Menü
Szöveg: Farkas Anita
Fotó: Földházi Árpád
Sopronban született, majd hosszas budapesti kitérő után ugyanabba a Torna utcai, több mint százéves házba költözött vissza, amely nemcsak gyermekkora, hanem egész élete meghatározó helyszíne lett. Ahogy a város is az irodalmi műveié. Rakovszky Zsuzsa író-költő-műfordítónál jártunk.
„A nők szoknyában, autók nincsenek még / busszal járunk, de leginkább gyalog. / Hűtő sincsen, a maradék leves két / jégtömb között várja a másnapot.” Egy kis részlet a 2015-ben megjelent, Fortepan című verseskötetéből, amelyben szülő-, majd később újra lakóvárosa, Sopron is többször megidéződik. Milyen volt gyereknek lenni a szocializmus első évtizedeiben ezen az igencsak furcsa státuszú településen?
Gyereknek lenni, úgy hiszem, mindenhol jó. Igaz, Sopron az ötvenes években valóban speciális helyzetben volt, még belföldről is csak engedély birtokában lehetett ide utazni, a vonaton, sőt még kirándulás közben, az erdőben is gyakran igazoltattak a katonák. De óvodásként az ilyesmi nyilván nem érdekli az embert, én is csak fél füllel figyeltem oda, amikor a felnőttek körülöttem erről beszéltek. Egy nyugodt, csendes városra emlékszem, ahol kis túlzással mindenki ismerte egymást. Nagyon szerettem ezt a közeget. Olyannyira, hogy amikor egyszer szó volt róla, hogy anyám munkája miatt Budapestre költözünk, ordítottam, mint a sakál, hogy engem innen biztosan nem visz el senki sehova. Így persze maradtunk.
Jó ideig ketten éltek édesanyjával, hiszen édesapja korán meghalt…
Igen, egyéves voltam, amikor édesanyámmal egyedül maradtunk. Vagyis ez így nem igaz, mert az ő egykori dajkája, Mellus Anna a haláláig, tizenegy éves koromig szintén velünk volt. Nanát, ahogy mi neveztük, még a nagyszüleim hozták magukkal a Felvidékről, amikor az első világháború után áttelepültek. Ez a picike, magyarul nem túl jól beszélő „kis néni”, ahogy a környékünkön hívták, olyan önzetlenül szeretett mindkettőnket, hogy efféle szeretettel azóta sem nagyon találkoztam az életben. Egyébként édesapám is felvidéki származású volt, a pozsonyi egyetemen végzett joghallgatóként, utána került Sopronba. Állítólag mint a vármegyeházán dolgozó jogásznak a város és környéke Magyarországon maradásában is nagy szerepe volt; hogy pontosan mi, arról nem találtam dokumentumot, föltehetőleg a szabadcsapatok szervezésében vett részt. Úgy hallottam, mostanában az évforduló kapcsán újabb dokumentumok kerültek elő, talán azokban majd rálelek valamire. Egy biztos, a húszas-harmincas években népszerű író, Somogyváry Gyula És mégis élünk című regényében név szerint is megemlíti őt az eseményekkel kapcsolatban. Később édesapám Budapestre került, ahol miniszteri segédtitkár volt, de nem veszítette el a kapcsolatát Sopronnal: 1931 és 1939 között Kapuvár és egy ideig a Sopron-környék kisgazdapárti képviselője volt, és az öccse továbbra is Sopronban élt. A második világháború alatt bombatalálat érte a pesti lakást, így a háború után visszajöttek Sopronba. Egy darabig a testvérééknél laktak, majd kibérelték ezt az egykor fényképészműteremként is szolgáló lakást a Torna utcában, ahova már én is születtem, és ahova egy nagyobb budapesti kitérő után tizennyolc éve a fiammal együtt újra beköltöztem.
És az akkor tíz év körüli gyerek nem ordított, hogy ő bizony nem jön Sopronba?
Nem. Nem volt számára idegen a város, hiszen az óvodai-iskolai szünetekben sokat jártunk haza a nevelőapámhoz, és volt itt néhány jóbarátja is. A költözést persze én kezdeményeztem, de nemcsak a honvágyam miatt, hanem mert láttam, hogy muszáj lesz iskolát váltani. Korán megmutatkozott, hogy jó érzéke van a matematikához; Budaörs közelében nem volt nyolcosztályos gimnázium, itt viszont igen. Abban állapodtunk meg, hogy ha a félév után úgy dönt, hogy vissza akar menni, akkor úgy teszünk. Szerencsére nem akart. Engem pedig tényleg semmi nem kötött a fővároshoz, hiszen néhány év könyvtárosi munka után akkor már régóta szabadúszó műfordító és író voltam, a fiamat egyedül neveltem, az irodalmi közéletben pedig addig sem igen vettem részt.
