Menü
Késő délután van, szürke, nehéz felhők kavarognak lassan, csak néhol sejlik át rövid időre az ég kékje. Megszólal egy harang, aztán még egy, száll a felhők alatt a harangszó. A folyó túlsó partján, a budai rakparton autók robognak, ahogy elül a harangzúgás, már hallom a motorzajt. A Margit-szigeti futókörön futok, az északi parkolóból indultam, odalátszik a Hajógyári-sziget, a budai parton templomtorony magasodik ki a házak közül, odébb az óbudai zsinagóga tiszta arányú, klasszicista tömbje, lejjebb panelházak messze nyúló sora, mögöttük a hegyek. Most indultam, még jól bírom, bár a hideg levegőt szoknom kell. Megijedni nem kell tőle, futottam már hóban is, semmi bajom nem lett, csak ha majd kimelegedve a kör végére érek, akkor kell vigyázni, azonnal kabátot venni, még ha izzadt is az ember.
Ráfordulok a hosszú egyenesre, néhányan lehagynak, fiatalabbak, jobban bírják. A Bringó büfé mellett futok el, most persze zárva van. Jó időben, nyáron beszélgető társaságok, párok ülnek a kirakott asztaloknál, volt, hogy ismerőssel is összefutottam, én futottam, ő ült, egymásra mosolyogtunk. Most kiránduló kevés van, futó sem sok, egy kicsit mindenki be van zárkózva magába.
Égbe nyúló nyárfák sora mellett vezet a téglaszínű futópálya, a kopasz ágakon, a fák körül varjúsereg, nagy zajjal talán alvóhelyet keresnek maguknak. A sirályok most csöndesek, csak egy-két rikoltás hangzik ki a varjak zajongásából. Lent, a fűben szürke varjak csapata, a közelben három csóka keresgél.
Végigfutok a Palatinus strand hosszú parkja mellett. Milyen élet van itt nyáron! Gyerekkorom legnagyobb élményei közé tartozott, ha eljöttünk ide, bizony, Bambi, fagylalt, labdázás, a hangszóróból harsogó zene, Pistikét várják a hangosbemondónál. Egyszer itt, a strandon Alfonzó közelébe kerültem, nagy társasággal volt, fürdőgatyában fekvőtámaszozott, közben hangosan énekelt: „az utolsó húszasomat nézzétek meg, emberek”. Érdekes, mennyire megjegyzi az ember, ha hírességgel találkozik. Most üres a strand, a színes műanyag székek egymásra halmozva várják a jobb időket.
Mint mindenki itt, a futókörön, én is önmagammal vagyok versenyben, az ellenfelem a saját kényelemszeretetem, mondhatnám, lustaságom, azt kell, kellene hetente egyszer-kétszer legyőznöm. Nem mindig sikerül. Kimenni a futókörre sem mindig sikerül, könnyű okot találni rá, hogy ne menjek. De ha ráveszem magam, és megcsinálom, az jó érzés. Én voltam az erősebb.
Ez a futókör sokat segít, hogy rávegyem magam. Még ebben a ronda, ködös, nyirkos téli hidegben is ez a világ egyik legszebb városi futópályája. A folyó, a park, a történelem és persze a rekortán, a rugalmas futófelület, ami kíméli az ízületeket. Sokan járunk ide, mindenféle emberek, főleg fiatalok, de idősebbek is, mint én például. Van egy bácsi, rendszeresen itt látom, elszánt tekintettel, lendületes karmozdulatokkal siet végig a pályán. Innen ő sem lóg ki, sem a rohanó atléták, sem a szinte már lépésben kocogók. Személyesen senkit nem ismerek, mégis valahogy ismerősök vagyunk, közösségféle ez ismeretlenekből.
