Valljuk be: mikor erre a rengetegszer reprodukált klasszikus magyar festményre pillantunk, kissé mindig zavarba jövünk. Mert ez bizony pontosan az, aminek látszik: egy erotikus kép, méghozzá mindenféle sallangok és mentegetőzések nélkül. Nincs kultúrtörténeti ürügy, sem Zsuzsannát megleső vének, sem Léda hattyúja, nimfára leselkedő faun vagy habok, melyekből Afrodité kibontakozik. Amit látunk, maga a gyönyörű, fiatal női test, teljes pompájában. Csábító látvány? Az. Ezt a képet nem lehetett hűvös távolságtartással megfesteni. Ez bizony egy testi-lelki szerelem dokumentuma, azért olyan elvarázsoló.

De erről később.

Többé-kevésbé a véletlennek köszönhető, hogy Lotz Károly, a magyar festészet egyik klasszikusa nem németként élte le az életét.

Az apja, Wilhelm Lotz Hessen uralkodó hercegének kamarása volt, e minőségében kísérte el a hercegét, amikor azt ezredével Erdélybe vezényelték. Budán időztükben a kamarás megismerkedett Höflich budai patikus lányával, Antóniával, feleségül vette, és hazavitte Homburgba. Károly hét idősebb testvérével itt született. Wilhelm Lotz azonban 1841-ben meghalt, az özvegy visszaköltözött előbb Vácra, majd Pestre. Károly itt járt iskolába, magyarul, kiskamaszként magyar érzelemmel festette meg az 1848-as forradalom és a szabadságharc eseményeit. 

Az iskoláit nem járta végig, inkább festeni és zenélni tanult Pesten és Bécsben. A császárvárosban a stílusában romantikus historista, érzelmeiben radikális demokrata Carl Rahl tanítványa, majd segédje lett, Sima báró megbízásából együtt készítették a bécsi görögkeleti székesegyház freskóit. Hazatérve a rohamléptekkel világvárossá épülő Pest-Buda, majd Budapest reprezentatív épületeinek freskóira kapott megbízásokat.

Az ő művei díszítik többek között az Országház, a Nemzeti Múzeum, az Akadémia, az Operaház és a Szent István-bazilika belső tereit, a Keleti pályaudvar legszebb várócsarnokát, magánpalotákat, és dolgozott a pécsi székesegyházon is. 

A rengeteg freskómegbízás mellett szinte csak a maga örömére festett táblaképeket, emellett mestere példáját követve Pesten maga is fenntartott festőiskolát. Az utókor a női egyenjogúság előfutárát tiszteli benne azért, hogy kifejezetten nőknek is fenntartott festőakadémiát. Ismerve a női szépség iránti rajongását, nem biztos, hogy ebben kizárólag a társadalmi haladás vágya vezette. 

Mindenesetre tudjuk, hogy ötvennyolc éves korában nősült először. Nem akárkit vett feleségül: pályatársa, Jakobey Károly feleségét, Ónody Annát szerette el. Az asszony három kiskorú gyermekét is hozta magával, köztük az akkor tizenhat éves Kornéliát.

A képen, amelyről most beszélünk, Kornélia látható, akkor már huszonhat évesen. A mű egy a nyolcvanból, amelyet Lotz a ruhátlan Kornéliáról festett. Legalább még ennyit ruhában.

Feszty Árpád, a kortárs így ír Lotz aktjairól: „Megérzi a nőben az örök nőiséget, az ő nőalakjai nem aktok, nem női testtanulmányok, az ő mezítelen nőalakjaiban a női szépségnek egy tiszta lelken átszűrődött melegsége és bája nyilvánul.”

A tiszta lelket készséggel elfogadjuk. Ettől még igaz, bizonyíték van rá, hogy Kornélia Lotznak előbb nevelt leánya, aztán múzsája, majd a szeretője lett. 

Nem tudjuk, Lotz családjában ki hogyan élte meg ezt a helyzetet, de azt bárki leolvashatja a képről, hogy Lotz Károly boldog volt ebben a szerelemben. Ha hinni lehet Kornélia visszaemlékezésének – és miért ne hinnénk neki –, akkor ő is boldogan fogadta az öreg festő szerelmét. Jóval Lotz halála után ezt mondta egy őt faggató újságírónak:

„Én voltam a legboldogabb lány, mert egy jóságos apa gyermeke és egy igazi nagy művész modellje lehettem.”

Még egy adalék. A családtagok feljegyezték Lotz Károlynak a halálos ágyán mondott utolsó szavát. Kornéliának mondta: „aranyom”. 

Kell ennél több a halhatatlansághoz?

Kép: Lotz Károly: Fürdő nő, 1901
Fotó: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria