Keresés
Close this search box.

Könyvhét, Vörösmarty tér

Szöveg: Bencsik Gábor
fotó: mti fotóbank

Kimenni legalább egy délutánra a nyár eleji ünnepi könyvhétre, a budapesti Vörösmarty térre – azt egyszerűen nem lehet kihagyni. Arra minden évben kell lennie néhány szabad órának. Nem is az új olvasnivaló beszerzése, inkább az érzés miatt: jönni-menni a pavilonok között, mustrálni a rengeteg könyvet, összefutni ismerőssel, lézengeni, bámulni a többieket. Vagy leülni a fehér műanyag székek egyikére egy asztalhoz a pavilonok között, és nézni, ahogy a rengeteg ember jön-megy, böngész a sok könyv között, süt a nap, galambok húznak át az égen, beszélgetések, zene, zörejek zsongássá egybeolvadó zaja – ez olyasmi, amit legalább évente egyszer nem átélni a legnagyobb bolondság volna.

Budapest, 1985. május 31. Válogató, olvasó emberek az egyik könyvsátornál Budapesten, az 56. Ünnepi könyvhéten

Ki mindenki jár ott a pavilonok között! Ott kacsáz Balog úr, alacsony, kövérkés, kopasz ember, az elmaradhatatlan kerekes bevásárlószatyorral. A könyvszakmában mindenki ismeri, elfekvő készletek felhajtója, év közben leértékelt könyveket hurcol boltról boltra, antikváriumról antikváriumra, de van, hogy teherautónyi tételt sikerül elpasszolnia. Ha nagyobb összeget keres, eljátssza a félkarú rablón, a biztos nyerő módszeren dolgozik évtizedek óta, már csak néhány próba, és meglesz.

Ott az a magányos, magas úr, nagy ember, komoly kiadó tulajdonosa, kellő flegmával futtatja tekintetét a milliónyi könyvön, magában talán a sorsukat latolgatja: ez siker lesz, ez lassan, de elfogy, ennek két év múlva Balog úr árulja ötvenért darabját.

Másik kiadói ember, pajtáskodó típus, a kipakolt könyveken át minden pavilonba benyújtja kézfogó kezét, minden könyvről jókat mond, de az ő kiadójában megjelenni semmivel sem könnyebb, mint a magas úréban.

Jönnek a híres emberek, a politikusok megmutatni magukat, ez rendben is van, tessék csak jó példával elöl járni, és lehetőleg vásárolni is egy-két kötetet. Hogy aztán elolvassák-e, más kérdés, de ha nem, az sem olyan nagy baj, senki sem olvassa el az összes otthoni könyvét, sokat csak azért visz haza, hogy ha majd kedve támad rá, kéznél legyen.

Itt a helyért minden kiadó súlyos pénzt fizet. Néhányan azért potyán szedegetik az irodalmi dicsőségnek a nagyok asztaláról lehulló morzsáit. Idén is itt van a dilettáns költő, kottaállványról árulja saját verseit. Senki nem szól rá, hadd szerezze meg magának az örömet, hogy ő is a magyar irodalom részese. Tőle nem messze éveken át az egykori országgyűlési képviselő, ötvenhatos elítélt árulta írásainak saját kiadású, olcsó kivitelű köteteit. Tőle tiszteletből időnként vásároltak is, komoly arccal dedikált, ha kérték. Néhány éve már nem jött, tavaly meghalt, hiány maradt utána.

Dicsőség és hiúság vására is a könyvhét. Kiülni dedikálni minden szerző szeret, ez az elvégzett munkának egészen közvetlen elismerése, visszaigazolása. Az olvasók is szeretik, ezáltal a könyv megszemélyesül, többé válik, mint puszta ipari termék, ami, ha neves a szerző, még a kötet forgalmi értékében is kifejeződik. De nem minden szerzőnek adatik meg az öröm, hogy sorban álljanak a dedikálóasztala előtt. Sokan petrezselymet árulnak, az olvasói tekintetek átsiklanak az asztalra kitett kötetek fölött, a szerző csak ül magában, és még jó, ha egy barát csevegni odatelepszik, az már majdnem olyan, mintha olvasó volna.

A legtöbb írónak azért jut dedikáltató, kinek kevesebb, kinek több. Vannak nagymenők is szép hosszú sorokkal és irigy tekintetekkel a petrezselyemárus asztalok mellől. Vannak a nagy nevek, nekik ez már nem is hiúsági kérdés, inkább kedves kötelesség. Vannak a hírekben forgók, a tévében szereplők, ők is számíthatnak közönségre, aztán vannak a nagyközönség számára szinte ismeretlen szerzők váratlanul népes rajongótáborral. Az ember csak néz: ki a csuda ez a fiatalember, akiért ennyien állnak sorba? Mit tud, hogy ekkora tábora van?

A szerző persze akkor is lesi, hogy fogy a kötete, ha nem ül a dedikálóasztalnál. Jó érzés, ha kelendő, amit írt. Széchenyi Zsigmondot a kommunista ostobaság a világháború után másfél évtizedes hallgatásra ítélte, az 1959-es könyvhétre jött ki végre a hatodik útleírása, az Afrikai tábortüzek. Ahogy az özvegye, a tavaly elhunyt Hertelendy Margit néni mesélte, az író hatalmas izgalommal várta otthon a megjelenést, a családból félóránként szalasztott valakit a Vörösmarty térre megnézni, hogyan fogy a kötet. Jött az első hírnök: sorban állnak érte. Jött a második hírnök: még hosszabb a sor. Jött délelőtt tizenegykor a harmadik hírnök: már nincs sor. Minden darab elfogyott.

