Menü
Szöveg: Ádám Rebeka Nóra
Fotó: Kováts Gábor, varga gábor györgy
Orkesztika – kevesen ismerik ezt a szót, pedig igazi magyar nemzeti kincsről van szó: egyszerre jelent mozdulatművészetet és egy sajátos filozófiai szemléletet. A Dienes Valéria által elindított műfajt dekadensnek bélyegezve hosszú évtizedeken át tiltották, ma viszont a Magyar Mozdulatművészeti Társulat ápolja és gazdagítja a több mint százéves örökséget. A társulat igazgatójával, Pálosi Istvánnal beszélgettünk.
Miben más a mozdulatművészet, mint a klasszikus értelemben vett táncművészet?
A táncművészetnek része a mozdulatművészet. A műfajt Magyarországon Dienes Valéria indította el 1912-ben. Leginkább abban különbözik a többi táncstílustól, hogy a szigorúan kötött formák és szabályrendszerek helyett a természetes emberi mozdulat lehetőségeit vizsgálja az emberi létezésen keresztül. Később ebből alakult ki az orkesztika mozdulatrendszere, ami a mozdulatművészet tánctechnikai része – először elméletben magyarázza az emberi mozdulat lehetőségeit, majd ehhez rak egy mozdulati technikát. A klasszikus balett például szigorú szabályrendszerben működő táncmetódus, többnyire azt mondja meg, hogy a táncosnak mit kell csinálnia, ellenben a modern tánccal vagy mozdulatművészettel, ami arra kíváncsi, hogy mit lehet. Éppen ezért a mozdulatművészeket gyakran nevezték szabad táncosoknak. Hála Istennek egyébként mára a klasszikus balett oktatásába is begyűrűzött a modern táncnak ez a szemléletmódja. A máig meglévő szigorú szabályrendszer mellett felhasználja ezt a fajta analizálást, vizsgálódást.
Mit jelent az orkesztikai szemlélet? Ha jól sejtem, nem csupán a mozgáshoz köthető.
Amikor Dienes Valéria a Sorbonne-on tanult, úgy érezte, nemcsak az elméjét szeretné pallérozni, hanem a testét is. Éppen akkoriban tartott Raymond Duncan görögtorna-tanfolyamokat Párizsban egy kiürített színházteremben, így azokra kezdett járni. Dienes alapvetően nem volt táncos. Matematikus és filozófus volt, akit érdekelt a valóságban való létezés. A kint megtapasztalt szellemiséget próbálta itthon is meghonosítani, sok évtized alatt egy egész rendszertant épített fel, amely a mozgástól a filozófiáig terjed, és amelynek célja az ember nevelése és művelése. Ez az orkesztikai szemlélet. Az orkesztika rendszertana négy nagy fejezetre osztja az emberi létezést: a térre (plasztika), az időre (ritmika), az erő adagolására (dinamika) és a jelentésre (szimbolika). A legfontosabb mozdulatművészeti iskolákat egyébként Dienes Valéria és Madzsar Alice után Szentpál Olga, Kállai Lili és később Berczik Sára indította.
Tehát elsősorban nem is előadó-művészeti irányzat?
Pontosan. A mozdulatművészetnek nem a színpadi megjelenítés az elsődleges célja – az inkább csak hab a tortán, hiszen valahogy népszerűsíteni is kellett –, hanem jelentősebben egy pedagógiai irányzat. Dienes Valéria felismerte, hogy a mozgásművészet egyszerre tánc, balett, pantomim, némajáték, mindemellett a zene, a filozófia és a matematika kifejezési formája is. Nem pusztán torna, sport vagy tánc, hanem tudomány, művészet, szabadság és életforma.
Mit jelentett ez az újfajta „szabad tánc” Magyarországon? Milyen volt a századforduló hazai tánc- és mozgáskultúrája?
Korábban Magyarországon leginkább a szalontáncok voltak jellemzők, illetve klasszikus balettet lehetett látni az Operában. A 19. és 20. század fordulója azonban a szellemi körökben meghatározó korszak volt. Óriási változások indultak el, egyre többen költöztek be a városokba, nagy volt a felfedezés vágya, az új dolgokra való figyelem, a létezésünk tudatos szintre emelésére való törekvés, ebből adódóan pedig egyre erőteljesebben foglalkoztatta az embereket, hogy mivel mit tudunk kifejezni – akár a képzőművészetben, akár a zenében, az irodalomban, a filozófiában vagy a táncban. Ez az az időszak, amikor a nők elkezdték levenni a fűzőket, a merev szoknyákat, és lengébb ruhákba öltöztek. Az emberek rájöttek, hogy nemcsak spicc- és balettcipőben lehet táncolni, hanem akár mezítláb is, s hogy nem csupán a klasszikus történetmesélő gesztusok és mimikák léteznek, hanem például egy érzelmi hullámzást is bemutathat egy táncos a színpadon. Ebben a korban az is újdonságnak számított, ha egy táncos egyáltalán lefekszik a földre. Isadora Duncant, a kortárs tánc szülőanyját úgy jellemezték, hogy „meztelenül táncoló nő”. Az igazság persze az, hogy nem pucéran táncolt, csupán annyi történt, hogy kilátszott a karja, a térde vagy a dekoltázsa. Az emberek számára egészen a századfordulóig elképzelhetetlen volt, hogy valaki szabadon táncol, nem kötött szabályok szerint.