Hogy a Margit-sziget ilyen gyönyörű park maradhatott a város közepén, bizonyára azért van, mert túl széles folyó a Duna, csak sokára, a 20. század elejére jutott ide híd. A legtöbb városnak sokkal kisebb folyója van, amelyen már régen hidak épülhettek, a keskeny folyók szigeteit a város könnyen belakta. Párizs híres szigete, a Cité a maga kilenc hídjával egyenesen a francia főváros szíve közepe, évszázadokon át ott lakott a francia király, ma is ott áll a Notre-Dame és a világszép Szent Kápolna, a Sainte-Chapelle, a szomszédos Szent Lajos-sziget lakóházakkal telezsúfolva. Berlin nagy szigetét ma Múzeum-szigetként ismeri a világ, bár sok más épület is van rajta. Rómának a kis Isolán kívül nincs is komoly szigete, Londonnak sem, Bécstől pedig messze esik a nagy Duna, nem arrafelé nőtt a város.
A Margit-szigettel más a helyzet. A széles folyó évszázadokon át elválasztotta a köré nőtt hármas fővárostól, így megmaradt kívülállónak, megejtő történelemmel, kevés épülettel és rengeteg fával, bokorral, réttel, virágokkal, sétányokkal. Igazi nagyvárosi park, a maga romjaival és legendáival. És mindehhez a világ egyik legszebb futókörével.
Elérek a sziget déli végéig, át a híd alatt, vissza a pesti oldalon. Akik villamossal jönnek, innen indulnak, nyújtó, melegítő embereket látni, gyűjtik az elszánást az indulásra. Kicsit tovább, balról a hatalmas szökőkút, most néma, de tavasztól őszig igazi látványosság, szól a zene, csillognak a fények, körülötte rengeteg ember.
Hogy megdöbbenne Margit királylány, ha ezt látná! Mi lett az ő csöndes szigetéből!
Az evezősök háza következik, most ez is zárva van. Már elhagytam a pesti oldalon a modern református templomot, amiről sosem tudom, tetszik-e, egyik nap igen, másik nap nem. Megrakott uszály araszol mellettem a folyón fölfelé, lassan megelőz. Az állatkerthez érkezem, néhányan nézik az állatokat, az állatok nézik őket, csak a pávák vannak magukkal elfoglalva, a kakas nagyot rikolt, fölborzolja a tollát, de a szép farkát nem teríti szét, a téli bámészkodóknak az nem dukál. Arrébb öt-hat gólya ácsorog egykedvűen.
A kolostor romjaihoz érkezem. Komoly futó nem tesz ilyet, én most mégis megállok, az acélhídon át be a falak közé, a meglepően nagy templom terébe, a szent királylány sírjához. Ő már nem itt nyugszik, mégis megszentelt hely ez. Itt éltek Isten rabjai, Gárdonyi halhatatlan hősei, Kodolányi János Boldog Margitja, és legfőképpen itt élt Árpád-házi Margit a maga valóságában, örömben és bánatban, apácatársaival és mindenféle más emberekkel, itt élt egy kis magyar világ nyolc évszázad távolában. A tatárjárást követő esztendőben még IV. Béla királynak is a templom körüli udvarház volt az otthona, innen kezdte a végigpusztított ország újjászervezését.
Megérintem a köveket, megérintem a múltat, az én múltamat, nyolcszáz éves ív támad az ujjam és a kő között. Hány ujj, hány érintés húz majd a jövőben egyre hosszabb íveket?
Visszatérek a futópályára, ráerőltetem magamat a folytatásra, nem megy könnyen, de nem jó a futást megszakítani. Azért belelendülök, nincs messze már a cél, annyit ki kell tudni bírni. Kapkodva veszem a hideg levegőt, minden lépés nehezebb, legszívesebben abbahagynám, de már látszik az Árpád híd, a sziget északi parkolójából indultam, odáig kell kitartanom, hogy meglegyen a teljes szigetkör, ötezerháromszáz méter.
Megérkeztem, pontosan oda, ahonnan elindultam. Nehéz volt, lassú volt, de megvolt. Jön majd a tavasz, jön az olajfűzvirágzás, a hársvirágzás, illatokban gázolunk, hogyne jönnék vissza. Addig, szent Margit királylány, további szép örök álmokat!
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
