Szöveg: Bencsik Gábor
fotó: mti fotóbank
Előttem a Bajor Gizi Színészmúzeum kapuja. Régen jártam itt, arra a látogatásra sem emlékszem már, most pótolni jöttem a mulasztást. A szemerkélő esőben állok a bejárat előtt, készülök a múlt színészeivel való találkozásra. Vagy legalább valamire, ami őket idézi.
Egy emlék merül föl bennem. Évtizedekkel ezelőtt történt. Csillogó díszletek között habkönnyű zenés-táncos műsor ment a televízióban. Elfelejtettem volna rég az egészet, de egyetlen jelenet megmaradt az emlékezetemben: Darvas Iván belépője. Ívelt operettlépcsőn jön lefelé, arisztokratikusan hanyag eleganciával. Nem csinál semmi különöset, csak lépked a széles lépcsősoron, táncoslányok sorfala között, még sincs semmi kétség, hogy az igazi grófoknál is valódibb gróf az, aki belép a butuska történetbe.
Meg lehet őrizni, vitrinbe lehet zárni azt a gesztust, azt az eleganciát? Múzeumba lehet tenni a színészetet? Találkozom valami ilyennel odabent?
Itt is lépcsősor előttem, mintha színpadi belépőhöz szolgálna ez is, szélesen, hosszan visz fel a forgalmas budai utcáról a múzeum épületéhez. Itt élt és halt egykor a csodálatos színésznő, Bajor Gizi. A pályája csúcsán járó, körülrajongott asszonyt a féltésbe belebolondult orvosprofesszor férje küldte 1951-ben a halálba, hogy maga is rögtön kövesse. Drámai abgang, lelépés az élet színpadáról. Gobbi Hildának, a magyar színháztörténet legtehetségesebb boszorkányának köszönhető, hogy Bajor halála után nem valami pártfunkcionárius tette rá a kezét a tágas kerttel övezett villára, hanem a színészet múzeumává válhatott.
Magánvillának kényelmes, múzeumnak inkább szűkös előszobába érkezik a belépő, kedves hölgy igazít útba, merre mi látható. Falépcső visz az emeletre, arra indulok, a földszintre majd utána kerül sor.
Hetven esztendeje csöndbe burkolózó múzeum az egykor élettel teli nagy villalakás. Mintha a megállított időbe lépne itt az ember, ahol a nagy pillanat óta tiszteletből mindent változatlanul hagytak, egy széket, egy terítőt sem mozdítottak volna el. A csöndet egy oldalszobából régi sláger hangjai törik meg. A felvétel még a múzeumnál is régebbi, a világháború előtti éveket idézi fel, kedves női hang énekli a kor jókedvű, tréfás dalait, mögötte népes szalonzenekar játszik lendületesen.
Körben a falakon egykori nagy színészekről készült festmények, régi színlapok, híres előadások jelmezei. Az egyik oldalon egész gyűjtemény ezüstből készült babérkoszorúkból. Az örök, fájó hiány, a régi Nemzeti Színház babaszobára emlékeztető makettjei, fölülről láthatom a nézőtér apró székeit, mintha útitársa volnék Alain René Lesage 18. századi sánta ördögének, aki fölemeli a házak tetejét, hogy megmutassa a bentiek életét. Fényképek kártyázó, utcán bámészkodó, előadásra öltöző színészekről, töprengő rendezőkről, meglepő, hogy színielőadásról alig. A képeken szereplők legtöbbjének a neve legalább a képaláírás alapján ismerős, de a hangjukat, a mozdulataikat nem tudnám magam elé idézni.
Az egyik terem közepén különös, asztalforma tárló, maga is múzeumi darab. Üveg alatt vastag fahengerek, rajtuk színészek fotóképeslapjai. A tárló oldalán nagy fagomb, ha elfordítom, a fahenger is elfordul, új képek sora kerül fölülre. Leleményes interaktivitás a múltból. Nézem a felém forduló képeslapokat, rajtuk a pózoló színészeket. Ezekből a lapokból valaha rengeteg készült, gyűjtötték őket, leheletnyit maguknak birtokolva az ünnepelt nők és férfiak csillogásából. A csillogásnak ezt a hímporát én, a késői szemlélő már nem látom, nem is láthatom, hiszen nincs meg az, aki kölcsönözte nekik.
A színész, amíg él, amíg játszik, a közönség szeretetében fürdik, a játékát látni ünnep, az aláírása érték, mindenki fontos emlékei között tartja számon, ha találkozott vele. Én is. Irodalmártársaságban voltam valahol, beesett Raksányi Gellért, Kutyu. Természetesen azonnal a társaság középpontja lett. Anekdotázott, Major Tamást idézte megdöbbentő hitelességgel, maga Major ült ott a szobában, borzongtunk és nevettünk. Egy másik késő este a nagykörúti Gong presszóban ültem egy lánnyal fönt, a galérián. Őze Lajos jött föl a lépcsőn, talán előadásról érkezett, leöblíteni a színpad porát (sokszor leöblítette). Megállt az asztalunk mellett, ismerőst keresve nézett körül. Máig bánom, hogy nem volt merszem megszólítani, művész úr, üljön le pár percre hozzánk. Hogy fölvághattam volna a lány előtt, ha elfogadja!
