Hegyek közé szorult, hol szélesebb, hol keskeny völgyben hosszan elnyúló városba érkezik az utazó, ha a nógrádi megyeszékhelyet, Salgótarjánt keresi fel. A Tarján-patak völgyébe jobbról is, balról is völgyágak futnak, a város azok felé is kiterjeszkedett, de a legfontosabb épületek mind a központi, alig pár száz méter széles völgyben találhatók. A vasút még ebből a keskeny sávból is levág egy darabot, az erdők borította hegyek itt a város főterétől szinte karnyújtásnyira emelkednek.

Nemcsak ez teszi különlegessé Salgótarján belvárosát, hanem a modern épületek meg­lepően harmonikus együttese is. A modern ezúttal a hatvanas-hetvenes évek építészeti stílusaként értendő. Sok rossz tapasztalatunk van erről a korszakról, a legrémisztőbb talán Esztergom belvárosából, ahol a barokk térszerkezetbe és a zárt házsoros, historizáló kisvárosi utcaképbe rondítottak bele a környezettől idegen betonmonstrumokkal – egyszer talán megérjük, hogy mind eltűnnek, és a kisváros megint régi önmaga lesz. Salgótarjánban nem ez történt, itt jelentős építészeti érték korábban nem volt. A város csak a 19. század végén, az itt felfedezett barnaszénnek és az arra épülő iparnak köszönhetően vált számottevő településsé, a megye­székhelyi rangot is csak 1950-ben nyerte el. Attól fogva viszont gyors fejlődésnek indult, afféle szocialista mintaiparvárossá fejlődött.

Ez adott alapot a hatvanas években arra, hogy döntés szülessék a belváros teljes megújításáról, méghozzá az akkor szokásosnál lényegesen nagyobb anyagi ráfordítással, meglehetős szabadságot adva a kor legjobb építészeinek. Magyarországon azóta is példátlan módon, néhány év alatt egy egész belváros épült fel egységes koncepció alapján. Nagyszabású kísérlet volt ez egy teljes egészében modern város felépítésére.

Fél évszázad elteltével, miután lehámlott róla az ideológiai máz, és a Fő téri József Attila Művelődési és Konferencia Központ (a helyieknek Józsi) homlokzatán az egykori Lenin-kép helyét a város jeles szülöttének, Zenthe Ferencnek a képe foglalja el, a kísérlet működni látszik. A tavaszi napsütésben tele van a salgótarjáni Fő tér, apa labdázik a gyerekeivel, kamaszok ülnek a padok támláján, emberek bámészkodnak, sétálnak, beszélgetnek, szemlátomást otthon vannak. Talán a kisvárosi lépték teszi, de itt a nagy épületeket is emberi méretűnek érezni, közöttük jól átlátható, hangulatos terekkel. Még Somogyi József 1945-ös emlékműve a galambokat röptető lányalakokkal is belesimul a környezetébe. Igaz, szemben a tanácsköztársasági emlékmű a fegyvert ragadó munkással kifejezetten ronda, a kommunista szoborgólemek parkjában volna a helye, de különösebb figyelmet itt sem kap, csak a Munkáspárt aszott, megfakult koszorúja árválkodik a talapzatán. Több emléke a szocialista múltnak nincs is, élhető, lakható modern épületek sorakoznak végig a széles út mentén a déli Kisboldogasszony-templomtól az északi evangélikus templomig.

A modern építészettel kapcsolatban a legtöbb embernek ellentmondásos érzései vannak. Mintha az építészet a klasszikus korok elmúltával nem találta volna a maga útját. A sok helyen idegennek, ridegnek ható épülettömbökből minden intimitást nélkülöző térszerkezet formálódik. Pedig számunkra, európai városlakók számára az ajtókkal, ablakokkal tagolt falak övezte utca adja meg az otthonosság, a biztonság érzetét. Minden nyáron milliók bolyonganak a dalmát óvárosok szűk utcáiban, de senkinek eszébe nem jut, hogy e városok kissé távolabb fekvő lakótelepeit turistaként felkeresse. A történelem levegője volna olyan vonzó? Biztosan az is, de nem csak az. Szükségünk van rá, hogy a tekintet megtámaszkodhassék a körülhatárolt térben. Hodálynyi termekben sem szeretne lakni senki. Az intim, emberléptékű tereit veszítő városrészek, a nagy paneltömbökből álló lakótelepek is rendre elveszítik közösségitér-funkcióikat.

