Régen ha siettem, busszal mentem, de ha ráértem, mindig a villamost választottam. A szívemnek a legkedvesebb a 38-as volt, magas, öreg, háború előtti kocsik közlekedtek ezen a járaton, azokkal a bizonyos csíkos lécpadokkal, a plafonról függő, csepp alakú fogantyúkkal, a lépcsőn súlyos vasráccsal. A vezető csupán függönnyel elválasztva ült elöl, ráütött a csengő félgömb formájú gombjára, ha jelezni akarta az indulást. A temető mellett vezetett az út, a 38-as sokszor vitt az orrán halotti koszorút, kényelmesen zötyögve fél óra alatt tette meg a néhány kilométert a Hungária körúttól a Blaha Lujza térig.
Mire a Széll Kálmán térre érünk, fényes kora reggel van, de még nem a sietős időszak, az emberek a téren kényelmesen lépkednek, sokan leszállnak, sokan fel, megyünk tovább. Érdekes, hogy a Vérmezőn nincsenek igazán nagy fák, mintha még fiatal lenne ez a park, pedig milyen hosszú múltja van! Jobbról a krisztinavárosi templom, itt kötött házasságot Széchenyi István 1836. február 4-én, gondolatban kalapot emelek előtte. Jó érzés a nagyok nyomában járni. Megyünk tovább, keresztül a Tabánon, fájóan hiányzik az innen eltűnt városrész, még ha tudom is, hogy több volt itt a málló vakolatú szegénység és kevesebb a romantika, mint amit az utókor idegondol.
Le a szép ívű Erzsébet híd alá, végig a Duna-parton, át a Gellért téren a Bartók Béla útra. Szerethetővé nemesedett ez az út az utóbbi évtizedekben, vendéglők, galériák, régiségboltok, kár, hogy az aprócska antikvárium a Gárdonyi téren nincsen már meg. Kiérünk a körtérre, eddigre már sietőssé érett a reggel, munkába, dolguk után igyekeznek az emberek. A villamos utazóközönsége itt is nagyrészt kicserélődik, de a fiatalember, aki a végállomáson utánam szállt fel, még marad. Végtére miért ne vezethetne éppen erre az ő útja is?
A körtér mindig is a villamosok tere volt, ez megmaradt. Korábban sokkal több vonal volt Budapesten, a Váci úton ki egészen a Megyeri csárdáig, a Thököly úton, a Rákóczi úton, a Szentendrei úton, a Podmaniczky utcán, sokfelé. Aztán kezdtek eltünedezni, mintha a lejárt, érvényét veszített múltnak lennének maradványai. Pedig a villamosok fontos alkotóelemei az emberléptékű nagyvárosnak. Budapestiként is örülök, hogy jár a villamos Szegeden, Miskolcon, Debrecenben, és sajnálom a pécsit, amiből mára csak egy pár méteres sínpár maradt a Jókai téren. Pedig azt, hogy mit jelenthet egy villamos egy történelmi belvárosban, az isztambuli példa igazolja: annak a járatnak ma már forgalmi jelentősége nincs, de az emberek rajonganak érte, mindig tele van.
Még hosszú az út a körtértől, de nekem már idegen vidék, emlékek nem kötnek hozzá. Egykori gyárépületek, lakótelepek között megyünk, aztán elhagyjuk azokat is, a budafoki kocsiszínt, és végül megérkezünk Budafokra, a kissé rendezetlennek tűnő, mégis vonzó kisvárosba, ami a főváros része ugyan, mégis önálló életet él. Itt ér véget a mai utazás a budai fonódó villamoson, reggeli napsütésben. És még egy sor villamosvonal vár arra, hogy végigutazzam rajta végállomástól végállomásig.