Mázlim volt ezzel az évjárattal… Aki hozzám hasonlóan 1974-ben született, annak megadatott, hogy pont annyi időt tölthetett az „átkosban”, amennyi elegendő ahhoz, hogy a sztorijaival untassa a gyerekeit, de talán még nem okozott benne maradandó károsodást az a másfél évtized.
Lobenwein Norbert többek között a Volt fesztivál alapítója és fő szervezője (Fülöp Zoltánnal)
Én, aki 1974-ben születtem, még sétálhattam a soproni Lenin körúton a nagypapám kezét fogva, a nagy ABC-ben vett Albert kekszet majszolva, majd az Árpád utcán jobbra, a mentőállomással szemben, a mostani Ikva és Fenyő áruház helyén megérkezve az oviba, Annuska néni szerető karjaiba. (Látszik, hogy rég nem jártam arra, egy aktuális Facebook-poszt tanúsága szerint az említett áruházak helyén nemrég parkolóházat avattak, az ovi, a mentőállomás és a Lenin körút pedig már rég a múlté. A nagy ABC-ből is Rossmann lett azóta, vagy valami hasonló. Az Albert kekszre pedig talán már csak én emlékszem.)
Nekem még megadatott, hogy március 15-én hatévesen a helyi színháznál hurkapálcás nemzeti színű zászlót lobogtassak Petőfi Sándor szobra előtt, miközben fényképész apukám super 8-as masinája mögül instruál. Apám, aki ezt az egész kisvárosi performanszt rögzítette, évekig mesélte a rokonainknak, hogy mi ketten milyen bátrak voltunk akkor, a Kádár-korszak kellős közepén. Akkor még a „kellős közepének” tűnt, pedig az már az utolsó évtized eleje volt.
Amikor elkezdtük a gimit, még Kádár-címeres pecsét volt a bizink első lapján, négy évvel később már a szent koronás stempli került az igazgatói aláírás fölé, az iskola neve közben Berzsenyi Dániel Gimnáziumról Evangélikus Líceumra váltott, Magyar Népköztársaságból pedig Magyar Köztársaság lettünk. Ennek amúgy nem csak azért tudtunk örülni, mert 1989. október 23-án az első óra után hazamehettünk, hogy élőben lássuk és halljuk a tévében Szűrös Mátyást és a Kossuth téren ünneplő tömeget. Azért is, mert éreztük, hogy nagy dolgok tanúi vagyunk.
Elképzelni se tudok annál izgalmasabb négy évet, mint amilyen az enyém, a miénk volt 1988 és 1992 között. És persze egyáltalán nem a gimi tehetett erről. Ezekben az években a szabadság levegője az egész várost betöltötte. Úgy sejtem, Kecskeméten, Nyíregyházán, Gödöllőn vagy pláne Budapesten is szuper volt ez az időszak. Na de a hűség városában?! Biztos, hogy mindennél izgalmasabb.
Gyerekek voltunk, de a kisfröccsözés mellett már politikai gyűlésekre és tüntetésekre jártunk. Tüntettünk például a munkásőrség ellen, amiről annyit tudtam, hogy saját géppisztolya van. Ezt is csak onnan, hogy a József Attila-lakótelepen a jóravaló és szelíd szomszédunk hétvégente az egész lakótelep szeme láttára vette ki a Trabant csomagtartójából és cipelte fel a harmadikra. Pisti bácsi a civil foglalkozása mellett munkásőr volt. Azt inkább nem írom le, hogy milyen jelzős szerkezettel sziszegték ezt a háta mögött.
Gyerekek voltunk, de kampányoltunk a frissen alakuló pártoknak, plakátoltunk a számunkra szimpatikus képviselőjelölteknek, a tornaterem öltözőjében pedig vérre menő vitákat folytattunk arról, hogy Szájer vagy Pozsgay programja viszi majd előrébb az országot. Nem mintha bármit számított volna a szavunk, hiszen még csak nem is szavazhattunk 1990-ben. Mi azonban komolyan vettük magunkat, hittünk benne, hogy részesei vagyunk a rendszerváltás legfontosabb pillanatainak, ott akartunk lenni mindenhol, és dokumentálni akartunk mindent, ami nekünk történelemnek tűnt.
