Együtt kezdtük a pályát is Lakner bácsi híres gyermekszínházában. Tulajdonképpen már akkor összefonódott a sorsom a Vígszínházéval, hiszen Lakner Artúr minden vasárnap tartott ott egy gyerekelőadást, mi meg kétezer pengőt kaptunk egy-egy szerepért; ez sok pénz volt akkoriban. Emlékszem, előadás után, este mentünk haza a két mama kíséretében, és a híres Ilkovics cukrászdában húsz fillérért árulták a friss, ropogós sült krumplit zacskóban – a mamák ezzel fizettek ki minket, a többit félretették.

Innen aztán egyenes út vezetett a színpadra. 1951-ben férjhez mentem, és Várkonyi Zoltán a férjemet, Szatmári Istvánt és engem is magával hozott a Nemzetiből az akkor éppen Magyar Néphadsereg Színházának hívott Vígbe. Azóta vagyok megszakítás nélkül a társulat tagja. Most is játszom egy darabban, a 2017-ben bemutatott Sógornőkben Olivine Dubuc szerepét. Hogy a járvány után újra elő tudjuk-e venni, persze kétséges, mert sem Börcsök Enikő, sem Venczel Vera nincs többé, és őket hogyan is lehetne pótolni…

Mindkettejük halála szíven ütött, szerettem őket. Ahogy mindig szerettem mindenkit – ennyi időn át hűséges lenni egy helyhez csak így lehet. A másik titok, hogy nem szabad elégedetlennek lenni. Én például egyszer sem lázadoztam azért, mert valamilyen szerepet nem rám osztottak, nem keseregtem, és nem is irigykedtem a kollégáimra. Hallgattam a férjemre, aki mindig azt mondta: „Lizi, soha ne nézd, a másik mit játszik, és soha ne mondd, hogy ez vagy az neked való. Azt csináld meg, amit kapsz, de azt nagyon!”

Őszintén mondom, hogy egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy máshová kellene szerződnöm. Az igazgatók jöttek-mentek a fejem fölött, voltak, akiket különösen kedveltem, voltak, akiket kevésbé, de mindegyik megbecsült, és mindegyikükkel megtaláltam a közös hangot. Amúgy is hűséges típus vagyok, a barátságaimban és a szerelemben is: Szatyikával harminckilenc évig éltünk együtt, mielőtt nagyon beteg lett, és meghalt 1988-ban. Húsz évvel később az ő emlékére alapítottam a kiemelkedő epizódalakításért járó A Kiscsillag is Csillag díjat. Főleg fiatalok kapják, mert Szatyika nagyon szerette a fiatalokat; mivel gyerekünk nem született, mindig istápolt néhányat a környezetünkben. Amúgy is mindig nagy jövés-menés, vendégeskedés volt nálunk. A lakásunkat 1951-ben kaptuk Básti Lajostól, előtte Ferrari Violetta élt itt. Vilcsi évtizedekkel később egyszer felugrott hozzánk, és nem győzött csodálkozni, hogy azóta sem költöztünk el. Én mondtam neki, hogy miért kellett volna elmennünk, ha egyszer ez az otthonunk, és itt mindig jól éreztük magunkat.

Sokat gondolok a múltra, arra a családias, jó hangulatra, amely főleg a hatvanas-hetvenes években a Vígben volt. Ilyenkor persze kicsit el is szomorodom, hogy már alig van kit felhívnom a régiek közül. Még szerencse, hogy van nekem Pepe (Telekes Péter, a Vígszínház tagja – a szerk.). Vele még 2013-ban A hetvenkedő katona próbáin lettünk jóban, és azóta szinte családtagként tekintünk egymásra. Úgy hiszem, egyszer ő fogja továbbmesélni a rengeteg történetemet.