Menü
Szöveg: Pap Lázár
Fotó: Földházi Árpád
Fegyveres felkelések, egy kérészéletű állam kikiáltása s jelentős propagandaháború előzte meg azt, hogy száz évvel ezelőtt az Ausztriához csatolt területek egy része visszakerülhetett Magyarországhoz. A soproni népszavazás nem csupán a város és a környező nyolc falu hovatartozását döntötte el: a magyar siker nyomán a nyugati végeken további községekről is lemondani kényszerült Bécs. A turbulens évekről – aktuális magazinunk apropójáról – ifjabb Sarkady Sándor soproni helytörténészt kérdeztük.
1920. június 4-én aláírták a trianoni békediktátumot, amelynek értelmében Sopront és környékét Ausztriához csatolták. Mi történt ezután a nyugati végeken, megkezdődött a területek átadása?
Sopront és környékét már az osztrákokkal kötött saint-germaini békével elvették Magyarországtól a győztes hatalmak, és Ausztriának adták. Tették ezt annak ellenére, hogy a kedvezményezett is vesztes államnak számított. Ennek fényében nem véletlen, hogy a magyar közvélemény igencsak felháborodott a döntésen. Fontos kiemelni, hogy ez a terület – Sopron és környéke – soha nem került katonai megszállás alá, mint a Felvidék vagy mondjuk Erdély, ahová már 1918 karácsonyán bevonult a román haderő. Moson, Sopron és Vas vármegye e részein a helyén maradhatott a magyar közigazgatás, tehát Soprontól a Lajtáig maradtak a jegyzők, aljegyzők, falusi bírók. Ausztria alapvetően néprajzi érvekre hivatkozva követelte a nyugat-magyarországi területet, amelyet nagyjából 80 százalékban németek laktak, akik a 12. században a mai Bajorország területéről vándoroltak ide. Emellett nyolcvanezer főnyi horvát is lakott erre, utódaik a mai napig itt élnek, bár szinte minden faluban kisebbségben vannak már. Sopron, a vármegye székhelye 46-47 százalékban volt német. Ahogy a kormány érzékelte az elszakítás veszélyét, mindent elkövetett, hogy megakadályozza. Először abban bíztak, hogy lehet tárgyalni az osztrákokkal. A Bethlen-kormány külügyminisztere, Bánffy Miklós fel is vette a kapcsolatot az osztrák féllel, de hamar kudarcba fulladtak a tapogatózások. Ekkor kitörtek az úgynevezett felkelőharcok. Ezek nem spontán mozgalomként indultak a nyugati végeken, hanem a legnagyobb titokban, a Bethlen-kormány beleegyezésével, támogatásával történtek. Egyetlen felkelő sem tudott volna beszivárogni az országrészbe, ha a kormány megálljt parancsol nekik.
Tehát nem helyiek alkották ezeket a csoportokat?
Kezdetben szinte nem voltak köztük helyiek, a Soproni Szövetség helyi polgárokból állt, de az egy polgári szervezet volt, amely békés tüntetéseket szervezett már 1920 januárjától. Ennek ellenére tévúton jár, aki azt hiszi, hogy csak a Rongyos Gárda volt jelen. A rongyosok csupán egy osztag volt, százhúsz fő a nyugat-magyarországi harcokban. Kecskeméti gazdalegények alkották például, de az egyik csoportjában már találhatunk selmeci-soproni főiskolásokat is. Összességében öt felkelő hadsereg küzdött: a Héjjas Iván-féle rongyosok lettek az első, a hallgatókból álló pedig az ötödik felkelő hadsereg. A felkelő hadseregek és a kisebb csoportok rivalizáltak is egymással, a nagypolitika közöttük is lecsapódott: szabad királyválasztók és karlisták álltak szemben, de ebben a másfél hónapban a nemzeti összefogás dominált. Mindegy volt, hogy valaki alföldi gazdalegény vagy selmeci-soproni főiskolás, mosonmagyaróvári gazdász, vasi részeken küzdő felkelő, erdélyi, felvidéki vagy délvidéki menekült, egy cél hajtotta őket: megmenteni Nyugat-Magyarországot. Ausztria nem mondott le arról, hogy az új tartomány fővárosa Sopron, német nevén Ödenburg legyen. Ezért megelőző támadást indítottak augusztus 2-án Ágfalva és Cinfalva térségében. Ágfalvánál egy felkelő, Baracsi László kecskeméti gazdalegény hősi halált halt, a soproni hallgatók viszont Cinfalva térségében elfogták Burgenland újonnan kinevezett kormánybiztosát.
