Vannak helyek a világban, amelyeket időről időre fel kell keresni, hogy az ember feltöltődjék mindazokkal a gondolatokkal és érzésekkel, amelyeket az a hely hordoz. Ilyen a zsámbéki premontrei templom monumentális romja, amely dombtetőn állva valósággal megkoronázza a dunántúli kisvárost.
„Ez a ház észre se veszi a környezetét. De még a szomszédait se. Nincs senki és semmi más, csak ő maga. Ez teljesen természetes. Ezzel igazán nem kell büszkélkedni. De hát ő nem is ismeri a büszkeséget. Elmentem mellette évek, évtizedek óta. Naponta többször is. Soha meg se álltam a kerítésénél. Észre se vettem. Pedig talán várta. Nem várta. Semmit se várt”
(A dicsőség napja)
Romnak mondják, de aki csak egy pillantást vet rá, érzi, hogy ez a szó itt nem megfelelő. Sokkal inkább a hiánytalan egész, mint a rész, a töredék érzetét keltik a hatalmas tornyok, az égbe meredő falak. Talán torzónak kellene mondani? Hiszen a torzó az ábrázoló művészetnek régóta a teljességet hordozó kifejezőeszköze. De nem, torzónak se mondjuk, nevezzük annak, ami, templomnak, Isten és az isteni felé törekvő ember házának.
Nem minden rom hat így, a legtöbb nélkülözi a lélekkel telítettség ilyen fokát. Ezt az épületet az 1763-as földrengés során a véletlen vagy az isteni akarat rendkívülivé formálta, falai egy részét veszítvén új minőséget nyert, aminek azóta is csodájára járnak. Sokat mond, hogy már a 19. század derekán, amikor még kevés érzékük volt az embereknek a régiség értékei iránt, és amikor Magyarország még sokkal több középkori templommal büszkélkedhetett, a zsámbékiról rajzok, festmények és metszetek sora készült, bizonyítva a felé forduló figyelmet. Több mint két és fél évszázada megcsonkult voltában is nevezetessége az egész országnak.
Újra és újra el kell hát ide jönni, és gyönyörködni az emberi alkotóerő nagyszerűségében. Amikor belép a látogató a boltíves kapun, elsétál a fennmaradt karzat alatt, és belép a templom főhajójába, a délkeleti oldalfal és hátsó oromfal által kirajzolt egykori tér magasságába pillantva az első jelző, ami eszébe jut, egészen biztosan ez: fenséges. Ez a nyolc évszázados épület valóban égre tör, kőbe formált imádság, a létezés gyönyörűségének hálás megvallása. Talán az a titka, hogy minden más templomnál, világcsodája katedrálisnál egyszerűbben, tisztábban és világosabban fejezi ki azt, hogy mit jelent a szakralitás.
A látogató, ha megáll a keskeny, mégis hatalmas főhajóban, nagy jelentőségű felismerésekre juthat. Arra például, hogy semmit nem tud meg az emberi világból, aki pusztán a ráció alapján próbálja megérteni. Hiszen ami a látogatót Zsámbékon körülveszi, abban nincs semmi racionális. Ugyan mi szükség volt ilyen mérhetetlen magasságú terekre? Mi szükség volt odafönt, szinte égi magasságokban gazdagon kifaragott oszlopfőket illeszteni a támpillérekre? Ha már vallás, ha már szerzetesi közösség, nyolc évszázada nem lett volna logikusabb egyszerű, négy-öt méter magas teremmel megelégedni? Mi szükség volt a két hatalmas toronyra? Ha már harang (mi szükség arra?), nem lett volna észszerűbb csak egyet emelni, azt is feleakkorát? Mi szükség volt a rózsaablakra, a faragott kövekre?
És ha már megépült ez a hatalmas templom, és ha a földrengés a felét lerombolta, pusztán a ráció szemüvegén át nézve mi szükség a megmaradt falakra? Mi szükség? Évszázadok csodálata adja meg a választ. A falak között járó itt a ráción túli emberi létezésünk ünnepét éli meg.
Aki csak egy kevéssé is hajlamos a gondolati játékokra, nem kerülheti el, hogy valamelyik kőre leülve gondolati időutazásba fogjon. Hogy elképzelje itt az életet majd nyolcszáz évvel ezelőtt, IV. Béla idejében, az 1240-es évek második felében, amikor a templom elkészült az alig száz éve alapított premontrei kanonokrend számára. Ez a játék megengedi, hogy néhány száz év történéseit egybefoglaljuk, az eredendően robusztusan román stílusú templomot a pálosok kétszáz évvel későbbi gótikus átformálásában, rózsaablakaival, faragott oszlopfőivel képzeljük el már a kezdetek idején is.
