Menü
Szöveg: Farkas Anita
Fotó: Vermes Tibor
Azon a ponton vagyunk, amikor Szendrey Júlia személye talán végleg leválik nemcsak Petőfiéről, de a saját imázsáról is – mondja Gyimesi Emese irodalomtörténész, aki 2009 óta kutatja Szendrey életét és írói munkásságát. Szendrey Júlia irodalmi pályafutása – Társadalomtörténeti kontextusok című könyvében a kéziratok és a nyomtatásban megjelent művek elemzése mellett a női szerepekről folyó 19. századi közbeszédről is pontos képet kapunk.
Szendrey Júliával kapcsolatban egyre inkább rögzül a köztudatban, hogy nem csupán Petőfi felesége volt, hanem önálló alkotó is. Hogyan változott az idők során a róla alkotott kép?
Szendrey Júlia alig tizenkilenc éves volt, amikor nagy érdeklődést kiváltó naplópublikációi, a Petőfiné naplója és a Naplótöredék megjelentek a sajtóban. Alig huszonkilenc, amikor többévnyi hallgatás után nyilvánosság elé lépett első versével, valamint önálló kötetben közölt Andersen-fordításaival, és harminchét, amikor egy antológia bevezetője azt írta róla: „Szendrey Júlia nyitja meg azon időszakot, midőn költőnőink általános irodalmi szinvonalra emelkednek.” A későbbi irodalomtörténet-írás ennek ellenére sem volt képes második házasságának tényén túllépni, és arról sem vett tudomást, hogy Szendrey Júlia nemcsak múzsa, hanem költő, író, fordító is volt, akinek életműve nagyrészt nem jelent meg nyomtatásban. A 20. században aztán szép lassan elkezdett megváltozni alakjának a megítélése; nem véletlen, hogy ennek az időszaknak a feldolgozásával indítottam az új kötetemet.
Minek volt köszönhető ez a pozitív elmozdulás? Addigra eltelt már annyi idő, hogy a nemzet megbocsátotta az özvegyi fátyol eldobását?
A nyugatosok fedezték fel újra. Kapóra jött nekik egy ilyen nőtípus, aki bátran szembement kora elvárásaival. Ezért persze alaposan el is túlozták Szendrey Júlia vélt vagy valós normaszegéseit, hogy például szivarozott, rövid hajat és nadrágot viselt. Így a valós Szendrey-kép megint csak sok évtizedre eltorzult – csak most az ellenkező irányba.
Kik foglalkoztak vele akkoriban a legtöbbet?
Szinte az összes nyugatos írt róla, köztük Hatvany Lajos, Ady Endre, Schöpflin Aladár több alkalommal is. Csinszka pedig, mondani sem kell, saját előképeként tekintett rá. És bár nem ehhez a körhöz tartozott, de Herczeg Ferenc Szendrey Júlia című drámája, amelynek címszerepét Bajor Gizi játszotta, szintén nagyon hangsúlyosan rajzolta újra az alakját. Ez az egész hirtelen feltámadó érdeklődés ráadásul egybeesett az újságíró Mikes Lajos nagy felfedezésével. Őt 1925-ben keresték meg egy nagy adag kézirattal, amelyben akadtak ugyan Petőfi- és Arany-írások is, de a legnagyobb rész Szendrey Júliáé volt, köztük az eredeti naplói, amelyeket kisebb-nagyobb megszakításokkal egész életében írt.
A naplók egy része 1847-ben meg is jelent az Életképek és a Hazánk című lapokban, ráadásul Petőfi Sándor és Jókai Mór szerkesztésében. Ők mennyire szóltak bele a tartalomba?
Nagyon is. Jelentős részben nekik „köszönhető”, hogy Szendrey Júlia leánykori naplója kizárólag a Petőfi-szerelem termékeként rögzült a köztudatban, mintha nem is beszélne benne másról. Ha összevetjük az ő változatukat az eredetivel, rögtön szembetűnik, hogy Petőfi stilisztikai szempontból módosított a szövegen, Jókai pedig egy csomó olyan reklámfogást alkalmazott a kiadás során, ami egészen megváltoztatta a naplók értelmezési lehetőségét. A félrehangolt marketinghadjáratnak kettős célja volt: a nagy érdeklődésre számot tartó „szerelmi történetet” vonzóvá tenni az olvasóközönség számára, miközben a Petőfi-imázshoz is jól jött egy vele párhuzamosan publikáló feleség. És mivel lényegében Szendrey Júlia első nyilvánosság elé lépése ezeknek a naplórészleteknek a megjelenése volt, már itt megszűnt az esélye annak, hogy később mint szerzőt önállóan, csak a maga érdemei szerint értékeljék.