A műfordítás logikus következménye lehet az angol–magyar szakos diplomának, de mikor fordult át mindez saját versekbe, prózába?
Írni sokkal előbb kezdtem, mint fordítani. Amikor még nem tudtam olvasni, anyám sokat olvasott fel nekem, meséket, verseket, részleteket a János vitézből vagy a Toldiból. A két évvel idősebb szomszéd kislánytól aztán magam is hamar megtanultam olvasni, és attól fogva ezzel töltöttem szinte minden szabadidőmet. Volt néhány nagy kedvencem abban az időben, amelyet még ma is szívesen forgatok: néhány Móra-, Gárdonyi- és Dickens-mű. És az Odüsszeia meg az Iliász gyerekeknek szóló prózai átirata A trójai háború címmel; még elsőéves egyetemista koromban is, amikor ókori irodalomból vizsgáztam, jórészt az ebből szerzett ismereteimre támaszkodtam. Aztán amikor betöltöttem a tizennégyet, beszabadultam a felnőttkönyvtárba, és attól kezdve onnan hordtam haza a könyveket. Akkortájt megkaptam karácsonyra Szerb Antal világirodalom-történetét, és annak alapján igyekeztem válogatni. Mindezzel összefügghet, hogy viszonylag korán elkezdtem verseket is kitalálni. Az elsőket még anyámnak mondtam tollba, aki legépelte őket; valahol a régi számlák, papírok közt talán még meg is vannak ezek a gemkapoccsal összefogott lapocskák. Először egy anyák napi köszöntőt farigcsáltam a Serkenj fel, kegyes nép versformájára, aztán fűt-fát költöttem mindenről. Igyekeztem utánozni, amit olvastam, írtam az évszakokról, a napszakokról, még egy verses mesét is, ha jól emlékszem.
A családban voltak mindennek előzményei?
Mint jóval később kiderült, édesapám famíliájában több is. Amikor a hetvenes évek második felében könyvtáros voltam az Országos Idegennyelvű Könyvtár elődjében, az Állami Gorkij Könyvtárban, egyszer csak megérkezett két, talán a 16. vagy a 17. századból származó Rakovszky-verseskötet; a latinul író magyar szerzőket valamiért a szlovák irodalomhoz sorolták. Amikor meg már lehetett az interneten kutakodni, az is kiderült, hogy a Rakovszkyak közül igen sokan foglalkoztak valamilyen szinten irodalommal. Nagy költő nem akadt közöttük, de verseltek, néhányan pedig fordítottak is. Anyám ágán szintén akadt olyan, aki írt, és akit még én is ismertem: a nagybátyám zenés vígjátékait bemutatták néhány vidéki színházban. Szóval kétfelől jöttek az írói gének, ha egyáltalán létezik ilyesmi.
Ahhoz képest, hogy milyen hamar rátalált az írásra, az első verseskötete, a Jóslatok és határidők mégis viszonylag későn, 1981-ben jelent meg. Miért várt ilyen sokáig?
Egyszerűen csak így alakultak a dolgok. A Jóslatok és határidők előtt folyóiratokban már négy-öt éve publikáltam, bár tény, hogy elég ritkán és rendszertelenül. Később sem ontottam magamból évről évre az új műveket. Alapvetően elég lassan író, szöszölő, sokszorosan átgondoló, átíró típus vagyok, ritkán fordul elő, hogy egy vers csak úgy kicsusszan a tollamból, vagy most már inkább a számítógépemből. És mivel meg is kellett élnem valamiből, a fordítás sok időmet és energiámat elvitte. Néhány éve hagytam csak fel vele.
Ezt is fel lehetett azért fogni önálló írói produktumként?
