Középiskolás koromban elsősorban a Led Zeppelinért, a Deep Purple-ért és egyéb hard rock bandákért rajongtam, lázadó tinédzserként tökéletesen rezonáltam az elektromos gitár vad hangzásával. Tizenhat éves lehettem, amikor először találkoztam David Bowie zenéjével és kitágult, átformálódott az ízlésvilágom: rendszeresen hallgattam Herskovits Iván rádióműsorát, a Rockújságot és az egyik adásban lejátszották David Bowie Space Oddity albumáról a Cygnet Committee című kilencperces dalt, majd alaposan kivesézték, miről is szól pontosan. A korábbi trendekkel, a Hair és az egyéb musicalek, valamint a popslágerek mondanivalójával szemben
az énekes a hippikorszakot temette: ez az 1969-es tételében arról szól, hogy a szeretet és a béke eszméje milyen üres és buta szlogen önmagában, és mindenki ébredjen fel, mert az élet nem ilyen leegyszerűsített és idealista üzenetek mentén zajlik.
Tátott szájjal hallgattam végig, ahogyan egy rendkívüli költői dalszövegben megfogalmazta – ekkortájt kezdett kinyílni az érdeklődésem a világ felé, és miként a legtöbb tinédzser, azt hittem, átlátom, ismerem a valóságot, aztán jön valaki, aki mindent új megvilágításba helyez. Magáról a zenéről is másként kezdtem gondolkodni, a dallamokon túl egyre jobban érdekelt a számok szellemisége és gondolatisága.
Ugyanebben az évben utaztam először Görögországba autóstoppal, és az egyik legelső dolgom az volt, hogy felkeressek egy lemezboltot, és bevásároljak. Megvettem az előbb említett Space Oddity mellett Bowie The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars című korongját is. Miután hazaértem, éveken keresztül, millió alkalommal hallgattam végig, teljesen a hatása alá kerültem – azon kevés album közé tartozik, amelyet teljes egészében, minden elemében imádok. Már ott kiderült számomra, és ezt azóta is tartom: Bowie írta meg a világ legjobb refrénjeit!
A legerősebben a zárótétel, a Rock ’n’ Roll Suicide fogott meg olyannyira, hogy lefordítottam a szövegét, és a Pál Utca Fiúkkal évekig játszottuk magyarul.
Miként a nemzedékemből a legtöbben, tizenévesen én sem beszéltem még angolul, így szótározással próbáltam kibogarászni, miről is szól egy-egy szám. Sokszor tévútra csalt ez a módszer, hiszen egy kifejezésnek számos értelme is lehet, a költőibb szövegek esetében pedig ez fokozottan igaz, de izgalmas játék volt ez és sokat tanultam belőle. A Rock ’n’ Roll Suicide is rendkívül sokrétű: Bowie a versszakokban azokhoz szól, akik bele akarnak halni a rock ’n’ roll életformába, de a dal végén ott az üzenet: ,,Add a kezed, nem vagy egyedül!”
Szerintem Bowie itt kicsit Jézus-parafrázisként jelenik meg, aki azt hirdeti, mindannyian egyek vagyunk, és senki nincs egyedül. Benne van ebben az is, amit sokan megtapasztalunk: egy dal az egész életünket végigkísérheti, átalakíthatja a gondolkodásunkat, segíthet a magány leküzdésében és a nehéz időszakok átvészelésében. Ugyanakkor
személyes élmények is inspirálták a számot: a hatvanas-hetvenes évek szupersztárjait hisztérikus rajongás övezte, sokan mindenhová követték őket, akár a túlvilágra is; egy-egy ikon halála olykor öngyilkossági hullámot indított el.
David Bowie is megtapasztalta ezt az őrületet maga körül, az utcára nem léphetett ki anélkül, hogy ne zaklassák, ezzel a dallal azonban érdekes, kissé szürreális választ fogalmaz meg erre a jelenségre. Nem üldözi el a rajongókat, hanem azt üzeni nekik: ha már követtek, akkor mutatom az utat; nem a halál, hanem az élet felé.
Ez a fajta mélység az értékes könnyűzene ismérve: egy könyvnek, egy színdarabnak vagy egy filmnek lehetősége nyílik hosszasan kifejteni a mondanivalóját, egy dalnak pedig csupán három-négy perc áll rendelkezésre. Önmagában kivételes teljesítmény egy számtól, ha képes ebben a rövidségben átadni az üzenetét, amikor pedig mindehhez különleges zeneiség is társul, akkor csoda születik. A Rock ’n’ Roll Suicide-ban ez a két réteg tökéletesen ér össze, és formál egyedi dramaturgiát: lassan, finoman, akusztikusan indul, aztán szép sorban megjelennek a rockzenekari elemek, bekúsznak a vonósok, a fúvósok, megtelik energiával, majd a mélységből az egekig szárnyal. Számomra ez a könnyűzene csúcsa, ebből a műfajból aligha lehet többet kihozni.
És azt sem szabad elfelejteni, hogy David Bowie úgy újult meg albumról albumra, ahogyan talán egyetlen más ikon sem. Minden lemezével új korszakot nyitott, nem hagyta, hogy menedzserek vagy producerek kontrollálják, teljes mértékben saját kezébe vette a karrierjét: a dalszövegek és a zeneszerzés mellett a lemezborítóktól, a fotózásoktól kezdve a színpadi öltözékéig és az együttesének külső megjelenéséig mindenről személyesen döntött. Nagyon jól érezte, hogy a legapróbb részleteknek is hibátlanul kell illeszkednie egymáshoz ahhoz, hogy a tökéletesség megszülethessen.
Boldog vagyok, hogy kétszer is láthattam élőben: hibátlan koncertet adott 1990-ben az MTK-stadionban, de még szenzációsabb élményt jelentett 1997-es fellépése a Sziget fesztiválon. Akkoriban éppen az Earthling című lemezével turnézott, amely eleinte nekem nem tetszett (de sokszor voltam így az új albumaival), mert drum and bass elemekkel kísérletezett rajta, de azután annyiszor hallgattam végig, amíg végül az egyik kedvencem albumommá vált. Egy jó lemez mindig ilyen: nehezen adja meg magát, de ha engeded, hogy kinyissa benned a lezárt ajtókat, feltárulhat a csoda. És utólag ébredtem rá, hogy miként hatott a Pál Utcai Fiúkra ez a korong: amikor 1998-ban doboscserére kényszerültünk, tudat alatt, de olyasvalakit kerestem, aki képes az elektronikus zenére jellemző stílusban játszani – így esett a választásunk Farkas Zoltánra a Colorstarból, aki tökéletesen alkalmas volt erre a feladatra, és azóta is velünk van.
Bowie-nak lefordítottam szinte az összes dalszövegét, és biztos, hogy a saját dalaimra is hatottak ezek, ahogy egy fontos könyv vagy egy film is átformálja az ember gondolkodását.
És tudom, hogy „nem vagyok egyedül”!
Kiemelt kép: Leskovics Gábor (Fotó: Sárkány Soma)