A könyvhetet rendszerint június elején tartják, legyen még egy jó hetük a kiadóknak a nyári pangás előtt. Ilyenkor legtöbbször az idő is kellemes, de ritka év, hogy legalább egyszer le ne csapjon a zápor. Előrelátó pavilonosok egész fóliasátrakat építenek a pultjuk fölé, mások a jó szerencsében bíznak, meg a könyvekre terített fóliában. Néha akkora zuhé jön, hogy csak lesi az ember, a vevők a pavilonok oldalához húzódnak, patakok támadnak az utcán, esernyőket fordít ki a szél. Ilyenkor mindenki várja, hogy elvonuljon az égiháború, kisüssön a nap, és a fölszálló párában folytatódjék a szép kavargás a könyvek körül.

Van a könyvesek között egy régi feszültség, amiről a nagyközönség keveset tud. Eredetileg az egész könyvhét a kiadóknak volt kitalálva, hogy legalább erre a pár napra közvetlenül találkozzanak a vevőikkel, első kézből szerezzenek róluk benyomást, és mellesleg keressenek némi pénzt is. Mára ebből az lett, hogy a legjobb helyeket a könyvkereskedelmi hálózatok pavilonjai foglalják el, és kínálnak mindent, ami éppen kelendő, így fölözve le a vásárlóerőt. A kiadók a saját portékájukkal szükségképpen szerényebb kínálattal állnak elő, nekik csak a vevők kisebb része jut. Nem jó ez, de nincs mit tenni, főleg mióta a legnagyobb kereskedők egyben a legnagyobb kiadók is.

A könyvhéten nézelődni, ismerősökkel összefutni, a napsütésben üldögélni is lehet, de a lényeg mégiscsak a vásárlás. Túlzásba esni persze nem kell. Van az a bizonyos panaszkodva dicsekvés, ami minden valódi könyvkedvelőt idegesít: jaj, engem nem szabad könyvesboltba beengedni, minden pénzemet otthagyom. Persze hogy nem igaz, normális ember nem hagyja ott minden pénzét, hiszen egy élet sem elég annyi könyvet elolvasni, és hely sincs otthon, minden polc tele van. A hely problémájára a filozófus karikaturistának, Kaján Tibornak volt ugyan megoldási javaslata: legyen a könyvespolc a lakás utca felőli fala, és ha betolok a polcra egy új könyvet, kiesik az utcára egy régi.

Ezt talán mégsem fogadja meg az ember, pár könyvet majd kölcsönkérnek, azok soha vissza nem jönnek, némi hely mindig akad az új szerzeményeknek. Miután az ember kibámészkodta magát, ideje tehát módszeres keresésbe fogni. Vannak könnyű szívvel kihagyható pavilonok, vannak vegyesek és vannak csábítóak – persze kinek-kinek ízlése szerint. A teljes kínálat áttekintéséhez egy hét sem elég, a böngésző kénytelen a szerencsére, a könyvek megnyerő külsejére és a spontán benyomásokra hagyatkozni. A rutinos vásárlónak ezek is segítenek, a rutintalan pedig majd belejön. Aztán lehet menni haza a könyvheti szatyorral – látjátok, népek, a könyvhétről jövök! –, és lehet várni a következőre.

Hasonló tartalmak

Kopót tartani: lázadás

Erdélyi kopót, ezt a hungarikum kutyafajtát tartani nem a világ legkényelmesebb dolga. De nem csupán szabadidős tevékenységet jelent, sőt elsősorban nem azt. Mint történész szerzőnk írja: a kopótartás igazi lázadás a mai korszellemmel szemben.

Nők a vörös csillag árnyékában

A huszadik század második felében gyökeresen átformálódtak a női szerepek Magyarországon: egyszerre érvényesültek az emancipációs törekvések és a „szocialista erkölcs” főszerkesztői cikkekben közvetített normái. Tóth Eszter Zsófia történésszel beszélgettünk.

Akik nem engedtek a ’39-ből

A szakirodalomban sokszor nyilas seregletként intézték el a hetvenöt éve a bajorországi Altöttingben összeülő emigráns országgyűlést, ez a minősítés azonban nem felel meg a valóságnak – még ha az ideiglenes államfőnek választott kisbarnaki Farkas Ferencnek a háborúban játszott szerepe körül valóban sok a kérdőjel.

Biszku az edzőtáborban

Biszkuban még ahhoz sem volt fantázia, ravaszság, ambíció, temperamentum, hogy magasabb posztra képzelje magát, mint ahova helyezték.

Állatkerti séta

Régen nem volt kérdés, ma egyre gyakrabban az, hogy jó-e, helyes-e fogságban élő állatok kertjét fenntartani. Félek, hogy idővel a nemleges válasz győz majd, én viszont meggyőződéssel mondok igent.

Együtt a máig ható trauma ellen

A csepeli Összetartozás Háza Trianon-emlékkiállítás nemcsak időrendben, több szempontból mutatja be Trianon okait és következményeit, de a tárlatot bejárva azt is megérhetjük mennyire átszőtte a kor mindennapjait a revíziós mozgalom, és miért fontos, hogy ma is emlékezzünk Trianon tragédiájára. Bondor-Varga Ildikó intézményvezetővel beszélgettünk.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.
  • _fbp

A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga
  • _ga_M1TCWC2EWM

Összes tiltása
Összes engedélyezése

KRoNIKA.HU Hírlevél

Légy részese a történetnek!