszer kultúrkorifeusa, sikerek és elhallgattatások, díjak és betiltások teljhatalmú ura föltette a kérdést: most, hogy már bármi megjelenhet, hol van az a sok remekmű, ami miatta maradt az asztalfiókban? Mondanánk, hogy éppen a hazug rendszer hazug kultúrpolitikája az oka, hogy meg sem születtek. Hiszen a megjelenés reménye nélkül ugyan ki ír? De van ennél jobb válaszunk is: a Pécsett élt Várkonyi Nándor monumentális szellemtörténeti tetralógiája, amelyből Aczél uralkodása alatt csak a Sziriat oszlopai jelenhetett meg cenzúrázva, Az elveszett paradicsom, a magában is háromkötetes Az ötödik ember és a kétkötetes Varázstudomány bizony a szerző, majd 1975-ben bekövetkezett halála után a család fiókjában várta Aczél bukását.
Ma már Mezey Katalin gondos szerkesztői-kiadói munkájának köszönhetően igényes kivitelű kötetekben olvasható a teljes Várkonyi-életmű. Az a hiány azonban, amely Várkonyinak a hazai szellemtörténeti kutatásból évtizedekre szóló kitiltásával keletkezett, valószínűleg nem helyrehozható. Inkább a veszteség mértékét mutatja tehát a kötet, amely a Pécshez ezer szállal kötődő másik „nagy lélekkel”, Weöres Sándorral folytatott levelezését és a Várkonyi Nándor süketsége miatt papírra vetett úgynevezett beszélgetőcédulákat adja közre.
Már azokat, amelyek fennmaradtak. Sajnos éppen Várkonyi Weöresnek írott leveleit érte nagyobb háborús pusztítás, ezért a kötetben nagyobb súllyal szerepel az ellenkező irányú levelezés, Weöres sorai Pécsre. Talán mondanunk sem kell, hogy ezeket olvasni sem utolsó szellemi élvezet. Különös ízt ad a leveleknek, hogy nem publikálásra készültek, ezért az írójuk több szabadságot engedett meg magának az őszinteségben és játékosságban. Weöresnél ez persze nem nagy meglepetés, róla mindig tudtuk, hogy őszinte és játékos, a kötetet forgatva ez az ismeretünk gazdagodik.
A húszéves diák és a harminchét éves, nyolc nyelven értő, könyvtáros bölcsészdoktor között 1933-ban indul a levelek sora, előtte még egy beszélgetőcédula: „Weöres Sándor vagyok, Berda üdvözletét hozom, okt. 1-én jön. […] Csöngei, vasi vagyok, I. éves bölcsész”.
Már a decemberben kelt levél megszólítása az, hogy „Kedves Nándor bácsikám”, és ez a baráti hangvétel folytatódik egészen egy 1940 körül íródott, az aláírás alapján talán a címzett távollétében készült beszélgetőcédula szívszorító soraiig: „Nándor, tulajdonképpen te vagy az egyetlen jóbarátom az életemben. Nándorom, vigyázz rám ebben az életben, nélküled egyedül vagyok. Weöres Sándor.”
A legtöbb könyvet az emlékezet segítségére támaszkodva akár többnapos megszakításokkal is szabad olvasni, de naplót és levélgyűjteményt lehetőség szerint egyvégtében érdemes. Csak így érhető el, hogy a sok leírt szó kavargásából egyszer csak az eleven szerző lépjen elő, mint egy kedves rokon, akit jól ismerünk. Minthogy a Kedves Bátyuskám! lapjainak többségét, különösen az elején, Weöres levelei töltik ki, először ő lép elő a homályból, a húszéves egyetemista a szemünk előtt korosodik kamaszosan szeretetre méltó halhatatlanná. Noha, mint Várkonyinak 1934-ben írja: „Jól tudom én is, hogy üres az égbolt, / s a halhatatlanság lótuszt sem ér / és lelki-szegénység, ha tör a rosseb, / mert homlokomon nem terem babér”. A kötetet végigolvasva sejti az olvasó, hogy az a lótusz a legkevésbé sem véletlenül utal valami másra, amiről szintén azt mondják, mit sem ér.
A levelek legtöbbje irodalmi folyóiratok és antológiák körül forog, ami érthető, Várkonyi 1948-ig egyik fő szervezője volt a dunántúli irodalmi életnek, és Weöres afféle segédszerkesztőként vett részt ebben a munkában. A kötet emiatt irodalomtörténeti kincsestár is egyben, rengeteg adalékkal a kor irodalmáról s természetesen a szerzőkről is. Példaként néhány sor 1949 májusából, fontos utalással a szellemtörténeti tetralógia keletkezésére: „Galsai Pongráctól hallottam Rólad, hogy virulsz és a Sziriat folytatásán dolgozol. […] Én most a Tudományos Akadémia kézirattárában dolgozom; kellemes nyugalmas munka, csak igen kevés fizetéssel jár. A költészet meg nem engedhető luxussá vált, helyette indulószövegeket gyártok, hogy valami mellékkereset legyen és feleségemmel és anyósommal utcára ne kerüljünk.”
Aztán hosszú szünet, egyetlen levél Weörestől 1955-ből, a következő Várkonyitól 1960-ból, az újbóli találkozás reményével. Az elhallgatás mögött ott a diktatúra, a forradalom és a megtorlás. Várkonyinak 1956-ban sikerült nyugdíjba mennie: „főként azért mentem nyugdíjba, hogy végre dolgozhassam”. És valóban dolgozott. Pécs, 1963. október: „amióta nyugdíjba mentem, hat év alatt négy kétkötetes munkálatot írtam meg a kiadás szándéka és reménye nélkül”. Nem kétséges, hogy ezek a tetralógia kötetei.
Meglepő, de érthető fordulat tükröződik a hatvanas évek leveleiben: az addigi mester-tanítvány viszony a nagy ember és a régi kedves ismerős kapcsolatává alakul át, immár ellenkező előjellel.
Némi öntudatlan, mégis keserű sértődöttség zárta be magát Várkonyinak egy tanulmányban 1963-ban írott soraiba: „Weöres Sándor még mindig csak ötvenéves. A csillagszerű gravitáció azóta olyan magasságokba vitte, ahová kevés emberi szó hatolt föl eddig.” Persze, nem úgy értette, de azért mégis úgy.
A gravitáció Várkonyit ott hagyta a pécsi dolgozószobájában, ahol éjszakánként egy-egy üveg körtebefőttet elfogyasztva írta a még évtizedekig senki által nem olvasott nagy műveit. Megkésett elégtétel, hogy a kötettel egy nagy költő állít ki posztumusz igazolást arról, milyen jelentős személyiség volt.
Kedves Bátyuskám! – Várkonyi Nándor és Weöres Sándor barátsága levelezésük tükrében. Széphalom Könyvműhely, 2024