Barabás Miklós rajza Szendrey Júliáról
Amikor sok évtizeddel később végül Mikes Lajos kezébe kerültek az eredeti írások, ő igyekezett valahogy igazságot szolgáltatni mindezért?
Részben. A frissen előkerült források alapján íratott egy hamar népszerűvé váló dokumentumregényt Szendrey Júliáról, amely a nyilvánvaló jó szándék ellenére megint csak tovább torzította a már amúgy is torz képet. A könyv szerzője, Dernői Kocsis László ugyanis az eredeti kéziratok mellett erőteljesen támaszkodott a saját fantáziájára. Számos hamis információ, forrásokkal alá nem támasztható képzet azóta is az általa kitalált formában, valóságként terjed.
Például?
Szendrey Júlia második férjéről, Horvát Árpádról szemléletesen leírja, ahogy egy befüggönyözött szobában ülve, gyertyafénynél nézegeti a Párizsból rendelt pornográf képeket. Ennek annyi az igazságmagva, hogy tényleg volt egy ilyen fényképalbuma, ami erős konfliktusokat szított kettejük között, de hogy a férfi mikor és mire használta, arról nincsenek pontos ismereteink. Ugyanilyen túlzás az a naturalisztikusan részletezett jelenet, amikor a Petőfit kereső Szendrey Júliának arról mesél az egyik szereplő, hogy hullák tömegei közt látta férjét, akit elevenen temettek tömegsírba. A könyv párbeszédei is sántítanak itt-ott, olykor mégis többen úgy idézik ezeket, mintha nem az írói fantázia szüleményei volnának, hanem Szendrey Júlia naplójában szerepelnének.
Hogyan lehet ezt a rengeteg réteget, sztereotípiát egyszer s mindenkorra lebontani, hogy végre előttünk állhasson az igazi Szendrey Júlia?
Fontos az eredeti források feltárása és értelmezése. Az imázsváltozások vizsgálatán túl ezért a mostani könyvben külön fejezetben foglalkozom a kéziratban maradt írások elemzésével, elválasztva a szerző napló-, levél- és versírói gyakorlatát, illetve azzal, hogy maga az írás mit jelentett Szendrey Júliának. A verseknél például izgalmas, hogyan maradtak fenn. Sokszor bevásárlócetlik hátuljára voltak odafirkantva, ami a női szerzők korabeli lehetőségeiről – a fakanál előbbre való, mint a toll – is sokat elmond.
Nem is véletlen, hogy a harmadik, nagyobb témakör azt járja körül, mit jelentett a 19. században női szerzőnek lenni.
Ez forró ügy volt akkoriban, mindenki elmondta a véleményét, sok vita folyt a „nőírók” létjogosultságáról és arról, ha már írni akarnak, miről ildomos a nyilvánosság előtt szólniuk.
És miről?
Mondjuk az anyai érzésekről. Gyulai Pál, aki civilben Szendrey Júlia sógora volt, mert a húgát, Máriát vette feleségül, maga is harcosan támadta az írónők számának növekedését, bár ő elsősorban attól tartott, hogy a tömegsajtó megjelenésével és azzal, hogy bárki bárhol publikálhat, felhígul az irodalom. De azért nem rejtette véka alá, hogy azt is ártalmasnak tartja, ha a nők a nyilvános szférába való kilépésük révén megszűnnek egyszerű feleségnek és családanyának lenni. Írónőink című cikksorozatában, amely a Pesti Naplóban 1858-ban jelent meg folytatásokban, erről is határozottan megfogalmazta a véleményét. Szendrey Júlia nem is hagyta szó nélkül, egy ironikus elbeszélésben vágott vissza neki, amit a Vajda Lajos szerkesztette Nővilág közölt.
Szendrey Júlia gyermekeivel, Horvát Attilával, Árpáddal és Ilonával
Hogyan vélekedett ekkoriban róla a közvélemény, és milyennek látta Szendrey Júlia önmagát íróként?