Jelentős túlerőben lehettek az osztrákok, ha a magyar kormány csak titokban támogathatta a felkelőket.
Az antant nem engedélyezte, hogy az osztrákok bevessék a hadseregüket, így a csendőrség és a vámőrség kezdte meg Nyugat-Magyarország megszállását. A Bécsújhely felől érkezők jutottak el legtovább, Ágfalváig. Egyes csendőroszlopokat a vasi felkelők már az ezeréves határnál visszavertek a horvát lakosság segítségével. Az osztrákok egyetlen ütközetet nyertek meg augusztus 28-án, ekkor egy harminc-negyven fős felkelőosztag támadott meg kétszáz-kétszázhúsz osztrák csendőrt, de csak negyedórára tudta feltartóztatni őket. Az osztrákok elkezdtek berendezkedni, Ágfalva pedig logisztikai központtá vált, ahová állandóan jött volna az erősítés, ami magyar szempontból nézve halálos veszélyt jelentett Sopronra. Ezért következett be a második ágfalvi összecsapás szeptember 8-án. A felkelők száztíz fős alakulatának körülbelül a fele soproni főiskolásokból, a másik fele pedig szombathelyi vasutasokból és vasúti tisztviselőkből állt. Utóbbi osztagot Sopron korábbi polgármesterének fia, borbolyai Gebhardt Pál vezette, a soproni főiskolásokat pedig Maderspach Viktor, a hunyadi származású gépészmérnök, vadász. A soproni hallgatók közül egy bányamérnök-hallgató, Székely Elemér volt az ágfalvi csata stratégája. Az eredmény nem maradt el, négyszáz-ötszáz osztrák csendőrt vert ki a térségből száztíz magyar felkelő egy hajnali támadással, amelyben hárman hősi halált haltak a felkelők oldaláról, két hallgató és egy alig húszéves szombathelyi tisztviselő. A vesztes csata után az osztrákok az ezeréves határig hátráltak, és kiürítették a területet, de elkezdődtek a járőrharcok, a kisebb-nagyobb összecsapások.
Az antant mennyire figyelt fel ezekre az eseményekre? Gondolom, hogy tevékenykedtek küldöttjeik a térségben, akik a területek átadásáért feleltek.
Szeptember közepén Prónay Pál vette át a parancsnokságot az összes felkelőcsapat és egység fölött. Ez oda vezetett, hogy október 4-én kikiáltották a Lajtabánságot. A kérészéletű állam feladata az volt, hogy az első adandó alkalommal visszacsatlakozzon Magyarországhoz. A Lajtabánság egy hónapig állt fenn, saját közigazgatással, sőt még bélyeggel is rendelkezett. Hatalmas plakátokon hirdették Felsőőr térségében, hogy a Lajtabánság nem áll hadban az antanttal, tehát kijelentették, hogy semlegesek. Más terveknek nem lehetett realitása, mint alkalomadtán Magyarországhoz csatlakozni.
Sarkady Sándor
Mennyire vette komolyan a Lajtabánságot az antant? Volt, aki elismerte önálló államnak?
Néhány forrásból tudjuk, hogy antanttisztek is jelen voltak a Lajtabánság kikiáltásánál, vagy utána látogatták meg Felsőőrt, hogy tájékozódjanak. Hamar belátták, hogy a helyzet tarthatatlan, ennek a nyomásnak is köszönhetően hívták Velencébe a magyar és az osztrák kormány képviselőit, és írták alá végül a velencei jegyzőkönyvet. Amikor megszületett hajnali háromkor a döntés, hogy Sopronnak és szűkebb környékének – nyolc falunak – a sorsáról népszavazás fog dönteni, ismét felpörögtek az események. Ausztria mindent el akart követni, hogy ne tartsanak népszavazást, vagy ha mégis, a végtelenségig ki akarták tolni az időpontját. A magyar kormány pedig szintén mindent elkövetett, hogy megtartsa a területet.