Most, száz év elteltével is hallani még OLYAN hangokat itthon, ha kortárs táncról van szó, hogy „fetrengenek, vonaglanak, alig van rajtuk ruha” és a többi. Mennyire látja befogadónak a mai embereket a kortárs táncra?
Sajnos eleve a táncot nehezen fogadják be, hiszen sokszor nem érteni, hanem érezni kell. A probléma, amit felvet, nagyon érdekes. A tánc mindig egy szűkebb réteget tudott csak megszólítani, sosem a teljes társadalmat. Egyszerűen azért, mert nehezebben érthető, nem verbálisan, hanem emocionálisan és vizuálisan kommunikáló műfaj. Erre is, mint sok másra, szocializálni kell az embereket, nem szabad egyből a legvadabb kortárstánc-előadásra beküldeni őket. Először érdemes egy történetmesélő táncelőadással kezdeni, hogy az ember megtalálja a verbalitás és a metakommunikatív jelek közti párhuzamokat és azonosságokat, és elkezdje érezni őket. Utána lehet szép fokozatosan haladni, egyre absztraktabb előadásokra elvinni a nézőt, ahol már egyre kevésbé szükséges érteni, mi történik, a látottak hatására kiváltott érzések őbenne verbalizálódnak. Ha ezeket a lépcsőfokokat kihagyjuk, és az embereket egyből a mély vízbe dobjuk, valószínűleg többet nem akarnak majd táncelőadásokra járni, mert nem tudnak kapcsolódni a látottakhoz.
1949-ben betiltották az orkesztika műfaját. Miért?
Egyrészt a társadalmi háttere miatt, hiszen csak az Orkesztika Iskolának kilenc fiókintézménye volt Budapesten. Ez soknak számított, és főként a polgári családok gyermekeit tömörítette. Másrészt minden, amit ez a műfaj képviselt, ellentmondott az akkori szocialista eszméknek. Úgy tartották, hogy túl progresszív, dekadens, depresszív és expresszionista műfaj, ami nem egyeztethető össze a kommunista ember ideáljával. Mindenkinek egyenlőnek kellett lennie, és ez a kultúrára is vonatkozott. Kijelentették, hogy az orosz balett és a magyar néptánc az a két műfaj, ami jogosult a magasművészet besorolásra. Emiatt nem lehetett folytatni. 1950-ben alakult a balettintézet, 1951-ben pedig a Magyar Állami Népi Együttes. Akik e kettőbe betagozódtak, folytathatták, akik nem, azoknak abba kellett hagyniuk a szakmát. Sokan a sport vagy a klasszikus tánc felé orientálódtak, így alakult ki például a ritmikus gimnasztika, a művészi torna vagy a jazzbalett. Dienes Valéria pedig hátralévő évtizedeiben a fiókjának dolgozott. Az volt a legnagyobb bánata, hogy úgy kellett a rendszertanán tovább dolgoznia, hogy nem tudta a gyakorlatban kipróbálni, pedig az éppen arról szól, hogy a mozdulat elemzése a tapasztalás nélkül mit sem ér, puszta elmélet marad. Emiatt abban az időben a mozdulatművészet nem is tudott organikusan tovább fejlődni a korral és az emberi psziché változásaival.
Hogyan vészelte át az orkesztika ezt az időszakot?
Tulajdonképpen lábról lábra, testről testre hagyományozódott. A betiltás után jó pár év kellett, hogy búvópatakként újrainduljon a műfaj. A szocializmus puhulásával az emberek próbáltak undergroundszerűen elindítani különböző helyeken foglalkozásokat. Mirkovszky Mária például más néven indított órákat, mert még akkor sem merte orkesztikának nevezni. Rengeteg köszönhető Dienes Valéria fiának, Dienes Gedeonnak, aki végig megőrizte az édesanyja összes anyagát: művészeti, filozófiai és rendszertani írásait, az eredeti fotókat, levelezéseket. Amikor eljött a rendszerváltás, újraindult az egész.
Milyen elgondolásból alapították a Magyar Mozdulatművészeti Társulatot alkotótársával, Fenyves Márkkal?