Attól függ, mit fordít az ember. Egy vers fordításában abszolút benne van az ember egyénisége, egy regényében kevésbé, egy barkácskézikönyv vagy szakácskönyv esetében pedig természetesen egyáltalán nem. A versfordítás a legszebb, de egyben a legnehezebb műfordítói munka, viszonylag kevés olyan művelője van, aki maga nem ír, de képes rá. Ráadásul a befektetett energiához képest a versek fordítása igen gazdaságtalan vállalkozás. Ezért eleinte versfordításokat kaptam a kiadóktól, majd „jutalmul” egy-két detektívregényt, később pedig már mindenfélét a vallásfilozófiától a macskatulajdonosoknak szóló tanácsokig. Sok ifjúsági lektűrt is fordítottam. Valódi szépprózát viszonylat keveset, de azok között akadt remekmű is, például Charles Fraziertől a Hideghegy, amely a mai napig az egyik kedvencem. És nyersfordítás vagy közvetítő nyelv segítségével is sokat fordítottam, például a Peer Gyntöt Kunos László nyersfordításának segítségével.
A próza még tovább váratott magára, hiszen az első regénye, A kígyó árnyéka 2002-ben került az olvasók elé. Közben a versek mintha lassan fogyatkozni kezdtek volna. Mi volt az írói fordulat oka?
Nem tudatosan döntöttem így, ahogy a verseimet sem előre elhatározott szándékkal írom. Amikor jönni akarnak, akkor örömmel beengedem őket, de erőltetni nem szeretném; azt szoktam mondani, hogy abból csak álversek vagy versnek látszó tárgyak keletkeznek. Azt is mondhatnám, hogy a versírás inkább a fiatalok műfaja, bár természetesen mindenre akad ellenpélda. Abban azonban van némi igazság, hogy a versíráshoz szükséges állandó felfokozottság, belső izgalom, érzelmi hullámzás inkább a fiatalokra jellemző, a jó prózához viszont nem árt, ha az embernek már van elég élettapasztalata és főleg megengedő empátiája mások iránt. De visszatérve a kérdésre, már egészen fiatalon gondolkodtam prózában is, emlékszem, ahogy járkáltam otthon a konyhában, és fejben írtam a soha el nem készülő regényemet. És talán ez a prózai fordulat összefügg azzal is, hogy mindig is érdekelt a helytörténet, főként a soproni, és sok ilyen munkát olvastam, történészekét meg korabeli krónikákat is. Szóval ilyen módon a városomnak is van köze a dologhoz.
Sőt, az ellenreformáció idejébe kalauzoló A kígyó árnyéka cselekménye konkrétan Sopronban játszódik, csakúgy mint személyes kedvence, a 2005-ös A hullócsillag éve. A 2014-ben kiadott Szilánkok képzeletbeli, határ menti kistelepülésében, Sókban szintén nem nehéz ráismerni a szülővárosára.
A kígyó árnyékát még Budaörsön írtam, de persze erősen támaszkodtam benne a gyerek- és fiatalkori kisvárosi emlékeimre, illetve a helytörténettel kapcsolatos olvasmányaimra. Igaz, a könyv első fele Lőcsén játszódik – ebben egy korabeli lőcsei krónika segített –, csak a második fele Sopronban. A regény ötletének megszületéséhez hozzájárult az is, amit a nagy soproni tűzvészről olvastam, bele is került a cselekménybe, igaz, időben kicsit korábbra helyezve, mint a valóságban. Univerzálisan pedig egy olyan történetet akartam megírni, amelynek a személyiségváltás a lényege. Mindig nagyon izgatott, vajon milyen konfliktusokat hordoz, amikor drasztikusan szemben áll egymással az, amit egy ember magáról gondol, és ahogyan a külvilág látja, értelmezi őt.
„Hát tehetek én róla, hogy a ti világotokban nincs szó arra, ami én vagyok?” – kérdezi Vay Sarolta/Sándor gróf is, aki a VS című, 2011-ben megjelent regény főszereplője a háttérben a kiegyezés után lassan eltűnő nemesi és a fénykorát élő színházi világgal. Bátor írás egy nőről, aki a sors kegyetlen tréfájaként férfiként érez; itt is ez a személyiségváltás-problematika, a belső és külső világ között feszülő ellentét kibontása érdekelte?
