Menü
Szöveg: Pap Lázár
Fotó: WIKIPÉDIA
A protestantizmus világában szokatlan kultuszt építettek az erdélyi unitárius hívek Dávid Ferenc alakja köré – a hitelveiért börtönbe vetett prédikátor megpróbáltatásait Jézus Krisztus passiójával állították párhuzamba.
Mint az minden forradalmi irányzat esetében történni szokott, a reformáción belül is megjelentek radikális csoportok, a reformációt is megreformálni kívánók. A 16. században ezek a mozgalmak hirdették, hogy híveiknek egyedül a Bibliára kell alapozniuk hitüket, továbbá mindenkinek jogában áll magának tanulmányoznia a Szentírást, amire az írni-olvasni tudás terjedésével egyre nagyobb lehetőség nyílt. Ilyen, akkoriban radikálisnak számító elképzeléseket képviselt az unitárius egyház alapító püspöke, a katolikusból evangélikussá, reformátussá, majd végül unitáriussá váló Dávid Ferenc is.
A prédikátor tragikus sorsa a mai napig unitáriusok százait indítja meg, és veszi rá arra, hogy részt vegyenek a dévai zarándoklaton. Egyházuk börtönben elhunyt alapítójára mártírként emlékeznek, alakját az idők során pedig már-már messianisztikus jegyekkel ruházták fel. Erről árulkodik az unitáriusok történetét összefoglaló, Kénosi Tőzsér János és Uzoni Fosztó István által a 18. század végén írt, Az erdélyi unitárius egyház története című mű, amely egyszerre számít kezdetleges történészi munkának és korabeli forrásnak arról, miként próbálták megteremteni Dávid Ferencnek a protestantizmustól egyébként merőben idegen kultuszát.
Változó hitelvek
Az antitrinitárius nézetek megjelenése előtt a reformáció vezérei csupán a szerintük eredeti keresztény elvekhez akartak visszatérni, saját felfogásukban ők számítottak ortodoxnak. Dávid Ferenc ezzel szemben a folyamatos kijelentésben hitt, amikor Luther írásait olvasva reformált a katolikus hitről. Miután találkozott Kálvin tanaival, és úgy ítélte meg, hogy a genfi prédikátor kijavította a Luther által elkövetett és megtartott hibákat, áttért a református hitre. Végül az antitrinitárius irányzathoz csatlakozván Isten ihletésére hivatkozott, és megvetette az unitárius egyház alapjait. Hitének két alappillére a Szentírás és lelkiismeretének indíttatása volt.
Az egyház alapításának idején az unitárius hitelvek közel sem voltak még letisztultak. Teológiájuk folyamatosan változott, ugyanis célként tűzték ki az emberi lélek és a különböző korszakok fejlődésének követését. Legfőbb tanításuknak a Szentháromság újraértelmezése számított. Istent a legfőbb szeretetként, Jézus fiúságát pedig nem adottságként, hanem az Istenhez való hasonlatosságként, az ő tökéletességére való törekvésként értelmezték. Hitük szerint a Szentlélek Isten lelke, amely tőle elválaszthatatlan. A kereszténységet főként szellemi síkon értelmezték, ezért próbálták lerázni magukról a béklyónak tekintett dogmatikát és a külsőségeket egyaránt. Egyedül a Szentírást és az Isten hangjaként felfogott lelkiismeretet fogadták el tekintélyként, ami tulajdonképpen a Biblia saját személyes értelmezését jelentette.
A szilárd hittételek hiánya magában hordozta annak veszélyét, hogy az akkor még fiatal egyház a teológiai viták mentén darabokra hullik szét. Az 1568-as tordai országgyűlés, amelyhez a vallásszabadság megszületését szokták társítani, bevett felekezetként ismerte el a katolikust, a lutheránust, a reformátust, valamint az unitáriust, megtiltott azonban mindenféle újítást a továbbiakban, a stabilitás érdekében rögzítve ezzel az egyházak akkori állapotát.
Báthory Kristóf (balra) és Fausto Sozzini (jobbra)
A Báthoryak, bár nem üldözték az unitáriusokat, a katolikus restaurációt próbálták elősegíteni a fejedelemségben. Az adott politikai viszonyok közepette Biandrata tarthatott attól, hogy Dávid veszélybe sodorja az unitáriusok egységét, valamint pozícióit
A közpróféta
Dávid Ferenc már tizenkét éve állt az unitárius hit szolgálatában, amikor kezdeményezésére 1578-ban a tordai zsinaton elfogadták a közprófétaságot, ami azt jelentette, hogy a lelkipásztorok büntetlenül foglalkozhattak olyan témákkal, amelyekről egyházi határozat még nem született. E rendelkezés által megerősítve Dávid elkezdett azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy nevezhetik-e a hívek Krisztust Istennek, illetve fordulhatnak-e fohászaikban hozzá. Az értekezéseinek híre hamar az erdélyi unitarizmus másik vezéralakjának, Giorgio Biandrata olasz udvari orvosnak a fülébe jutott, aki újra zsinatot hívott össze Tordára, és megintette a kényes kérdéseket feszegető prédikátort, valamint a fejedelem haragjával fenyegetőzött, de ekkorra ez már kevésnek bizonyult. Dávid folytatta prédikációsorozatát, és nyíltan hirdette, hogy Jézus semmilyen értelemben nem lehet Isten, ezért imádkozni sem kell hozzá, valamint a gyermekek megkeresztelését is elvetette.
