Néha viszonylag szerencsés, ha egy alkotó kevesebb pénzből gazdálkodhat: olyan relatív nagyobb szabású produkciók után, mint a Fehér tenyér, a Bibliothéque Pascal vagy a Délibáb, Hajdu Szabolcs az utóbbi években elsősorban a kamaradrámák világában találta meg magát és a zseniális Ernelláék Farkaséknál sikere után egy egész trilógiát készített. A trilógia minden darabja a párkapcsolatok felbomlásának különböző stációit mutatja be.
Hajdu Szabolcs: Elsősorban egy másik ember az otthonunk | Magyar Krónika
Két középosztálybeli negyvenes házaspár névnapot ünnepel, a sűrűsödő koccintások közben egyre több párkapcsolati nehézség felsejlik. Hajdu Szabolcs Kálmán-nap című, március 14. óta a mozikban lévő filmje a vihar előtti csend állapotát jeleníti meg, az ereje pedig a képek és párbeszédek fájón ismerős banalitásában rejlik. A rendezővel beszélgettünk.
Az Ernelláék még viszonylag oldottabb hangulatú volt, azt a vihar előtti csendet ábrázolta, amikor már egyre több az intő jel és a ki nem beszélt konfliktus, de még meg lehetne menteni a helyzetet – ha meglenne a szereplők szándéka rá. Csakhogy ehhez fel kellene ismerniük a konkrét problémákat, a szükséges önreflexióval azonban nem rendelkeznek.
Az idén márciusban bemutatott Kálmán-nap már eggyel borúsabb, a filmben látható házasokról külső szemlélőként ordít, hogy néhány lépés választja el őket a válástól. Ők még bizakodóak, de a napnál is világosabb, hogy a sok év problémái által generált spirálból már nincs visszaút. A legfrissebb etap már a fekete-fehér képeivel is érzékelteti, hogy a robbanás előtti utolsó pillanatokban járunk. Az időzített bomba nyomasztóan és egyre gyorsabban ketyeg még a néma csendben is.
Akárcsak a korábbi részek, az Egy százalék indián is egyetlen helyszínen játszódik és most is egy kisebb társaság gyűlik össze, esetünkben három gyerekkori barát, akik a közös haverjuk temetése után találkoznak hosszabb idő után. Mindegyiküknek teljesen másként alakult – pontosabban ment tönkre – az élete. Andris (Hajdu Szabolcs) épp Mexikóba készül költözni, ahol tanári állás várja az egyik helyi egyetemen, feleségével (Pető Kata) azonban már régen elhidegültek, a feleség nem is biztos benne, hogy vele akar tartani. Árpi (Szabó Domokos) tipikus alsó-középosztálybeli életet él, szintén nem találja már a hangot a házastársával (Tóth Orsolya), látványosan kapuzárási pánikban szenved és gyermeki álmokat dédelget, amivel veszélyezteti családja egzisztenciáját is. Rajmund (Gelányi Imre) pedig teljesen lecsúszott anyagilag, kockázatos gyógyszerkísérletekre jár, hogy fenntartsa magát. Erkölcsileg is lezüllött, érezhetően komoly alkoholproblémái vannak és folyamatosan megalázza a barátnőjét (Tankó Erika), de nem kíméli a csapat többi hölgytagját sem. Az idő előrehaladtával a hangulat egyre feszültebbé válik, majd az elnyomott frusztrációk előretörésével végül mindenki egymásnak esik.
Hajdu Szabolcs nem csak a rendezője, a főszereplője és a társproducere, hanem – ezúttal is – a forgatókönyvírója is a filmnek. Valószínűleg egy kezünkön meg tudnánk számolni, hány alkotó van a mozi világában, aki hasonlóképpen zseniális dialógusokat képes írni. Minden egyes párbeszéd félelmetesen természetes, olyan érzés hallgatni a karaktereket, mintha magunk is a helyszínül szolgáló külvárosi családi házban lennénk és megfigyelő pozícióból szemlélnék a társaságot. Ebben az esetben valószínűleg találnánk valami kitalált indokot, hogy leléphessünk, vagy a kelleténél többször járnánk rá az italokra, olyannyira kellemetlen látni a szakadék szélén táncoló kapcsolatokat.
Miként az Ernelláék Farkaséknál és a Kálmán-nap esetében, Hajdu Szabolcs most is fanyar humorral oldja fel a fojtogató hangulatot, azonban ezúttal a keserűbb szituációkban kevesebb tréfálkozás fér el. Egészen elképesztően zseniális, ahogyan a rendező egy-egy ponton a korábbi műveire reflektál maró öniróniával. A néző addigra úgy lehet ezzel az ironizálással, mint a székely viccben az öreg, akit széttépett a medve. Azaz: ha érti is a poént, már fáj a nevetés.
A magyar mozgókép történelme során nem sok trilógia készült, Hajdu Szabolcs hármasának azonban mindenképpen a legkiválóbbak között van a helye. Az Egy százalék indián pedig tipikusan az az alkotás, amin szinte lehetetlen fogást találni; olyan apróságokba lehet legfeljebb belekötni, hogy néha indokolatlanul kúszik be a gyászos zene, hiszen akik beülnek erre a filmre, azoknak valószínűleg nem kell ilyen eszközökkel aláhúzni a drámát, de felesleges szőrszálhasogatás ilyesmin fennakadni. Az Egy százalék indián az év egyik legjobb filmje és meg merjük kockáztatni, hogy nem csak a hazai, hanem a nemzetközi színtéren is.
Kiemelt kép: Egy százalék indián (Forrás: Budapest Film)