Sarolta/Sándor történetét a Szenzációk nyomában a békeidők Budapestjén című könyvben olvastam először. Az újságírói-írói munkásságát már előtte is ismertem valamennyire, az életéről viszont, azonkívül, hogy férfiruhában járt és férfinéven írt, addig csak keveset tudtam. Elkezdett érdekelni, hogy vajon miként élhette meg az identitásával kapcsolatos problémákat, miközben nagyon is hagyománytisztelő volt, tehát semmiképpen nem valamiféle emancipációs előfutárként vagy feminista ikonként kell tekintenünk rá. Amikor a problémát áthidalva úgy döntött, hogy külsőségeiben és viselkedésében férfi lesz, gazdag arisztokrataként akkor sem a külvilág ítéletével kellett szembefordulnia, a belső konfliktusai elől nem tudott menekülni. És amikor börtönbe került a rengeteg tartozása miatt, ahol szembesítették az önmaga elől is folyton eltagadni próbált igazsággal, vagyis hogy objektíve akkor is nő, ha szubjektíve férfinak érzi magát, akkor szükségszerűen összeomlott. Ha úgy vesszük, tragikus történet, de a Sarolta/Sándorral való együttérzés ellenére némi iróniát nem tudtam magamtól megtagadni: az öncsalás, az a fajta félig öntudatlan ravaszkodás, amellyel a számunkra kellemetlen vagy fájdalmas igazságok felismerését próbáljuk elkerülni, végül is többé-kevésbé mindnyájunkra jellemző.
„Ez a ház észre se veszi a környezetét. De még a szomszédait se. Nincs senki és semmi más, csak ő maga. Ez teljesen természetes. Ezzel igazán nem kell büszkélkedni. De hát ő nem is ismeri a büszkeséget. Elmentem mellette évek, évtizedek óta. Naponta többször is. Soha meg se álltam a kerítésénél. Észre se vettem. Pedig talán várta. Nem várta. Semmit se várt” (A dicsőség napja)
Ahogy prózai művei mindegyikében, a tavaly megjelent, Boldog vég című novelláskötetben szintén elég küzdelmes élet jut a nőknek, gyakran férfiak nélkül vagy rossz kapcsolatban vergődve próbálnak valahogy a felszínen maradni. A férfiaknak még ma is könnyebb?
Egyáltalán nem. A legtöbb ember élete küzdelmes, a férfiaké is. És azt hiszem, hogy annak a bizonyos empátiának, ami a prózaíráshoz szerintem szükséges, a másik nemre is ki kell terjednie. A Boldog vég egyik elbeszélése, a Széplelkek éppen arról szól, hogy a narrátor, aki eleinte csak a női szereplő verzióját ismeri a történtekről, és mélyen együttérez vele, megismeri ugyanezt a helyzetet a férfi szemszögéből is. Azt pedig semmiképpen nem gondolom, hogy a nők jobban rászorulnának a segítségre, mint a férfiak, sőt a férfiak mintha kevésbé lennének lelkileg ellenállóak. És bár a nők háztartásbeli és egyéb, a mindennapokhoz kapcsolódó terhei általánosan talán még ma is nagyobbak, sok szempontból könnyebb az életünk, mint akár ötven éve: vannak például háztartási gépek, tanulhatunk, dolgozhatunk szabadon. Szokták kérdezni, melyik korban élnék a legszívesebben, és bár vonz a múlt, különösen a századfordulós idők, ha jobban eltöprengek rajta, mindig arra jutok, valószínűleg nagyon jól jártam a sajátommal. Például hála az orvostudomány fejlődésének, jóval kevesebb a testi szenvedés. Ha csak azt meggondolom, mit jelentett száz évvel ezelőtt akár csak egy fogászati kezelés is! És persze ott az internet, aminek a hátrányai mellett rengeteg előnye is van, ha nem lenne, nem tudtam volna például Sopronból dolgozni fordítóként.
Azt mondta, hogy az irodalmi közéletben régen sem vett részt. A kortársakat azért figyeli?
Valamennyire igen. De ez nem attól függ, éppen hol él az ember. Az életkor előrehaladásával egyre hajlamosabb vagyok rá, hogy inkább a régi kedvenceimet vegyem újra elő, mint hogy megpróbáljak lépést tartani a maiakkal. Meg aztán nyomtatott sajtót már nemigen olvasok, éppen elég idő elmegy az internetes böngészésre. De azért Tóth Krisztina vagy Szabó T. Anna honlapját gyakran megnézem, tettek-e föl esetleg új verset vagy prózát, és Kornis Mihálynak a Literán futó sorozatát szintén nagyon kedvelem. A fiatalabbak közül néhánnyal személyes kapcsolatban is vagyok, például Turbuly Lillával, Nagy Zsukával, Szabó Imolával vagy a kitűnő soproni költő Both Balázzsal. A régiek közül pedig most gyors egymásutánban elővettem a Kosztolányi-prózákat, aztán A varázshegyet, a tavaly karácsonyra kapott Dosztojevszkij-életrajz miatt sorra a Dosztojevszkij-műveket. És persze ma is szeretem az angol költészetet, Audent, Eliotot. A Célia című regényemben is azért hívják Céliának a főszereplőt, mert Eliot Koktél hatkor című drámájában van egy ilyen nevű szereplő.
