A bábeli zaj szépsége

PesText: V4-es költészeti est a Jazzajjal

Azonnal megragadta és nem eresztette a közönség figyelmét az az összművészeti gárda, amely a minap a PesText meghívására a Három Hollóban összegyűlt. Az előadásban cseh, szlovák, lengyel és magyar költők hangjai, tapasztalatai olvadtak össze, a fordítók és a Jazzaj zenekar közreműködésével. A végeredmény teljes sokkhatás, eksztázis.

A PesText fesztiválon évről évre kiemelt szerep jut a V4-es országok művészetének. Ez most, a negyedik alkalommal sincs másképp. Azonosságaink és különbségeink felderítése, a kollektív identitáskeresés mindig nagyobb felismeréshez vezet. A cél pedig ez: ismerjük, értsük meg mélyebben magunkat és egymást. A Három Hollóban a művészeket hallgatjuk, de mégsem csak Závada Péter,  a cseh Marie Iljašenko, a lengyel Agnieszka Wolny-Hamkało és a szlovák Viliam Nádaskay (SK) költők szavai találkoznak. 

Elsőként a színre lépve Rubik Ernő, a Jazzaj zongoristája válik a közönség karmesterévé. Energiadús kérdéseivel szóra és versre buzdítja a jelenlévőket. „Szabadság, szerelem!” – zúg a terem, ahogy Rubik saját bevallása szerint bemelegít bennünket az előadásra. Lelkesedésünk és figyelmünk tetőfokán mondja csak ki a nyitány jelszavait: „Most már kezdhetjük.”

A költők és fordítók bemasíroznak a fénybe, elfoglalják helyüket velünk szemben, kivéve a szlovák párost, akik legelöl megállnak. Viliam Nádaskay versét Ferencz Mónika párhuzamos fordításában halljuk, kezükben a szöveg, intenzív a tempó, a fordító fel-feltekint a közönségre. Izgalmas elegyedés, ahogy az eredeti nyelv üteme és a fordítás általi jelentés egyszerre hallható. Egésszé válnak a részek. A színpad két oldaláról a Jazzaj hangszerei ölelik körbe a teret. Jobb oldalt a zongorista és a hegedűs, a balon a dobos és a trombitás foglal helyet. Megszólalnak, de nem egyszerre. Halk, apró hangok, egy ütés, egy betű. Egyszer dob, aztán egy billentyű. Az lengyel szó volt? Ez meg cseh? Valaki azt mondta, hogy „valaki”. 

Fokozatosan szélesedik a hangok skálája, sorra kapcsolódnak be résztvevők. Itt-ott felbukkan egy ismert szó, néhol csak hangok egymást váltva. Teljes a káosz. Mi történik? És akkor a közönségből valaki beüvölti: „Szabadság!” És még egyszer. Visszhangok jönnek, és az az igazán jazzre jellemző, improvizatív jellegű káosz, amit zenének szeretünk nevezni. A világ zaja hallatszik. A visegrádi négyek hangjai. 

Csend támad. Rubik most Marie Iljašenko és Vörös István felé fordul. Őket vezényli, ujjaival versolvasásra kérve őket. Szaggatott fordítást hallunk, cseh és magyar szavak cserélődnek, miközben feldobbannak Miklós Szilveszter ütései. A játékos versfelolvasást morajló nevetés kíséri. Majd Marie Iljašenko saját versét olvassa fel. Csend van. Ritmikusan himbálódzik a székben, ránk tekint, mintha csak egy történetet mesélne az unokáinak. Elhangzik az  ukrajinština szó. Nem értjük. És mégis értjük. A közönség számára is tisztul a kép. A kurva például mindenhol ugyanazt jelenti – derül ki. Vörös István fordítása pedig befoltozza az elhangzott Nem szabadulhatunk valódi származásunktól című vers értelmezéséhez szükséges lyukakat. 

Szitáló eső hangja és Kiss Árpád trombitájának kíséretében a lengyel költőnőhöz kerül a mikrofon. A vers és a fordítás alatt a zaj felerősödik, betéved újra a zongora. Agnieszka Wolny-Hamkało alkotása, az ő szenvedéllyel teli felolvasása Keresztes Gáspár közvetítésével válik valósággá bennünk. A jelenlét és a kapcsolatok értéke árad a versből. Újabb mikrofoncsere: Závada Péter feláll, majd felénk közelít, mellette Bartek-Rozsnyói Judit és a hegedűje, először csupán kíséri a költőt, de a versfelolvasás után átveszi a stafétát. „Amikor álmodsz én akkor élek” – hangzik el  a lírai mű utolsó sora, melynek hangulatát a síró hegedű viszi tovább. A dallam nosztalgikus és feszült légkört varázsol körénk. Az állandó zenei kommunikáció, a játékosság és a dinamika mind-mind azt a célt szolgálják, hogy a néző ne tudjon ne figyelni.

A művészek alkotta félkörív végére érve visszafelé indul a felolvasóest hasonlóan pattogós és érzékeny formában. A Jazzaj játszik a csönddel és a ricsajjal. Závada második verse alatt elszabadul a jazzpokol, fokozatosan tör ki a hangszerek igazi ereje, miközben a költő továbbra is versét olvassa, de egyre kevésbé lehet hallani őt a trombita, a dob, a zongora és hegedűszó kavalkádjában. Pár szó hallatszik ki csupán, majd minden eggyé olvad, a zaj a tetőfokára hág. Majd ugyanilyen hirtelenséggel hangok kórusává szelídül. „A szavak kiszáradnak, kimorzsolódnak” – szól Viliam Nádaskay verse, aki Ferenczcel megint előre áll. Akárcsak az elején. „Izzó szótagok”, feszült várakozás, dinamikus kapcsolódások, „Szabadság, szerelem!” és legvégül a csend zárja az előadást.