Először nem ezen a néven alakultunk, hanem Még1 Mozdulatszínház néven, de Dienes Gedeon ezt túl pejoratívnak találta, és meggyőzött minket, hogy nevezzük nevén a gyereket. A nyolcvanas években volt már egy Orkesztika Mozdulatszínház nevű társulat, amit Tatai Mária vezetett, Márkkal is ott ismerkedtem meg, mi tulajdonképpen abból váltunk ki. Az Orkesztika Mozdulatszínház főleg amatőrökből állt, nekünk pedig az volt a fő célunk, hogy bebizonyítsuk a magyar táncszakmának, ez a műfaj igenis tud sokkal több lenni ennél. Persze ez a társulat eredményeiből nem von le semmit, hisz korszakalkotó volt.
Mi jellemző a repertoárra?
Három típusú előadás szerepel a repertoárunkon. Azokban az esetekben, amikor találunk az általunk kezelt hagyatékban dokumentumokat, fotókat, koreográfiai és zenei leírásokat, rekonstrukciós előadásokat készítünk. Ilyen a Dienes-féle Hajnalvárás misztériumjáték, ami tizenkét főre készült. Két és fél éven keresztül rekonstruáltuk. A Millenáris Teátrumban (ma Nemzeti Táncszínház) állítottuk színpadra 2001-ben, és azóta is tanítjuk a növendékeknek. Ennél az előadásnál „könnyű dolgunk” volt, mert voltak konkrét koreográfiai térrajzok, azonban van, ahol kevés kapaszkodó maradt fenn. Legutóbb azt kérték tőlem, hogy rekonstruáljam Kövesházi Ágnes Lélegző táncát, de sajnos egy szobron és egy fotón kívül semmi nem maradt fenn belőle, így ez nem tud újrateremtés lenni, csak inspiráció. A második része a repertoárunknak, hogy új utakat keresünk, hiszen mi a mai világban élünk, figyelnünk kell az új impulzusokat, beépíteni őket a műfajba. Az orkesztika rendszere nem megkövült, végleges dolog, folyamatosan, organikusan fejlődnie kell. A harmadik a vendégkoreográfus-programunk, ehhez kortárs alkotót hívunk a társulathoz.
Mi volt az első átütő előadásuk?
Az 1999-ben bemutatott In memoriam Dienes Valéria című darab. A szakma ezután kezdett felfigyelni ránk, hogy hoppá-hoppá, ezt a műfajt lehet professzionális szinten is csinálni: van mögötte technikai tánctudás, filozófia és szellemiség is.
Mit gondol, lesz valaha tömegműfaj a mozdulatművészetből?
Dienes már a harmincas években – amikor a fiókintézmények létrejöttek – leírta, hogy egyre silányul a minőség. Minél nagyobb tömegekhez ért el, annál inkább kopott a szellemisége. Én azt szoktam mondani, hogy az arra érdemeseknek szól. Ezzel nem azt mondom, hogy nem lehetne az alapjait nagy tömegekben elterjeszteni, de ez a téma egy hosszabb beszélgetést igényelne. Több törekvés is volt arra, hogy bekerüljön a NAT-ba, az általános iskolákban és az óvodákban megjelenjen ez a fajta szemlélet, de sok feltétel még hiányzik. A népszerűsítés mindig elkerülhetetlenül magában hordozza a kommerszesedés veszélyét. Az azonban biztos, hogy ez egy olyan magyar nemzeti kincs, ami nagyon nincs elismerve és megbecsülve.
Alkotótársa, Fenyves Márk korán, negyvenöt évesen elhunyt. Mindig óriási űr keletkezik, ha a szoros kapcsolatban álló alkotópárosok egyik fele elmegy. Hogyan viselte?
Amikor valakivel közösen hozol létre valamit, nagyon nehéz egyedül folytatni. Fiatal korunktól kezdve, huszonöt éven keresztül dolgoztunk együtt. Márk halála után egyrészt meg kellett találnom azt, hogy ki vagyok én önállóan nélküle, ami nem volt könnyű, másrészt azt, hogy mit is akarok ebből igazán továbbvinni. Igazán jól kiegészítettük egymást: én voltam a gyakorlatiasabb típus, úgymond a végrehajtó, a generátor, ő meg a kutató, a szárnyaló, a mindent részleteiben kidolgozó. Most egy új út kezdődött, amit nélküle kell járnom. Nyilván negyed évszázad nem múlik el nyomtalanul – sem a pedagógiai hozzáállásomban, sem a vizuális gondolkodásomban, sem a textíliák szeretetében, az anyag ismeretében. Sokat tanultunk egymástól az eltelt évek során, mondhatni, már egy kicsit egymásban léteztünk. De ebben a dimenzióban már csak én vagyok itt. Az elvesztése sokkal tudatosabbá tett engem pedagógusként is, főleg abban a tekintetben, hogy mi a valódi érték, és mi nem az.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