És hogy telnek ezenkívül a mindennapjai?
Régebben a kutyám meghatározta a napjaim beosztását, reggel séta, este séta, közben munka, ez volt a menetrend. Tavaly meghalt szegény, de azért most is igyekszem sokat sétálni, van egy szép új uszodánk a Lővérekben, újabban arra is rákaptam. Amikor tudok, eljárok a helytörténeti előadásokra. Mostanában persze ezek jórészt a száz évvel ezelőtti hűségszavazásról szólnak, de arról is mindig meg lehet tudni valami újat, érdekeset.
Hogy látja, mennyire tartják ezt számon a soproniak? Jelent még valami pluszt a hűség városában élni?
Nem hiszem, hogy ma olyan erős lenne errefelé a lokálpatriotizmus, hiszen a lakosság szerkezete alaposan átalakult az utóbbi évtizedekben. A hatvanas években az iparfejlesztés miatt sokan betelepültek a környékről, a lakótelepeken már kevésbé volt igaz, hogy mindenki ismer mindenkit. Az utóbbi húsz évben pedig szinte megkétszereződött a Sopronban élők száma. Rengetegen vannak az ország más részéről akár ideiglenesen is idetelepülők, akik Ausztriába járnak dolgozni; mindenhol, ahol kihal egy néni vagy egy bácsi, az örökösök rögtön bérbe adják a lakását. De azért a „régi” soproniakat továbbra is nagyon is érdekli a város múltja, a helytörténeti előadásokon még ezekben a covidos időkben is tele van a terem. És van az interneten egy Sopron Anno nevű blog is, ahová régi soproni fényképeket szoktak föltenni, azt is sokan követik.
Nem fájó nézni ezt a sok változást?
Mindig minden változik, ez elkerülhetetlen, és alkalmazkodnunk kell hozzá. Az persze szörnyű lenne, ha minden gyökeresen megváltozna, ha minden eltűnne, amihez valamilyen emlék fűz, de így, hogy állandóság is van a változás mellett, el lehet fogadni. És a belváros nagyjából ugyanaz maradt, sőt megszépült: gyerekkoromban sok régi ház rossz állapotban volt, hosszú időn keresztül, még a hatvanas években is látszottak a bombázások nyomai. Ezeket azóta rendbe hozták, a legtöbb, ha nem is az összes épületet felújították. És ma már az Ikva patakba se engedik a gyárak az ipari szennyvizet, mint gyerekkoromban. Szóval nem minden változás rossz, sőt. Igaz, ez a környék, ahol lakom, eléggé más lett: velünk szemben egy egész új utca keletkezett tele üzletekkel. Közvetlenül a házunkkal szemben gyerekkoromban még tüzéptelep volt alacsony kerítéssel, a lakásunk világos volt. Most meg már az egykor fotósműteremként használt sötétszoba lett a legvilágosabb helyiség: oda kell hátramennem, ha egy kis napfényt szeretnék.
A fia már nem lakik önnel?
Évek óta nem. Az ELTE-n végzett fizika szakon, Münchenben doktorált, most éppen egy hároméves posztdoktorit végez, és közben dolgozik-kutat a kaliforniai Stanford Egyetemen.
Ezért sem fáj a szíve?
Jaj, dehogynem! Ha az ember az eszével belátja is, hogy valami szükségszerű, attól még az nagyon tud fájni. A legrosszabb talán az volt, amikor Pestre ment, hiszen az volt az első elszakadás. De meg kellett történnie, mert szükség volt rá, és különben is azt hiszem, jobb, ha egy egyetemista korú fiatalember már nem otthon lakik, hanem éli az önálló életét. Persze azért azt remélem, hogy nem ragad kint végleg, mert Amerika nagyon messze van ahhoz, hogy néha csak úgy kiugorjak hozzá. De hát most már szerencsére létezik Skype, tudunk ímélt váltani, ez már nem olyan távollét, mint amikor még két hétig ment egy levél. Idén a járvány miatt sem tudtam meglátogatni, tavasszal talán ki tudok utazni egy kis időre. Utána pedig nagyon szeretnék egy új kiskutyát.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