Az építkezés a tatárjárás előtt elkezdődött, de a pusztító viharban megakadt a munka, tető nélkül álltak a csupasz falak, a nép szétfutott, a tatárok fölégették a falut. Idő múltán, a vihar elvonultával a sebek, amelyek a tájon, a falun, a testeken és a lelkeken támadtak, begyógyultak, a templom építése befejeződött, tömjénillatú szentmisével, zengő gregorián kórus hangjai mellett felszentelték. Képzelt utazásunk idején már mindezen túl vagyunk, a faluban tető minden házon, a földeken emberek dolgoznak, az udvarokban baromfi, ökör vontatta talyiga kapaszkodik a meredek úton, követ hoz a templom mellett épülő kolostorhoz.
Bent, a mellékhajó fölött vágott keskeny, magas ablakokon délkelet felől besüt a nap, és a fehér falakon át visszaverődve betölti a teret. Délelőtti tercia zsolozsmára, közös imádságra gyülekeznek a tiszta fehér ruhás rendtagok. Húszan vannak, a főhajó első padjait töltik csak meg, az utolsó padban három világi ember ül, bal felől egy asszony, jobb felől két férfi, csöndben hallgatják a papok felzengő énekét.
A zsolozsma véget ér, a szerzetesek indulnak világi feladataikat végezni. Hármukat már itt, Zsámbékon vették fel a rendbe, a többiek Váradhegyfokról, Jászóról, a Nyulak szigetéről érkeztek, hogy csatlakozzanak az alapítókhoz, akik között még Ajnald lovaggal érkezett öreg francia rendtag is van.
Az építkezés irányításával megbízott testvér a kőműveseket megy ellenőrizni. A rend Franciaországból küldött kőfaragót, az ő vezetésével helyi mesterek faragják a kerengő oszlopfőit. A négyszögletes udvart övező oszlopsor legtöbb darabja már a helyén áll, szépen kirajzolódik az árkád, ahol a szerzetesek gondolataikba merülve vagy beszélgetve majd sétálhatnak. A templomdomb aljában, a faluban egy kakas hangosan kukorékol, kutya ugatja az elzörgő szekeret, egy legény a kapanyélre támaszkodva, összehunyorított szemmel nézi, miféle lehet az a nagy madár, ami a templom tetejére szállt. A madár továbbrepül, a legény folytatja a kapálást.
Ez a templom erre is képes a maga nyolc évszázados jelenlétével: hogy az egykorvolt, elképzelt legényt, az egykorvolt szerzeteseket valósággá emelje, az elgondoló valóságává. A lélekkel telített falak között, a ráción fölülemelkedve a gondolati játék évszázadokon átívelően folytatható, egészen a jelenig.
Vannak helyek a világban, amelyeket időről időre fel kell keresni. Ilyen az Isten szabad egével boltozott zsámbéki templom is. Ha a jelenben élő látogató nyitott lélekkel engedi, hogy hasson rá a fenséges épület, akkor a múltjáról, a világról, önmagáról tanulhat fontos dolgokat.
Erdélyi kopót, ezt a hungarikum kutyafajtát tartani nem a világ legkényelmesebb dolga. De nem csupán szabadidős tevékenységet jelent, sőt elsősorban nem azt. Mint történész szerzőnk írja: a kopótartás igazi lázadás a mai korszellemmel szemben.
A huszadik század második felében gyökeresen átformálódtak a női szerepek Magyarországon: egyszerre érvényesültek az emancipációs törekvések és a „szocialista erkölcs” főszerkesztői cikkekben közvetített normái. Tóth Eszter Zsófia történésszel beszélgettünk.
A szakirodalomban sokszor nyilas seregletként intézték el a hetvenöt éve a bajorországi Altöttingben összeülő emigráns országgyűlést, ez a minősítés azonban nem felel meg a valóságnak – még ha az ideiglenes államfőnek választott kisbarnaki Farkas Ferencnek a háborúban játszott szerepe körül valóban sok a kérdőjel.
Biszkuban még ahhoz sem volt fantázia, ravaszság, ambíció, temperamentum, hogy magasabb posztra képzelje magát, mint ahova helyezték.
Régen nem volt kérdés, ma egyre gyakrabban az, hogy jó-e, helyes-e fogságban élő állatok kertjét fenntartani. Félek, hogy idővel a nemleges válasz győz majd, én viszont meggyőződéssel mondok igent.
A Budapesti Értéktőzsde volt elnöke az első világháború századik évfordulója kapcsán hatalmas vállalkozásba fogott: bejárta és megörökítette a hadszíntereket Ypres-től Csingtaóig, a Falkland-szigetektől Pápua Új-Guineáig, hogy különleges kivitelű könyvben láttassa a harcok valóságát.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