Létezett terv egy szláv korridor létrehozására is, vagyis Nyugat-Magyarországon keresztül összekötötték volna a két szláv államot, Csehszlovákiát és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot. Hogy állt az antant ehhez az elképzeléshez?
Az antant ekkorra már elvetette ezt az elgondolást, megtiltotta a két szláv állam ölelkezését. Súlyos volt emellett még az anschluss kérdése. Hiába tiltotta a saint-germaini békediktátum, 1921 októberétől szinte minden osztrák röplapon megjelent a Német Birodalom, hogy az embereket az Ausztria melletti voksolásra ösztönözze. „A hetvenmilliós Német Birodalom megállás nélkül figyel” – olvashatták a cédulákon az emberek. Mostanság éppen egy száz évvel ezelőtti naplót olvasgatok, amelyet egy olyan fiatalember írt, aki nem tudott rendesen magyarul, minden mondata magyartalan, egyeztetési hibák sokaságát találni a szövegben, valamint félig német mondatok olvashatók mindenütt beszúrva, mégis pezseg benne a soproniság. Tenni akart a szülővárosáért, amely felnevelte. A soproni értelmiség magyarosodott, az intézmények vezetői mind németek voltak, mégis a Szent István-i Magyarországot tartották az államnak, és mindent elkövettek azért, hogy megtartsák a várost a magyarság kebelében.
Az osztrák kormányzat miként értékelte a népszavazás esélyeit, bízott benne, hogy övé lesz Sopron és környéke?
Korábban a Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal hasonló módon, népszavazás útján döntötték el Karintia sorsát. Akkor feléjük billent a mérleg nyelve, így bíztak a győzelemben. Ugyanazokat a módszereket vetették be, mint Karintiában, hihetetlen erővel kezdték meg a propagandaháborút. A kormány finanszírozásával az Ödenburger Heimatdienst nevű testület mindent elkövetett a sikerért, gyakran mesteri röplapokkal, képeslapokkal árasztotta el a területet. Ezeket a propagandaanyagokat a soproni nyomdákban gyakorta felülnyomták. Az egyik röplapon például ott áll az Ausztriát jelképező figura Sopron kapujában, és azt mondja: „Nyissátok ki, anyátok van itt!”, a magyar verzión pedig egy vörös álarcos rabló áll ott: „Nyissátok ki, még nem raboltunk eleget!” A propagandaháború egy szűk hónapig tartott, de lehetetlen összegyűjteni minden anyagot, ami magyarul, németül, horvátul, hienc nyelvjárásban megjelent, annyi született. Az osztrák röplapok legalább ötszörös, akár nyolcszoros mennyiségi fölényben voltak a magyarokhoz képest, pedig a soproni főiskolások ezrével kobozták el az osztrák propagandaanyagokat akár már a határon vagy a vonatokon.
A városi legendák választási csalásokról szólnak. Hogy működött a szavazás a gyakorlatban?
A magyar szavazólapot vékonyabb, kék színű papírra, az osztrákot sárga kartonlapra nyomtatták. Egy osztrák tanulmányban azt olvastam, hogy ezekkel csaltak a magyarok. Ez nem igaz, azért különböztek a szavazólapok, hogy a gyengénlátók, illetve a vakok is tudjanak köztük különbséget tenni. Erre azért volt szükség, mert a borítékba mindkét cetlit bele kellett tenni. Ha Magyarországra szavazott valaki, akkor az Ausztriát jelképező sárga cédulát ketté kellett szakítania. Amennyiben három vagy négy darabra tépték, akkor már nem számított érvényes szavazatnak. Sopront egyébként nyolc kerületre osztották, és ezekhez rendelték hozzá a nyolc falut, amely a kijelölt területen feküdt. Ha a magyarok terrorizálták volna az Ausztria mellett szavazókat – ahogyan egyesek mondják –, akkor a falvaknál nem vesztette volna el a voksolást Magyarország. Ez csak Nagycenken, a főként horvátok lakta Kópházán, valamint Fertőbozon, ahol német evangélikusok éltek, nem történt így. Szerencsére az összesített eredmény számított. Több mint nyolcezren nem Magyarország mellett voksoltak, ez is a népszavazás demokratikusságát bizonyítja.