Annak érdekében, hogy az ügyben igazságot tegyenek, ismét zsinatot hívtak össze, amelyre döntőbírónak az egyik legjelentősebb lengyel unitárius teológust, Fausto Sozzinit hívták meg Krakkóból. Az ő köreikben már lezajlottak hasonló viták, amelyek eredményeként több prédikátort kiközösítettek. Sozzini megállapította, hogy Dávid hajthatatlan, így Biandrata más eszközökhöz fordult: elérte, hogy hittársát megfosszák első papi juttatásaitól. Az unitárius hagyomány szerint a prédikátor ekkor saját sorsát előrevetítve így reagált: „Nem szeretném hinni, hogy te kegyetlenebbül viseltetnél irányomban, mint Kálvin viseltetett Szervét iránt. Avagy talán majdan te is egy második Kálvin akarsz lenni?” – utalt ezzel az antitrinitarizmus szülőatyjának, Szervét Mihály spanyol orvosnak a halálos ítéletére, amelyet a genfi tanács feltehetőleg Kálvin nyomására hozott meg.
Végül a lengyel unitáriusok javaslatára elutasították Dávid nézeteit, következő lépésként pedig Biandrata a katolikus fejedelem, Báthory István nevében kormányzó Báthory Kristóf előtt zsidózással, valamint újítással vádolta meg (előbbi azt jelentette, hogy a kereszténység által elhagyott zsidó vallási szokásokat elevenítette fel). Báthory megértette az ügy jelentőségét: eltiltotta Dávidot a tanítástól, a kolozsvári tanáccsal őrizetbe vetette őt. Nem vallási intoleranciáról volt itt szó, hanem az antitrinitarizmuson belüli intolerancia tolerálásáról. Tehát nem az állam akaratát érvényesítette az unitáriusokkal szemben, hanem kiszolgálta az egyházon belüli egyik frakciót, és leszámolt annak belső ellenfelével, lekötelezve ezzel a pozíciójában megerősödött vezetést.
Mintha a napot gyűrű fogná körül
Amikor Dávid értesült az ítéletről, a Kénosi–Tőzsér-féle mű szerint így szólt Sozzinihez: „Régóta sejtettem én már ezt, menj s végezd be, amit elkezdettél.” Ez a mondat egyértelmű utalás a János evangéliumának 13. fejezetében található 27. igeversre: „És a falat után akkor beméne abba a Sátán. Monda azért neki Jézus: A mit cselekszel, hamar cselekedjed.” Az unitárius emlékezet szerint a nép követelte Dávid elítélését, amit ugyancsak párhuzamba állíthattak Krisztus kihallgatásával: „Ha ezt az embert életben hagyod, téged, dicső fejedelem, mindkét tábla őrét, feleségeddel, gyermekeiddel s minden maradékaiddal egyetemben hivatásunknál fogva a mai napon annak a rettenthetetlen bírónak, ama Jézus Krisztusnak ítélőszéke elé hívunk, akit ez káromolt.” Ez a jelenet szinte pontos megfelelője annak, amikor a zsidó nép Pilátust belekényszerítette Krisztus elítélésébe.
Az unitáriusok történetében a Krisztus halálát követő természetfeletti sötétség megfelelőjét is megtaláljuk az ítélet kihirdetésekor, amely a leírtakkal ellentétben élethosszig tartó fogságot jelentett, nem pedig halált. „Amely napon ezt a szerencsétlen, de örök emlékezetű Dávid Ferencet halálra ítélték, Gyulafehérvárt fényes délben úgy látszott, mintha a napot gyűrű fogná körül, s környékén egy tűz a másik tűzzel csapna össze.” Hasonló bibliai párhuzam jelenik meg akkor is, amikor „a katonák egymás közt még a kalapját is sokáig dobálták és taposták, mígnem valamelyik nikodémita azt neki ismét visszaadta”. Az itt idézett szakasz a Jézus ruháira sorsot vető katonák történetére utal.
A tanaiért elítélt, ekkor már nagybeteg Dávid Ferencet végül Déva börtönébe szállították, ahol még abban az évben, 1579-ben meghalt. Élete és szellemi hagyatéka ékes példája annak, hogy a reformáció kavalkádja milyen sodró erővel hatott Erdélyben, illetve mennyire sajátos irányzatokat szült, amelyek a kereszténység határait is gyakran szétfeszítették, és újfajta megközelítéseket gyökereztettek meg a Tündérkertben. Az unitáriusok különleges viszonya egyházuk alapítójához egyébként nem mentes az ellentmondásoktól, kései tanainak egy részét nem vallják, így például a gyermekkeresztséget megtartották.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
