A kötet nyitóciklusát alkotó három ikervers a költői hétköznapokról, a mackónadrágosan természetes és a kényszerű öltöny-nyakkendős létmódról meglehetős játékossággal szól, és némi Orbán Ottó-s rájátszással a költeni szó valamennyi jelentését egymással összekapcsolva indítja be a versek hömpölygését, hogy aztán gyorsan ellenpontozódjon is ez a felszabadultan önironikus humor az Elmosódásokban. A második ciklus verseinek dedikációi (a feleséghez, az anyához, a barátokhoz stb.) ugyanis az elmúlás felől értelmezik újra az alkalmi vers műfaját: még az ismétlések sem képesek egy elmúlt pillanat tökéletes rögzítésére, a vissza­térő elemek pedig egyre tragikusabb kontextusban tűnnek fel. Például teljesen más hangulattal és jelentéssel bír az „Anyám a padon ül Korhad a széle” sor, miután azt olvassuk, hogy „Esésnyomok a karján / Kezét kulcsolja remegő kezére” – a korhadás ekkor már átvitt értelemben is érvényesül, az Abony – Anyám tükörben című vers így vált át életképből a halál felé tartás pillanatképévé.

Az intimitás fokozása azzal, ahogy a megszólaló összekapcsolja a családot és a pályatársakat („Fölöttem áll a Göncölszekér, / bakján apám, bátyám, Sziveri – elég / különös csapat, s valamennyi nevet” [Hiányzó elemek]), egyben a veszteségek feletti gyászt is erősíti, a kitartottan rezignált hangnem pedig a fakulás, a korhadás vissza-visszatérő eseményeinek egyfajta ellentartásaként kezd szolgálni; a megélt fájdalommal lehetséges még valamennyire élesíteni az elvesztett emberek emlékkontúrjait. Hogy ez a fajta szembenézés mennyire kibírható, arra válaszul szolgál a bolyongás, a homályban tapogatózás gyakorisága, mint a „Lucsok és pernye” vagy az Emlékfoszlányok – Tolnai Ottó című versben. A derű ezúttal hiányzik a kötetből, ám ez egyfajta reakció is a kortárs trendekre, ahogy az Új idők emléktelenségének szarkasztikus fel­ütésében olvashatjuk: „A csuklófelvágó versek i / deje lejárt Nem a szenvedés / ed vált érdektelenné A szenv / edés maga”. Ha találunk is önironikus darabokat („A költő sírján dudva / és barátok teremnek” [Éjjeli tűnődések]), azok többségükben stílusbravúrnak is beillő szerepversek, melyek a hagyománnyal folytatnak párbeszédet. Ilyen az első magyar női költő – természetesen Weöres Sándor Psychéjén átszűrt – fiktív episztoláját tartalmazó Telegdi Kata ismeretlen levele Balassi Bálinthoz vagy az Adyra rájátszó Láp-ország elfáradt lakója. A legtöbbet megidézett előd József Attila, s neki is a legreményvesztettebb képeit használják fel a versek, mint a szívet a semmi ágán (Semmi helyen); vagy éppen a Mért hagytál el, hogyha kívánsz elkeseredett jambikus lüktetésére játszanak rá, mint a (Város, idegen lepkékkel): „feléje nyúl s elragadja / magába vonja s szórja újra”.

A komor, melankolikus hangvétel egyik hozománya, hogy a kísérletező formai játék háttérbe szorul, Zalán Tibor új kötetét egyértelműen a soráthajlásos próza- és szabadversek uralják. Ám, ahogy a József Attila-allúziókkal utaltam rá, a szerző védjegyévé vált zeneiség, a poé­zis hangzóssága szerencsére egyáltalán nem hiányzik A lovak reggelijéből. Ezt az antik témákat feldolgozó versek is bizonyítják, például az Odüsszeusz hazatérését Pénelopé szempontjából újraértő Ithakai találkozás zakatoló időmértékes ütemei: „Penelopé szívemnek / örök asszonya köszörül torkán kettő a ragyogó / rongyokban ácsorgó koldus az ajtóban”. A másik következmény pedig az, hogy Zalán jelenlegi versbeszéde közeledni látszik a prózapoétikájához. Egészen pontosan ahhoz a projekthez, amelynek a drámái és a gyerekirodalmi művek mellett az utóbbi évtizedet szentelte. Az ötkötetesre tervezett Papírvárosnak ugyanis nemcsak a motívumai és az atmoszférája köszön vissza az olyan versekben, mint a Hiányzó elemek, az Éjjeli tűnődések vagy Az író A papír, de a kötet versein általánosságban megfigyelhető a Zalán-regényt jellemző epikusság. Az a mozaikos versépítkezés, amelyet A lovak reggelije működtet, már nem a nyolcvanas és kilencvenes évek beszédtöredék-összeállító poézise. A legújabb versek gyűrött életképek, jelenet-, élethelyzet- és gondolatszilánkok (lásd például az Anya-ébresztő-siratót), amelyek egy történet folyásából lettek kiszakítva. A versek a történetnek azon részei, amelyek ráférnek egy fecnire – Zalán Tibor pedig a hullás mértanának pontosságával rendezte most őket össze a számunkra.

Zalán Tibor: A lovak reggelije. Kortárs Kiadó, Budapest, 2021