Maguk a modern épületek is sokszor csalódást okoznak. Az építészeti lelemény olykor nem több, mint hogy függőleges hasábot állítanak egy vízszintes hasábra, és a felületet rácsszerkezettel tagolják, vagy üvegfalat húznak elé. Ráadásul sok modern épület, ha új korában látványos volt is, gyakran rosszul öregszik, mint egy fészerben felejtett régi mosógép. Nem jó közel menni hozzá, mert a lepusztultsága úgy még jobban szembeötlik.

A salgótarjáni belvárosnak azonban mintha nem csupán esztétikai értelemben sikerült volna kiszakadnia a maga idejéből, és általános érvényűvé válnia, hanem a lakhatóságát is megőrizte. Bár ez utóbbit illetően azért lehetnek kétségeink. A kettős toronyház a vasút felőli oldalon nagystílű látványt nyújt, a környezete is rendezett, a szemlélőnek mégis az jut az eszébe, hogy egy harmincezres kisvárosnak semmi szüksége tizennyolc emeletes lakóházakra. A szocializmus évtizedeiben volt egy különös magasházépítési verseny a vidéki városok között, valamiért azt tekintették a városiasodás mércéjének. Épült magasház Szolnokon, Gyöngyösön, Miskolcon, Debrecenben, Pécsett – az utóbbitól néhány éve sikerült végleg megszabadulnia a városnak. A salgótarjánit, amelybe annak idején a komfort nélküli bányászkolóniák lakóit telepítették, nem akarják lebontani. Miért is tennék, a közönség elfogadta, szívesen lakja.

Sokkal nehezebb ügy a Fő téren a nyolcvanszobás Karancs Szálló, amely évek óta üresen áll. Építészeti szempontból jól illeszkedik a városképhez, hangsúlyt ad a térnek, lepusztultnak sem mondható. Éppen csak reménytelenül fölösleges, más, sokkal kisebb szálláshelyek bőven megfelelnek a szállóvendégek igényeinek.

A városközpont része a volt Centrum áruház, amely most számos önálló üzletnek ad helyet. Élénk forgalommal működik, de a belsejében az eredeti koncepció nem vált be, bizonyítva azt, hogy az élet sokszor felülírja a tervezőasztalon megfogalmazott elgondolásokat. A terv szerint az emeleten egyfajta közösségi tér, agora alakult volna ki, ahol forgalmas zónák és nyugodt zugok is helyet kaptak. Ezek az utóbbiak azonban fokozatosan elszemetesedtek, veszélyes bugyrokká váltak, ezért lezárták őket, így viszont az agorajelleg is elveszett.

Az úgynevezett erkélyházon, mindjárt a színház mellett, feltűnik valami, vagy inkább valaminek a hiánya. Szinte alig van olyan erkélyes panelház Magyarországon, amelynek több-kevesebb erkélyét ne építették, üvegezték volna be a lakói. Nem kérnek az eredeti építészi elgondolásból, néhány négyzetméterrel több lakótérért könnyedén feláldozzák az erkély nyújtotta szabadságot. Itt egyetlen beépítés sem látható. Vajon a hatósági tiltásnak, a lakók belátásának vagy a jó tervezésnek köszönhető ez? Bárhogy legyen is, az épület őrzi esztétikus megjelenését.

S tulajdonképpen az egész salgótarjáni bel­városra igaz ez a megállapítás. Itt, ahol nincsenek műemlékek, paloták, pompás templomok, a messziről jött látogatónak maga az idő próbáját kiálló modern város a látnivaló. A salgótarjániaknak pedig az otthonuk.