Ma harmincéves életkor alatt hányan tudják, ki volt Raksányi Kutyu, Őze Lajos? Ahol lakom, átellenben egykor a zseniális, fanyar humorú színész, Kibédi Ervin élt, emléktáblája ott olvasható a kapu mellett. Próbát tettem, ma már tízből kilenc fiatalember a nevét sem ismeri. A színészt, amíg él, mindenki csodálja. És aztán? Elfelejtik?
Tudom, a film, az áldott celluloid, aztán a digitális képrögzítés sokat javított a helyzeten. A Hyppolitban tizedszer is megunhatatlan Kabos Gyulát nem láthattam, mégis az apró gesztusait is ismerem. Jávor Pálról is tudok, meg Karádyról; Gózon, Csortos, a Gombaszögi lányok sok régi filmről ismerősek. De igazán azok a fontosak nekem a filmekből is, akiknek kortársa lehettem. Az utánam jövőknek majd az ő kortársaik.
Aki pedig a film előtt volt, annak az emléke mára alig több, mint egy tér neve vagy egy fogás az étlapon. Pedig mekkora sztárok voltak ők is a maguk idejében! Mi az, ami belőlük múzeumba tehető? Néhány régi fénykép, portré olajban, egy-két személyes tárgy, mit mentenek át ezek a jelenbe az egykori személyiségből? A szép kiejtésű beszédből, a gesztusokból, a kellő pillanatban következő felcsattanásokból és elhallgatásokból?
A színész mulandó önmagából formál műalkotást, hogyan lehetne abból múzeumi tárgyat csinálni? A földszinti termekben erre történik kísérlet. A teret labirintusként megtörő, ferdén futó falak között, nagy fényképekkel, hosszú szövegekkel, végtelenítve futó filmekkel, hangbejátszásokkal Latinovits Zoltánt idézi meg a múzeum. Igen, talán ez megfelelő mód az elmúltnak a jelenbe átmentéséhez. Ilyen sok hely, ennyi fénykép, ennyi szöveg, ennyi film valóban megközelíti a lehetetlen teljesítését. Fölidézi a különös, nagy színészt a lenyűgöző túlzásaival, a mindig önmagát adó sokarcúságával. Ekkora tér már elég, hogy ne csak Szindbádként maradjon halhatatlan, noha az az egy szerep is elég volna hozzá.
Halhatatlan? Nekem biztosan az, rokonszenvvel nehezen követhető utolsó éveivel együtt is. De a kiállítás vajon nem csupán a saját emlékeimet visszhangozza fölerősítve? Aki Latinovitsot nem kortársként ismerte, annak is megidézi egyedülálló személyiségét? Nem tudom. De nem is próbálom eldönteni. Az én számomra megidézte, így vagy úgy, mind a többieket is, a sok csillogó tehetségű művészt, tragikákat és kedves bolondozókat, drámai hangú nagyurakat és csipogó szőke szendéket, akiket szerettem, és akik szebbé varázsolták az életemet.
Erdélyi kopót, ezt a hungarikum kutyafajtát tartani nem a világ legkényelmesebb dolga. De nem csupán szabadidős tevékenységet jelent, sőt elsősorban nem azt. Mint történész szerzőnk írja: a kopótartás igazi lázadás a mai korszellemmel szemben.
A huszadik század második felében gyökeresen átformálódtak a női szerepek Magyarországon: egyszerre érvényesültek az emancipációs törekvések és a „szocialista erkölcs” főszerkesztői cikkekben közvetített normái. Tóth Eszter Zsófia történésszel beszélgettünk.
A szakirodalomban sokszor nyilas seregletként intézték el a hetvenöt éve a bajorországi Altöttingben összeülő emigráns országgyűlést, ez a minősítés azonban nem felel meg a valóságnak – még ha az ideiglenes államfőnek választott kisbarnaki Farkas Ferencnek a háborúban játszott szerepe körül valóban sok a kérdőjel.
Biszkuban még ahhoz sem volt fantázia, ravaszság, ambíció, temperamentum, hogy magasabb posztra képzelje magát, mint ahova helyezték.
Régen nem volt kérdés, ma egyre gyakrabban az, hogy jó-e, helyes-e fogságban élő állatok kertjét fenntartani. Félek, hogy idővel a nemleges válasz győz majd, én viszont meggyőződéssel mondok igent.
A Budapesti Értéktőzsde volt elnöke az első világháború századik évfordulója kapcsán hatalmas vállalkozásba fogott: bejárta és megörökítette a hadszíntereket Ypres-től Csingtaóig, a Falkland-szigetektől Pápua Új-Guineáig, hogy különleges kivitelű könyvben láttassa a harcok valóságát.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