Sopronban épp a Berzsenyi mellett, a „nagyposta” tetején díszelgett a város legnagyobb vörös csillaga. Ezek a csillagok a gimis éveink alatt sorra dőltek le szerte az országban. Az akciót belengte a cinkosság hangulata, mintha csak szemet hunyt volna a végét járó hatalom az egész fölött. Évtizedekig jelen voltak, világítottak a sötét éjszakában, aztán egyszer csak kihunytak, és eltűntek a szemünk elől. Ebben az időben állandó beszédtéma volt Sopronban is, hogy vajon meddig marad a helyén a „mi vörös csillagunk”.
Másodikos gimisként Zoli barátommal minden reggel jó nagy kört tettünk a Széchenyi téren, hogy rálássunk a posta tornyára. Ellenőriztük, hogy vajon ott van-e még, nem szerelte-e le valaki éjszaka. Aztán suli után is ez volt az első dolgunk. Hetekig, hónapokig tartott ez a rituálé, már-már kezdtük feladni, amikor is az egyik kicsengetés után észrevettük, hogy valami történik a posta tetején. Akkor érzékeltük, milyen hatalmas ez a csillag, a munkások – mindenféle szerszámokkal a kezükben – láthatóan nehezen birkóztak meg vele. A torkunkban dobogott a szívünk, éreztük, hogy ez az a pillanat, amit oly régóta vártunk. Zoli akkor már egy ötven köbcentis kismotorral járt suliba a távoli Virág utcából, nekem meg – fotós apámnak köszönhetően – a közeli Deák téri lakásunkban volt egy csőre töltött fényképezőgépem. Gyorsan Zoli Simsonjára pattantam, és negyedóra múlva már a posta kapujában álltunk, nagyjából azzal az eltökéltséggel, ahogyan az egy profi oknyomozó riporterhez illik. Máig nem értem, hogyan sikerült megdumálnunk a portással, hogy nekünk – két tizenöt éves, remegő hangú gyereknek – dolgunk van odafent, de nemsokára az épület tetején voltunk, és másnap, a köztársaság kikiáltása előtt három nappal pedig címlapon hozta a Soproni Hírlap az exkluzív fotót a legfontosabb hírrel: Csillaghullás Sopronban!
Erdélyi kopót, ezt a hungarikum kutyafajtát tartani nem a világ legkényelmesebb dolga. De nem csupán szabadidős tevékenységet jelent, sőt elsősorban nem azt. Mint történész szerzőnk írja: a kopótartás igazi lázadás a mai korszellemmel szemben.
A huszadik század második felében gyökeresen átformálódtak a női szerepek Magyarországon: egyszerre érvényesültek az emancipációs törekvések és a „szocialista erkölcs” főszerkesztői cikkekben közvetített normái. Tóth Eszter Zsófia történésszel beszélgettünk.
A szakirodalomban sokszor nyilas seregletként intézték el a hetvenöt éve a bajorországi Altöttingben összeülő emigráns országgyűlést, ez a minősítés azonban nem felel meg a valóságnak – még ha az ideiglenes államfőnek választott kisbarnaki Farkas Ferencnek a háborúban játszott szerepe körül valóban sok a kérdőjel.
Biszkuban még ahhoz sem volt fantázia, ravaszság, ambíció, temperamentum, hogy magasabb posztra képzelje magát, mint ahova helyezték.
Régen nem volt kérdés, ma egyre gyakrabban az, hogy jó-e, helyes-e fogságban élő állatok kertjét fenntartani. Félek, hogy idővel a nemleges válasz győz majd, én viszont meggyőződéssel mondok igent.
A Budapesti Értéktőzsde volt elnöke az első világháború századik évfordulója kapcsán hatalmas vállalkozásba fogott: bejárta és megörökítette a hadszíntereket Ypres-től Csingtaóig, a Falkland-szigetektől Pápua Új-Guineáig, hogy különleges kivitelű könyvben láttassa a harcok valóságát.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