Olyan történetek is keringenek, hogy nem helyiek is szavaztak, illetve egyesek többször is az urnához járultak.
Sopronban december 14-én, Brennbergbányán december 15-én, a többi faluban pedig december 16-án tartották a magyar történelem első népszavazását. Bizonyos joghézagokról természetesen tudunk, de összességében demokratikus szavazásról beszélhetünk. Az antant határozta meg a kerületek határait, de Budapestről is jöttek szavazni Sopronba, mert helyi illetékességűek voltak, tehát megfeleltek annak a szabványnak, amelyet az antant felállított. Többek között erre hivatkozva híresztelte Ausztria, hogy csaltak a magyarok. A népszavazás előtt egy nappal, amikor már érezték, hogy veszteni fognak, visszavonták a megfigyelőiket, így a szavazóhelyiségeknél csak az antant tisztjei és a magyar megbízottak maradtak. Megszülettek a legendák, miszerint hatszor, nyolcszor, tízszer ment el valaki voksolni, sőt még a sírkeresztek is szavaztak. Ezzel szemben a valóságban a soproni főiskolások például nem is szavazhattak, az osztrák biztosok javaslatára kihúzták őket a listáról, hiába voltak beírva a harmadik kerülethez. Ha tömegesen megtörtént volna az, amit egyesek leírtak az emlékirataikban, hogy akár hatszor is leszavaztak, akkor nem huszonhatezer szavazatot számoltak volna össze végül, hanem jóval többet. Tehát nem csalhattak ezrével, sőt Sopronban és környékén kétezer-nyolcszáz, háromezer fővel kevesebben voksoltak, mint amennyien jogosultak lettek volna rá.
Kik gyakorolták a hatalmat a városban a népszavazás alatt?
Sem a magyar csendőrség, sem a nemzeti hadsereg nem tartózkodott Sopronban ekkor, csupán rendfenntartók, a helyi rendőrség bizonyos részei, illetve az A. F. I. feliratú karszalagot viselő antantrendőrök felügyelték a várost. Utóbbi mozaikszó az Anglia, Franciaország, Itália szavak kezdőbetűiből állt össze. Emellett a tábornoki bizottságnál jelentkező, nyelveket jól bíró soproni hallgatók egy részének is engedélyezték az A. F. I. feliratú karszalag viselését, hiszen amúgy sem szavazhattak. Rendesen járőrözhettek, ha kellett, borkimérést vertek szét, ugyanis az osztrák agitátorok gyakran itatták a soproni gazdapolgárokat. Titokban határvédelmi zászlóaljakat is felállítottak a magyarok, mivel a rendőrség tudtára jutottak olyan hírek, hogy az osztrákok kedvezőtlen eredmény esetén akár betörnének a népszavazási területre. Ezeket az alakulatokat soproni főiskolásokkal töltötték fel, és helyi gazdapolgárokból álló századot is létrehoztak.
A magyar kormány milyen eredményre készült?
Sopronban 1921. november 1-jén, két héttel a velencei szerződés után előfelmérést tartottak: hallgatók, önkéntesek, gyakran hölgyek járták végig az egész várost. Tizenkétezer olyan személy aláírását gyűjtötték össze, aki megígérte, hogy Magyarország mellett fog szavazni. Ez tulajdonképpen az első modern közvélemény-kutatás, amelyet Meiszner Ernő és Kovács István ügyvédek központi propagandairodája kivitelezett.
Mennyiben törte meg a trianoni békediktátum tekintélyét a népszavazás, milyen történelmi hatásai voltak?
Sopronban 72, egészében pedig 65 százalékos magyar győzelem született. Ez volt az első olyan eset, hogy a trianoni békediktátum papírronggyá vált. Nem túl nagy területek tértek vissza, Sopron és nyolc falu, de aztán más helyeken is megváltozott a trianoni határ, a mosoni és a vasi részeken is. Ezt követően pedig kitört a második felkelés, amelyet a magyar hatóságok fegyvereztek le, de a hatás így sem maradt el, Ausztria újabb tíz faluról kellett hogy lemondjon, főként Vas vármegye javára. Itt nem tartottak népszavazást, hanem a felkelés hatására a települések színhorvát lakossága tüntetésbe fogott, amellyel elérték a Magyarországhoz való visszacsatolást.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