Bár a személyét biztosan érték rosszalló megjegyzések a társaságokban, az ötvenes évek végétől, ahogy egyre többet publikált, íróként, költőként, fordítóként is mind jobban elismerte a sajtó; a hatvanas években több női antológiában is kiemelkedő szerzőként említették. Ez is egy érdekesség vele kapcsolatban: írói identitása sokkal később alakult ki, mint írói imázsa. A magánhasználatra készült feljegyzéseiből lehet tudni, hogy hiába az 1847-ben publikált naplórészletek sikere, még hét évvel később, 1854-ben sem tekintette magát írónak, dilemmái voltak azzal kapcsolatban, van-e a nyilvánosság elé lépéshez elég „ereje és bátorsága”. Aztán három évvel később megjelent az első verse és az Andersen-fordításaiból készült kötete is, onnantól pedig rendszeresen publikált – összeért a külső és a belső imázs.
Ha mindez korábban történik, özvegyként megélhetett volna csak ebből a fiával?
Amikor döntenie kellett a második házasságáról, még biztosan szóba sem jöhetett ez a kérdés. A szabadságharc után eleve le volt robbanva a magyar sajtó, romjaiból kellett újraépíteni, és ekkoriban még elvétve sem akadt példa női szerkesztőkre, akik talán hajlandók lettek volna nagyobb teret adni a női szerzőknek. Az írásból, a sajtó révén magát valamennyire eltartani képes nő csak tíz évvel később, 1860-tól jelent meg Magyarországon. És szerintem volt egy másik ok is, amiért Szendrey Júlia eleve nem is akart főállású író lenni.
És mi volt az?
A női szerzők közül, a kinyíló lehetőségek miatt, egyre többen kifejezetten pénzkereseti forrásnak tekintették az írást, Szendrey Júlia azonban tudatosan elhatárolódott ettől. 1854-es naplójegyzeteiben például van egy erről szóló rész is, miszerint az irodalom nem szolgálhat anyagi haszonszerzésre, mert „szent, tiszta küldetése” van, ami nem mosódhat össze a hétköznapokkal. Ez a gondolat egyébként éppen ellentétes volt Petőfiével, aki kis túlzással mindenből pénzt csinált, és az elsők közt volt a magyar irodalomban, aki meg tudott élni csupán az írásaiból. Előtte és a vele párhuzamosan alkotók közül is mindenkinek volt vagy polgári foglalkozása, vagy ha nemesi származású volt, kisebb-nagyobb birtoka. Akkoriban indult el, Petőfi által is, az a folyamat, ami kereskedelmi szempontúvá tette az irodalmi életet is. Amikor Szendrey Júlia évekkel később belépett aktív alkotói korszakába, szinte mindenki pénzt akart valahogy csinálni az irodalomból – kivéve őt.
Több mint másfél évszázad elteltével meg lehet ítélni végül, hogy Szendrey Júlia saját jogú életműve hol helyezhető el a kánonban?
Könnyebb volna elhelyezni, ha jóval több olyan szövegkiadás lenne, amely érinti a periódust, amikor ő is aktívan publikált. Fontos lenne, hogy a korszak más női szerzőivel össze lehessen hasonlítani az életművét. A kötetben Majthényi Flóra, Bulyovszky Lilla, Malom Lujza és Wass Ottília pályájával, kézirataival is foglalkoztam, de égetően hiányoznak a korabeli női szerzők műveit tartalmazó szövegkiadások, amelyek fontos viszonyítási pontot jelentenének. Szendrey Júlia összes versének 2018-as sajtó alá rendezése után fontosnak tartom elbeszéléseinek és meséinek kiadását is, így decembertől már ezek is az olvasóközönség elé kerülnek. Rengeteg még a kutatni- és feldolgoznivaló, de az biztos, hogy Szendrey Júlia az 1850-es és 1860-as évek egyik legjelentősebb alkotója volt. Az én személyes véleményem az, hogy Szendrey azért is kiemelkedő, mert az ő különböző műfajú írásaiban fontos szervezőerőként végighúzódik egy sajátos világkép: az azon való folyamatos töprengés, hogy mi nevezhető igazi életnek, és az övé az-e. És látom, hogy az általa megfogalmazott gondolatokkal, érzésekkel ma is mennyien tudnak azonosulni, egyre többen osztják meg például a verseit a Facebookon. Vagyis a szövegek elkezdtek maguktól működni, függetlenül a szerzőjüktől. Azon a ponton vagyunk, amikor a személye talán végre tényleg leválik nemcsak Petőfiéről, de a saját imázsváltozatairól is.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
